Magyarország lett az utolsó állomás

Bevándorlók, akik keményen megdolgoztak azért, hogy végül hazánk legyen az otthonuk.

Egy szorgalmas mongol férfi, aki kitartó munkával szinte a semmiből küzdötte fel magát; egy kubai nő, akit a szerelem késztetett arra, hogy elhagyja hazáját; egy iráni férfi, akit a kalandvágy hajtott; és egy pakisztáni fiú, aki a tálibok halálos fenyegetése elől menekült. Eltérő kultúrájú, nemű és korú emberek történetei, melyekben közös, hogy mindannyian idegenként érkeztek hazánkba, mára azonban elképzelhetetlen a számukra, hogy máshol éljenek.

Beleszerettem ebbe a csodálatos országba, az időjárás, a jellegzetes magyar ételek és az emberek habitusa is nagyon tetszett, ezért döntöttem úgy, végleg itt maradok – mondta Chuluunbat Enkhbat. A négy nyelven folyékonyan beszélő ügyvédjelölt kilenc éve idegenrendészettel és büntetőjoggal foglalkozik Magyarországon. A Mongóliában született, de Oroszországban nevelkedett férfi értelmiségi család sarja, édesanyja orvos, édesapja közgazdász. Az érettségi után döntött úgy, nyolc év elég volt az orosz vendégszeretetből, és inkább Magyarországon tanul tovább. Immár 19 éve él itt. Négy éven át a józsefvárosi piacon kereskedett, hogy pénzt gyűjtsön az egyetemi tandíjra, és mivel másokkal ellentétben nem volt gondja az orosz nyelvtudással, főleg szerbekkel és ukránokkal üzletelt. 1999-ben egy éven át a Balassi Intézetben tanulta a magyar nyelvet, napi 5-6 órán át foglalkozott csak a nyelvtannal. Szorgalmának köszönhetően egy év múlva már az ELTE jogi karának hallgatójaként tanulta a szakmát. Szerencsés helyzetben van, hiszen nem kellett elszakadnia családjától, mindhárom testvére Magyarországon él, gyermekeik itt járnak egyetemre.

– Ahhoz, hogy itt dolgozhassak, szükség volt az állampolgárságra, ezért 2003-ban beadtam a kérelmet, amire két évet vártam. Mikor végre megkaptam, letehettem az utolsó államvizsgát, és egy hét múlva fel is vettek az egyik budapesti ügyvédi irodába – mondta. Enkhbat személyes tapasztalatból és jogászként is ismeri a bevándorlással kapcsolatos összes eljárást. Ügyfelei miatt nap mint nap jár a bevándorlási hivatalba. Az ügyvédjelölt úgy véli, figyelemelterelésről volt szó a plakátok esetében, és bár leszögezi, a menekültügy hatalmas, megoldásra váró probléma egész Európa számára, a szerb–magyar határon épített kerítés szerinte biztosan nem a jó megoldás. Mint mondta, ezek az emberek Afrikából, vagy a Közel-Keletről érkeznek, ha idáig eljutottak, már nem fogja visszatartani őket egy négyméteres kerítés. Hozzátette azt is, Európa öregszik, éppen ezért szükség lesz a fiatal munkavállalókra, akik majd eltartják a nyugdíjasokat. Úgy véli, jól működő rendszerrel, oktatással és felzárkóztatási programmal be lehetne vonni ezeket az embereket Európa vérkeringésébe.

– Nyilván nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a menekültszámot, amit egy ország még képes eltartani, de teljesen kizárni őket nem szerencsés, hiszen gondoljunk csak a magyar történelemre – idézi fel a múltat Enkhbat –, hány sikeres magyar él a világ más országaiban, akik például 1956-ban, az életüket mentve vándoroltak ki olyan országokba, ahol tárt karokkal fogadták őket.

Mélyszegénységben élők támasza

Szilágyiné Lucy kezdetben nem rajongott Magyarországért; mint mondja, furcsa volt számára, hogy a Duna nem kék, és az emberek sem olyan táncoslábúak. Egy szocialista országok közötti, hivatalos tanulmányi csereprogram keretein belül Kubából érkezett Magyarországra 1983-ban. A fiatal lány a szociális szférában szeretett volna elhelyezkedni, a régi rendszerben azonban nem volt erre lehetősége, felvételi pontjai alapján a gödöllői egyetemre vették fel, ahol gépészmérnök-hallgató volt. Itt ismerte meg szerelemét, akinek kedvéért végleg hazánkban telepedett le.

– Egy karibi országból érkező fiatalnak izgalmas az európai kultúra, én is nagyon boldog voltam akkoriban, főleg, mert láttam, nincs akadálya annak, hogy itt telepedjünk le – emlékezett vissza.

Lucy az országos Közösségfejlesztők Egyesülete alá tartozó Felső-Kiskunsági Közösségi Munkások Egyesületénél húsz évig dolgozott rászorulókkal és kisebbségiekkel, segített nekik munkát találni, és közösségfejlesztőként is tevékenykedett. Kunszentmiklóson és kistérségében egy közösségi rádiót is létrehoztak. Ez a szakasz már véget ért az életében, 22 év után most Budapesten él, ahol kezdetben a Roma Polgári Tömörülésnél közösségépítőként és munkaerő-piaci mentorként is dolgozott, leginkább a mélyszegénységben élőknek segített munkát találni. Úgy érzi, módszerei azért voltak sikeresek, mert alapjuk a személyes kontaktus volt, mely során egyenrangú partnerként tekintett a másik félre. Mindig empatikusan, nem pedig lenézően fordult az emberekhez. – Csak így lehet eredményt elérni, és olyan megoldást kínálni, amire valóban szükség van – mondta Lucy.

A honvággyal kapcsolatban kifejtette, hiányzik neki Kuba, a tenger, és leginkább az emberek szinte állandó vidámsága, ami a magyarokra egyáltalán nem jellemző. – Kubában szinte mindenhol, állandóan szól a zene, áramlik az emberbe a sok pozitív energia, és egymással is nyitottabbak – mesélte Lucy. – De életem nagyobb részét töltöttem már Magyarországon, ez is a hazámmá vált – mondta. 24 éves fiának és 18 éves lányának magyar az anyanyelve, és bár ezt utólag bánja, nem ápolnak kapcsolatot kubaiakkal, és spanyolul sem tanultak meg. Úgy véli, óriási probléma, hogy tízezreknek menekülniük kell hazájukból, és a gondok megoldásához globális összefogásra volna szükség. Soha nem tudni, mi várható – emlékeztetett –, hiszen lehet, hogy egyszer a magyaroknak lesz szüksége mások segítségére. Pozitív megoldások kellenének ahhoz, hogy jól kezeljük a helyzetet, nem pedig negatív üzenetek. Szülőként tudja, nagyon nehéz helyzetben kell lennie egy édesanyának ahhoz, hogy kisgyermekével együtt útra keljen az ismeretlenbe, tengerre szálljon egy csónakkal, tudván, hogy vízbe is fulladhatnak.

Katonaság helyett világutazás

Ramin Shamsit a szülei hatévesen egy hosszasan tervezett utazás alkalmával németországi ismerősöknél akarták hagyni, hogy ne veszélyeztesse életét az Iránban tomboló háború. Édesanyja azonban képtelen volt elengedni, így vállalták a kockázatot, hogy ha felnő, talán őt is a frontra küldi a kormány. A fiatal iráni férfi végül nem vonult be, és immáron nyolc éve él Magyarországon. Első alkalommal azért jött hazánkba, hogy gépészmérnök-alapképzése után nálunk végezze el a mesterképzést, és más, európai kultúrákat is megismerjen. – Iránban nagyon vendégszeretők és kedvesek az emberek, ugyanakkor az egy meglehetősen zárt világ, szerettem volna egy nyitottabb országot is megismerni. A mesterképzés jó kifogás volt erre, éppen ezért több európai országba is jelentkeztem, végül a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre (BME) vettek fel, aminek nagyon örülök, hiszen Magyarország kultúrája bizonyos tekintetben hasonló Iránéhoz, egyfajta kombinációja modernnek és tradicionálisnak. Budapest elképesztő város, egészen egyedülálló hangulata van, mára ez az otthonom – mondta.

Mikor 2009-ben befejezte tanulmányait, munkát keresett Ausztriában és Magyarországon. Végül ahhoz a japán kutatócéghez vették fel, ahol korábban a nyári gyakorlatot végezte Budapesten, máig ott dolgozik.

– Imádom a munkám, kiváló szakemberekkel dolgozom együtt – mesélte. Pontosan nem árulhatta el, mivel foglalkozik, annyit sikerült megtudni, hogy egy speciális típusú, fényvisszaverő műanyagot fejlesztenek, ami megváltoztathatja az anyag eddigi felhasználási körét.

Ramin arról is beszélt lapunknak, hogy elsőre viccesnek találta a kormány migránsokra vonatkozó plakátkampányát, fel sem merült benne, hogy neki szólna. A barátai is nyugtatták, ne vegye magára. A férfi ugyanakkor nem értette, miért nem angolul fogalmazták meg a szövegeket, hiszen ha a migránsoknak szól, akkor olyan nyelven kellene íródnia, amit ők is megértenek. A magyar–szerb határon állított kerítésről azt gondolja, hihetetlen pazarlás, és egyáltalán nem így kellene megoldani a problémákat. Emellett azt is leszögezte, ha valaki egy idegen országba utazik, evidens, hogy tisztelnie kell a szabályokat, és a kommunikációhoz meg kell tanulnia a nyelvet, hogy beilleszkedhessen a társadalomba. Ő maga most is tanulja a magyart, mint mondta, igazi kihívás ez a nyelv, és nem tervezi, hogy visszamegy Iránba. – Az Európai Unió a legjobb dolog, ami csak történhetett a kontinensen, hiszen 28 ország, különböző nyelvek, mégis valamiféle egység, határok nélküliség – foglalta össze. Úgy véli, a helyzet Magyarországon javult az elmúlt nyolc évben, de továbbra is keményen kell dolgozni, és vállalni a kihívásokat.

Magyar színekben szerepel

Zeeshan négy éve él Magyarországon, folyékonyan beszéli a nyelvet, nemzeti krikettválogatottunk tagja, jelenleg szakácsnak tanul Budapesten, és el sem tudja képzelni, hogy máshol éljen. A most 19 éves fiú Pakisztánból érkezett Magyarországra 2011-ben, családjával az afgán határ mellett éltek. A háború miatt kelt útra, megelégelte, hogy veszélyben forog az élete. – Akkor jöttem el, amikor 14 éves koromban a tálib fegyveresek üzentek, csatlakozzam hozzájuk, vagy meghalok – mesélte Zeeshan.

Arról is beszélt, kilenc hónapig tartott az út Görögországig, előfordult, hogy 11-en ültek egy autóban egymás hegyén-hátán. Kocsival, busszal és gyalog tette meg az utat, mindössze annyi ruhával, ami rajta volt, gyakran 15-16 órát gyalogolt a hóban, hidegben.

– Csoda, hogy túléltük, nagyon nehéz út volt, mindenhol csupán néhány órát pihentünk. Nem volt arra vonatkozó terv, hova szeretnénk eljutni, végül Ausztriából küldtek vissza minket Magyarországra – mesélte kálváriáját a fiú.

Kiemelte, nagyon szereti hazánkat, már többen kérték, hogy menjen tovább, de ő itt érzi igazán jól magát. Mint mondta, kiskorúként a bicskei táborba került, ahonnan két hónap után költözött át a fóti gyermekotthonba. Onnan három év után két hónappal ezelőtt jött el, most a budapesti Keleti pályaudvar környékén él egy kis lakásban. Mikor a nehézségekről és problémákról kérdeztem, azt felelte, mindig menni kell előre, kitartóan és szorgalmasan.

– Kezdetben nagyon nehéz volt a magyar nyelv, de úgy gondoltam, ha itt akarok letelepedni, elengedhetetlen, hogy beszéljem a nyelvet. Mindennap szorgalmasan dolgozom, mert csak így lehet.

Zeeshan Pakisztánban rengeteget krikettezett, hazájában ez népszerű sport. Szerencsés helyzetbe került, mikor 2012-ben a Margitszigeten indiai fiatalokkal találkozott, akik éppen ezt a sportot űzték. Beállt közéjük, és egy brit férfi – később kiderült, hogy edző – észrevette a tehetséges fiút, és felajánlotta neki, legyen csapattag. Két évig játszott velük, majd felfigyeltek rá a Magyar Krikettszövetségnél, így került a nemzeti válogatotthoz. A sportnak hála eddig kétszer járt Romániában, egyszer Máltán – ahol ezüstérmesek lettek –, és jelenleg is keményen edzenek az októberi, máltai megmérettetésre. Csapattársai között magyarok, afgánok, indiaiak és pakisztániak is vannak, mint mondta, nem okoz problémát a kulturális különbség, sőt egyre több nyelvet és szokást ismer és tanul meg ezáltal. – Fontos, hogy alkalmazkodni kell a magyar kultúrához is, hiszen enélkül nem megy. Például nálunk nem szokás jegyet venni a buszra, de itt igen, hát veszek, ilyen egyszerű – összegez Zeeshan.

A vallási különbségekkel kapcsolatban megjegyezte, ő mozlim, napi ötször imádkozik, tartja a vallását, de ebből nem volt eddig problémája. A szülei, a kishúga és a kisöccse máig Pakisztánban él, négy éve nem látta őket.

Kuslits Szonja – mno.hu

Az eredeti cikk itt olvasható>>>