Minden szépséges dolgot, ami ennek az élménynek a feldolgozási kísérlete során létrejön, művészetnek hívunk. Számomra ez jelenti az irodalmat. – Interjú Selahattin Yusuf török íróval a könyveiben megjelenő otthonkeresésről, a török irodalom nemzetközi láthatóságáról, és a párhuzamos török valóságokról. A szerzőt Pál Laura műfordító kérdezte.

A rangos török Necip Fazıl-díj 2023-as kitüntetettje, Selahattin Yusuf a magyar-török kulturális évad keretében az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra érkező török íródelegáció tagjaként fogja dedikálni az idén magyarul megjelent Nincs hazatérés című autofikciós regényét. A könyvbe itt tudnak beleolvasni.

A Törökországban 2020-ban megjelent autofikciós regényed, a Nincs hazatérés egyik központi motívuma az otthon, mely az anya korai halálával elveszett. Mióta foglalkoztatott a Nincs hazatérés megírásának a gondolata?

Hosszú évek alatt érlelődött meg bennem. Tizenkét évesen kerültem el otthonról. Egészen addig a Fekete-tengeri vad hegyvidék lejtőin szabadon kószáló kis pásztorgyerekként éltem a nagybátyámmal együtt. Az ő kavaljának a hangjával kezdődik a regény. Ez a pásztorfurulya a mai napig megvan, időnként előveszem. Távoli időket idéző, már-már földöntúli hangja van. Egy páratlan, megismételhetetlen csoda. A pásztorfiút aztán elküldték a városba, egy bentlakásos iskolába. Később az emlékeim, akár egy láthatatlan, kiálló szög, elkezdték az időben visszafelé fölhasítani az életem szövetét. Végül egyre mélyebben kezdtem érteni az otthon fogalmát. Minden, ami a tudatunk mélyét mozgásba hozza, erre a furcsa hasításra, rejtélyre és örömre emlékeztet. Az élet minden mélyebb rezdülése arra döbbent rá, hogy noha itt vagyunk, közben mégsem tartozunk ide. Minden szépséges dolgot, ami ennek az élménynek a feldolgozási kísérlete során létrejön, művészetnek hívunk. Számomra ez jelenti az irodalmat. Az anyánk az első otthonunk, melyből kétszer is kiűzetünk, mikor megszületünk, majd kamaszként eltávolodunk. Azok, akik hozzám hasonlóan korán elveszítették az anyjukat, úgy érezhették, hogy az anya halálával az otthon is a temetőbe költözött. Azt hiszem, azért jöttünk a világra, hogy megtudjuk, nem lehetünk otthon benne. Oly mértékben válunk éretté, amennyire át tudjuk élni ezt a tanítást. Azért jöttünk e földre, hogy átjárjon az otthon hiánya, s megrészegüljünk az összes tragikus nyomától és emlékétől, ami csak megmaradt belőle. Azért jöttünk, hogy a zenében, a szerelemben, az őrültségben, a gyerekségben, az emberi közelségben és a számomra mindezekről némán valló vad természet látványában keressük lankadatlanul. És semmiféle világi kincs fölött érzett öröm nem tud olyan részegítő lenni, mint a hiánya nyomán kisarjadó bánat.

A regényedben hol komikus, hol szívfacsaró képekben rajzolod meg az 1980-as években a Trabzon környéki hegyi falvakban élő, ideológiai kérdésekben igencsak járatlan, a városi jelenségekkel szemben tanácstalan emberek portréját.

Számomra egy metafora a kenguru, melynek neve – egy régi történet szerint – az ausztrál őslakosoktól az állat nevét firtató angoloknak adott kangaroo, azaz “nem értem” válasz nyomán terjedt el. Két, egymást nem értő, és erről mit sem sejtő párhuzamos világ találkozott össze fölötte. A modern kapitalizmusnak nevezett dolog egy egészen új embertípust teremtett. Míg a régi tudásszomj a “kengurura” volt kíváncsi, addig az újat annak a csereértéke izgatta. Az ember figyelmének az iránya tragikus módon megváltozott. Arra vállalkoztam ebben a regényben, hogy elvigyem ezt a bizonyos kengurut az 1980-as évek közepén a maga nyugodt, „dogmátlan álmát” alvó falunkba. Megpróbáltam tragikomikus történeteken keresztül bemutatni, hogyan élték meg a modernizálódást Törökországnak ezen az isten háta mögötti vidékén, s hogy miként játszódott le a két párhuzamos világ első „találkozása.” Ezt fejezi ki a falu bolondja, Musa természetes fensőbbrendűséget hirdető mosolya a mindentudó városi tanárral szemben.

Folytatás

Forrás: litera.hu