Elif Shafak új regénye rávilágít napjaink legfőbb problémáira. Szexuális zaklatás, iszlám terrorizmus, növekvő feszültség a hithű muzulmánok és a szekularisták között, valamint a gazdagok és szegények között tátongó szakadék – minden megtalálható az Éva három lánya című regényben.

Ez a sokrétűség az egyik oka annak, hogy Elif Shafak ennyire népszerű Törökországban és a világ minden táján. A szerző, aki most Londonban él, olyan módon ír, hogy a különböző kultúrákban élők is azonosulni tudnak vele. Akik olvasták előző regényeit: Az építészinast és Az isztambuli fattyút, jól tudják, hogy az írónő nagyon jó mesélő.

Az Éva három lánya egy zseniális alkotás, mely több évtized történéseit egyetlen estében foglalja össze. 2016-ban játszódik, egy tavaszi napon, Isztambulban. Peri, feleség és anya, épp egy impozáns vacsorára indul. De, „mint egy rossz kezekbe került varázspálca” – írja Shafak „a közlekedés a perceket órákká változtatta, az embereket brutális lényekké, és a józan dolgokat őrületté.” Az efajta dühítő, kényszerű helyzet az ember gondolatait rossz irányba viheti. A volán mögött ülve Peri rádöbben „hogy képes lenne megölni valakit.”

Azután hirtelen megjelenik egy megfelelő jelölt: egy hajléktalan, aki az autó nyitott ablakán benyúlva elveszi táskáját. Peri egy percig sem gondolkodik, a tolvaj után ered, majd egy őrült, megalázó hajsza következik, ami azt eredményezi, hogy megtámadják és majdnem meg is erőszakolják. Mindez azonban semmi ahhoz képest, amikor észreveszi, hogy egy régi polaroid kép hullik ki táskájából dulakodás közben. „Ez volt az oxfordi egyetemi időket megörökítő kevés fényképek egyike, amelyet hosszú éveken át őrizgetett” – írja Shafak. „Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse.”

Ezen kezdés után – mely különleges keveréke a bohózatnak és veszélynek, a jelennek és a visszaemlékezésnek – a teljes történetet a fejezetek váltakozása révén ismerhetjük meg (mint ahogy Shafak korábbi regényeiben is). A történet eleje napjainkban játszódik, amikor Peri egy vacsorameghívásra készül, ahová ziláltan és kócosan érkezik, de eltökélt szándéka, hogy nem foglalkozik az emberek aggodalmával. Ez könnyű is, mert a többi vendég rendkívül gazdag és teljesen önelégült. Jól begyakorolt önuralommal hallgatja őket, amikor a szegényekre, a vallási fanatikusokra és a demokrata reformerekre panaszkodnak – más szóval mindenkire, aki veszélybe sodorhatja életüket.

Hamarosan megtudjuk, hogy ez a külső és belső megjátszás Peri természetes közegének mindennapi része. A többi fejezet visszarepít minket Peri kamaszkorába. Olyan házban nő fel, ahol anyja szigorú muzulmán hite és apja szeszélyes szkepticizmusa között őrlődik. Ahelyett azonban hogy részt venne a családi harcban, a megfelelő megoldást keresi. „Valami csavart logikával rávette magát, hogy higgyen Istenben. Úgy vélte, ha sikerülne összehoznia anyja Teremtőjét az apjaféle Teremtővel, akkor talán képes lenne helyreállítani a szülei között megbomlott összhangot” – írja Shafak. „Ha sikerülne valamiféle egyezséget kötniük arról, hogy mi is Isten, akkor kevesebb feszültség lenne Nalbantoǧlu otthonában, és talán az egész világon.”

A történet, ahogy halad előre, folyamatosan körbejárja ezt a küzdelmet, majd áttér szülei családon belüli vitáiról a teodicea (istenigazolás) központi vitájára:  annak bebizonyítására, hogy a világban tapasztalható rossz és gonoszság összeegyeztethető a bölcs, jóságos és igazságos istenbe s gondviselésbe vetett hittel. Peri lenyűgöző hősnő, mert továbbra is részt vesz ezekben a vitákban, melyek határozottan nem érdeklik. Egyes emberek szenvedélyesen hisznek, míg mások hevesen tagadják Isten létezését” – írja Shafak. „Ő pedig mindörökké megrekedt ezen két tábor között.”

Ez a metafizikai állapot lehet zsigeri vagy akár még eltompult is, de Shafak ad egy szenvedélyes megközelítést is az új ötletnek. Az Éva három lánya Peri helyzetét drámai epizódokban meséli el, arról szól, hogy végül miért ment el Oxfordba tanulni. Ott összebarátkozik két diáktársával, akik versengenek hűségéért, ahogy szülei is, ha egyszer majd hazatér. A világ különböző pontjairól származó három lány tréfásan úgy nevezik magukat, hogy „a Bűnös, a Hívő és a Bizonytalan”.

A köztük lévő különbségek ellenére mindannyian rajonganak a jóképű vallástanáruk, Dr. Azur iránt, aki azt képzeli, hogy egy régi-új beszélgetést kezdeményezhet a hitről, amely felülemelkedik az eretnek viszályon. „Egy kicsit mint Isten maga”. Dr. Azur elhatározza, hogy a dogmatikus érvektől az istenség természetéből fakadó episztemológiai (ismeretelméleti) kérdések felé fordul. Egy darabig a történet nagyon hasonlít Rebecca Newberger Goldstein briliáns regényéhez, a „36 érv az Isten létezésére” címűhöz, de később mélyrehatóbbá válik Dr. Azur előadásaitól. Végül rájöttem a dolog lényegére: Ő egy klasszikus mestertanár „Holt költők társasága” üzemmódban, tekintélyromboló, de hatásvadász, intellektuális, de lényegében narcisztikus. Ő az a mágikus figura, aki elbűvöl egy olyan fiatal nőt, mint Peri, aki a naplójában így ír: „Ami engem illet, én Istent szeretném megváltoztatni…. Ezzel a világon mindenki jól járna?”

Mi történik Oxfordban és hogyan lesz ebből az idealista diáklányból 15 évvel később engedelmes feleség és anya Isztambulban? Ez a rejtély, amely kibontakozik, miközben mi Peri életének két különálló időszakát ismerjük meg, amely épp oly sokkoló, mint kinyilatkoztató. És ebben a folyamatban Shafak feltérképezi a török politika bizonytalan állapotát, a nők iszlámban betöltött szerepét, az egyetemi élet szexuális kétértelműségét és a hit mélyebb kérdéseit.

Egyes regényeket dédelgetve tartunk meg magunknak, másokról pedig lelkesen beszélgetünk másokkal. Adjuk oda ezt a könyvet egy barátunknak vagy a könyvklub tagjainak, hogy egy jót beszélgethessenek erről a lobbanékony korszakról, amiben élünk.

Forrás: The Washington Post

Fordította: Kollár Kata – Türkinfo

A szövegben szereplő idézetek: Elif Shafak: Éva három lánya című könyvéből valók (Európa Könyvkiadó, Budapest 2017., fordította: Csáki-Sipos Kata és Nagy Marietta)