Vannak váratlan események, amelyeknek bekövetkeztekor rögtön fellángol és később sem huny ki a demokratikus változásokat követelő fiatalság lelkesedése. Annak ellenére sem, vagy talán éppen amiatt, hogy az államilag befolyásolt média megkísérli érdektelenségbe fullasztani a történteket. Vagyis elmulaszt róluk tudósítani.…

Megint más jellegű eseményekre ugyancsak a teljes hallgatás, jobban mondva az elhallgatás vagy elhallgattatás szürke palástját borítják, bármilyen nagy horderejűek és mély döbbenetet keltők is legyenek.

Ilyen tapasztalatok serkentettek cselekvésre egy fiatal török isztambuli egyetemistát. Ezt a húsz év körüli értelmiségit ugyanis végtelenül felháborította egy vérlázító és véres esemény, amelyről inkább csak hallomásból értesülhetett, legfeljebb egy-két internetes blogger vagy világhálós portálocskák útján, amelyek ugyan kis költségvetésükkel csak a bőséggel áradó áradó hatalmas török hírfolyam peremére szorítva tengődnek, de messzire kinyúlik igen érzékeny politikai antennájuk. A média főerői, a nagy lapok és tévéállomások ugyanis 2011 decemberének végén „határozott, biztos kézzel” mellőztek (nyilván tudatosan és központi sugalmazásra) egy „kósza hírt”, amelynek terjesztői úgy tudták, hogy a török légierő gépeinek bombazáporában életét vesztette 34 kurd civil személy. Legtöbbjük még csak húszas éveiben járt, de voltak közöttük 12-13 éves gyermekek is.  A török légitámadás színtere hivatalos körökben erősen „partizánfertőzött” vidék hírében állott: a délkelet-törökországi Şırnak tartomány Uludere nevű települése, eredeti kurd nevén Roboski falva és környéke, amely az iraki–török határterület közvetlen közelében terül el.

Hamar kiderült azonban, hogy a török katonai hírszerzés valamit nagyon elnézett, s ezt a kormány és a hadvezetés el is ismerte: a „terrorista Kurdisztáni Munkáspárt”, a PKK „fegyveres rajtaütésre induló felkelőit” vélte felfedezni közönséges csempészekben, öszvérhajcsárokban, akik teherrel megrakott málhás állataikat vezetve hosszú menetoszlopban éppen török területre igyekeztek a határon túlról. Ezen a tájon valóban virágzott az illegális kereskedelem, főleg benzint, dízelolajat és cigarettát csempésztek át a határon, s ebből a tevékenységből, amelynek köztudottan részét alkotta a kábítószer-csempészet is, jócskán lefölözte a maga hasznát a PKK is. Részben ebből finanszírozta fegyvervásárlásait, kényelmesen bővítve arzenálját.

Most azonban egyáltalán nem ilyesminek bukkantak a nyomára, nem egy török katonai őrállás lerohanására készülő terroristák kezét fogták le, hanem a török elemzők szakmailag megbocsáthatatlan könnyelműséggel hamisan értelmezték egy pilóta nélküli felderítő repülőgép felvételeit. Ezzel a lesújtó véleménnyel a NATO-szövetséges Egyesült Államok jelentkezett, amelynek katonai szakértői kiszivárogtatták a The Wall Street Journalnak: a törökök úgy mértek csapást kurdokra, hogy „megfelelő körültekintés és ellenőrzés nélkül” használták fel az amerikai szövetségestől kapott észleleteket, légi felvételeket, amelyeket egy Ragadozó (Predator) típusú amerikai robotrepülőgép szolgáltatott.

Recep Tayyip Erdoğan akkori miniszterelnök koholmánynak nevezte a liberális amerikai lap állítását. Szerinte a felderítést nem is amerikai, hanem Kócsag (törökül Balıkçıl Kuşu, angolul Heron) típusú saját török gépek végezték. Ő maga is tanulmányozhatta a képeket, s – miként hangsúlyozta – megállapíthatta, hogy „abból a nagy magasságból valóban nem lehet pontosan kivenni a részleteket”.

Így lényegében elkente a felelősség kérdését, noha alapos vizsgálatot ígért, továbbá a „roboski mészárlást”, ahogy a kurdok nevezik, sajnálatosnak és aggasztónak nevezte, és kifejezte részvétét az áldozatok családjainak. Ám tekintélye csorbát szenvedett, mert ily módon hovatovább kezdett hiteltelenné válni a kurdokkal való megbékélés, az úgynevezett kurdkezdeményezés általa meghirdetett jelszava, amelyet nem sokkal korábban még azzal is igyekezett hatásossá tenni, hogy a török állam nevében bocsánatot kért a kurd közösségtől, amiért a török hadsereg 1937 és 1939 között a hegyes-völgyes Dersim tartományban szörnyű kegyetlenkedéseket követett el az akkori kurd felkelés megtorlásaként. Érzékelte ugyanis, hogy az alevi kurdok lázadásának sok áldozattal járó eltiprása, sokak elűzése, „széttelepítése” máig fájó, égő seb a vidék emlékezetében. Néhány évig azonban még eltartott, amíg Erdoğan – a PKK-ra hárítva minden felelősséget – önkényesen maga fel nem számolta saját „kurdkezdeményezését”, az egy ideig eredménnyel kecsegtető közvetlen béketárgyalásokat.

Roboski miatt az ellenzéki Köztársági Néppárt, a CHP emberiesség ellen elkövetett bűncselekmény gyanújával büntetőeljárást kezdeményezett az ország elnöke, kormányfője és a fegyveres erők vezérkari főnöke ellen. Több városban kurd tömegek vonultak tiltakozva az utcákra. Isztambulban is kétezer kurd tüntetett. Hasonlóképpen megmozdulások voltak, amikor az áldozatokat utolsó útjukra kísérték szülőföldjükön. Roboskiban mind a mai napig minden pénteken összegyűlnek a temetőben a gyászoló anyák fiaik fényképével. Legutóbb a kurd Eufrátesz Sajtóiroda (ANF) jelentése szerint török katonaság akadályozta meg a síroknál tartott összejövetelt. A fiatal áldozatok szülei ennyi év után továbbra is követelik az igazság teljes feltárását.

Ennek a megdöbbentő, máig lezáratlan ügynek akart a végére járni Elgin Önder, az a bizonyos isztambuli egyetemista. Elhatározásában megerősítette az a számára elfogadhatatlan körülmény, hogy a török média „nagyágyúi” szégyenletes módon cserbenhagyták a közvéleményt, a tömegtájékoztatás rendszere egy ilyen fontos kérdésben hűtlenné vált alapvető hivatásához. Mert sokáig elhallgatta Roboskit.

Elgin Öndernek ekkor fölöttébb életrevaló ötlete támadt: két diáktársával, Cem Aydoğduval és Safa Soydannal, akiknek hozzá hasonlóan semmiféle újságírói gyakorlatuk nem volt, s csak felületes elképzeléseik a sajtóról, megalapított egy Twitter-honlapot. Minden gyakorlatlanságuk ellenére azonban elgondolásuk alapja az az egyértelmű felismerésük volt, hogy csak így kerülhetik meg a súlyos állami nyomás alá helyezett fővonulatú média öncenzúráját, a nagytőkés üzleti-vállalkozói érdekekkel összefonódott kormánybarát sajtó egyre jobban szigorodó „szerkesztési elveit”.

Ők hárman tehát elindították a 140journos nevű hálózatukat, mikroblog-szolgáltatásukat. Médiavállalkozónak csaptak fel azzal a szándékkal, hogy nem rettennek vissza az igazság kimondásától a jelenlegi megnehezült körülmények között sem. Tehát amikor a 2016. július 15-i katonai puccskísérlet óta megszüntették mintegy 200 sajtóvállalkozás működését, és 150 újságírót őrizetbe vettek. Vagy másként kifejezve, amikor a sajtószabadság szavatolásának követelményei szerint megvizsgált 180 ország sorában Törökország valahol a 149. helyen tanyázott…

Bizonyos erkölcsi sikert már az első időkben elértek. Olyan témákat állítottak reflektorfénybe, amelyeket mások nem méltathattak kellő figyelemre, felkarolták például üldözött, bíróság elé állított oknyomozó-leleplező újságírók ügyét, s ezeket a jelzésszerű gyorshíreket mások kezdték átvenni. Hírforrásaik általuk „levelező állampolgároknak” nevezett önkéntesek voltak, társadalmi munkában. A reményteljes kezdeteket azonban megtorpanás követte, a vállalkozás felfutása erősen lelassult, majd stagnálás állt be. Annyira, hogy Elgin Önder és szerény, de eddig lelkes kis csapata lehangoltan már a kapuzárás szándékát fontolgatta.

S a reményvesztettségnek ebben a nyomott hangulatában érte el őket valami olyasminek a híre, aminek utóélete meghozta számukra a teljes fordulatot, egyben az átütő vállalkozói sikert is! Ám ez alkalommal is az történt, hogy a török média nagy része vagy érdektelenségből nem vett tudomást az eseményekről, vagy immáron „megszokásból”, vagyis korábbi rossz élményekből és következményekből okulva nem is merte feldobni a történteket. Vagy talán – ami nem szakmai színvonaluk dicsérete – őszintén képtelenek voltak első pillantásra felmérni a roppant feszültség közepette alakuló dolgok valódi és távlatos jelentőségét.

Ettől fogva a 140journos a szó szoros értelmében hiánypótló médium, sajtószerv szerepét töltötte be, s így nemes küldetést teljesített.