Avagy milyen energiákat szabadít fel egy röpke, sikeres ügyintézés?

Az ankarai bevándorlási hivatal olyan mértékben feltöltött energiával, hogy elintézve a tartózkodási engedélyemet szökdécselve ugráltam lefelé a dombon. Ankara mégiscsak csodálatos, süt a nap, tavasz van, elintéződött a tartózkodási engedélyem, mi kell még a boldogsághoz? Balra pillantva azonnal rájöttem. Tej. Méghozzá az Atatürk Orman Ciftliği jó minőségű, üvegedényben árult teje. Megtorpantam az utca közepén és elnyílt szájjal, vágyakozva néztem balra. Feltartóztathatatlan vágy fogott el a tej iránt.

Bementem, az eladó bácsi a szomszéd boltocskából sétált át. Gyakran van ez így Törökországban, ha nincs vevő, kihasználják az időt a társalgásra. Megvettem a hőn áhított tejemet, váltottunk egy pár udvarias „Hogy vagy? Jól vagyok. És Ön?”-t, de hamar éreztem, hogy ez a beszélgetés túl fog nőni a berögzült formán. Érdekes volt a bácsi! Még a „Honnan jöttél?” kérdése sem untatott.

Hamar rátértünk a lényegre, a törökországi gyereknevelésre. A török bácsival tökéletesen megegyeztek a nézeteink! Igen, nagy hiba hogy a török szülők „nem veszik emberszámba” gyermekeiket. Kultúra ide vagy oda, pedagógiai, pszichológiai szempontból mindenképp ártalmas jelenség. A végén boldogtalan lesz az egész család. Túl kéne lépni a berögződéseken, tudatosan kéne gyereket vállalni, nevelni. Ahogy nőnek a csemeték, egyre rosszabb a helyzet, azt sem tudják, kicsodák, nem ismerik saját magukat.

Ó, a tejes bácsi! Olyan lendülettel vetettük bele magunkat a társalgásba, mintha ezen a nagy világon csak mi ketten lennénk ugyanazon a véleményen. A Törökországi szülő-gyermek kapcsolatot kivesézve átnyargaltunk a Greater Middle East projektre, majd az Európai Unióra és Magyarországra. Amíg meg nem jelent a következő vevő, be nem állt a szánk. Megállapítottuk, hogy a végtelenségig el tudnánk így beszélgetni. Mintha az új vevővel együtt ütött volna a búcsúzás gongja, amilyen természetességgel sodort messzire minket az eszmecsere, olyan magától értetődően váltunk el. Fogtam a hónom alatt a tejemet és ha lehet, még boldogabb voltam, mint a bevándorlási hivatal után.

Ezt a felfokozottságot valahogy le kell vezetni. Elővettem lila fülhallgatómat és elkezdtem Rag’n Bone-t hallgatni. „I’m only human láláláláááá”. Megálltam a domb tetején, a távolban Ankara hegyei nyújtózkodtak a rájuk pakolt épületekkel. Próbáltam lefotózni a hegyeket a dombbal, miközben Rag’n’ Bone biztatására még intenzívebben embernek éreztem magam a lágy ankarai napsütésben.

Ebben a fennkölt pillanatban, amikor semennyire sem voltam kint, csak magamban éreztem és örültem, megszólalt valaki mellettem. Hirtelen kiszálltam magamból, levettem a fülhallgatóm. Egy nagyapám korabeli fickó magyarázott nekem valamit. „Mit láttál meg ott a távolban?” „A hegyeket.” „Hm. Te biztosan fotózol.” Pislogtam rá nagyokat, olyan egyértelmű közvetlenséggel beszélt hozzám az öreg, mintha régi jó barátok lennénk. Úgy éreztem magam, mintha én a fülhallgatóm miatt lemaradtam volna az előző jelenetről, amely köztünk játszódott, és késve csatlakoznék a párbeszédhez. Ez nem lehet egy ember első mondata, csak valaminek a folytatása! „Na gyere, igyunk egy teát!”

A domb tetején, pontosan egy bájos kávézó mellett ácsorogtam anélkül, hogy eddig észrevettem volna. Arra ocsúdtam fel, hogy szemtől szembe ülünk az öreggel és teázunk. A fényképezéstől a kávézóig egy perc sem telt el. Mindenki tiszteletteljesen hodzsámnak szólítja  a bácsit, egyértelmű, hogy gyakran jár ide. „A Hacettepe Egyetemen fényképészetet és grafikát tanítok, tessék, a névjegykártyám. A műhelyem is itt van a közelben.”

Megint úgy éreztem, hogy elszalasztottam valamit, próbáltam behozni a lemaradást, de a másodpercek feltartóztathatatlanul vágtattak előre. Új kijelentés, eddig nem hallott információ, még nagyobb csodálkozás. Nem futottam már az idő után, próbáltam ott lenni, ahol vagyok, majd később rájövök, mi is ennek az értelme.

A bácsi cserkesz származású, ő a negyedik generáció. Beszéli az anyanyelvét, de azt mondja, Törökországban 5 millióan vannak és csak egy millióan tudnak cserkeszül. Most készült el a könyvével, amelyet a gyerekkoráról írt, azt utolsó simításoknál tart. Tiszta Tolsztoj! Kezdi a Gyermekkorral, és ki tudja, hová tart… Mesél nekem a cserkeszekről, a már emlegetett gyerekkorról, a kis Samsun melletti cserkesz faluról, a művészetéről.

Tea után elbarangoltunk a közeli műhelybe, a bácsi lelkének hű kivetülésébe. Az aprócska műhelyben végigmutogatta munkáit, ide-oda ugrálva ecsetelte történetüket. Olyan szomjasan beszélt, mint a tejes bácsi, mintha már soha többé nem lenne alkalma megosztani alkotásai történetét senkivel. Sűrűn lógnak egymás mellett a bekeretezett képek, de nem kapok sok időt a mustrálásukra. Kezembe nyom az öreg egy vastag fotóalbumot, tele a fényképeivel. Azt sem tudom, hová kapjam a fejem. Igyekszem mindet beszívni, de érzékeim túlterhelten kezdik felmondani a szolgálatot.

Komolyzenét kapcsol be a bácsi, közben nézegeti a kicsi hűtőjét, hogy mivel kínáljon. Elugrik a tűzhelyhez kávét készíteni, de félig otthagyja, mert meg akarja változtatni a számot; majdnem elfelejtett velem cserkesz zenét hallgattatni! Gyorsan pótolja a mulasztást, majd előkerül a térkép. Figyeljük a cserkezek útját a térképen, mutatóujjával követi nyomon az irányt, amerre ősei ki lettek zsuppolva a cári Oroszországból.

Nincs túl sok idő a cserkeszekre, mert végtére is itt vagyunk most Ankarában. Majd kiüti a szemem egy kulturális programokat tartalmazó tájékoztatóval, és próbál meggyőzni arról, hogy Ankara Törökország kulturális központja, nem Isztambul. Hirtelen visszaugrik a dzsezvéhez, folytatja a kávékavargatást. Ez a kávéceremónia lelassította a pillanatot, az alkotásról beszélgetünk már.

Hogyan fest, fotóz, szerkeszt? Hogyan teremti meg a szépséget? Ha az ember olyasvalamit csinál, amit szeret, nem ismeri a fáradtság és az idő fogalmát, mindig talál alkalmat a szeretett foglalatosság művelésére. A művészetnél, az ember bensejében lévő szépség külvilágban való megfogalmazásánál pedig nincs is természetesebb cselekvés. Ősidők óta egybeforrt velünk, az utóbbi évszázadokban lett csak leválasztva a mindennapi léttől. Amióta az emberi tudat milliónyi részre hasadt, megszűnt az egység.

Elkészült a kávé. A bácsi saját kezűleg készített cserkesz édessége dukál hozzá. Mert nyilvánvalón a bácsi remekül süt-főz, cserkesz sajtját is saját maga készíti. Rávettem, hogy jósoljon nekem a zaccból. Tud jósolni a bácsi, de nem igen kamatoztatja képességét, nehogy szájukra vegyék az emberek. Nehogy már ő legyen a környék orákuluma! Arról az aprócska csészéről 15 percen át beszélt, felszólítva egem az elején, hogy ne szakítsam félbe, és semmiképpen ne befolyásoljam jóslás közben. Csak hallgattam hát a jelent és a jövendőt, iparkodtam testet varázsolni a szimbólumoknak, körvonalazni a személyeket, emészteni az egyértelmű utalásokat.

Jelzem, a tartózkodási engedély gyors elintézésének következményei teljesen kiszámíthatatlanok.

Kovács Dalma – Türkinfo