Régesrégi időkben, a tündérek korában, ahogy mentem-mendegéltem, tilos kertet összejártam, míg csak eggyel meg nem jártam. – A lovamat befestettem, azt hittem, hogy igaz színe; egy szamarat vásároltam, azt hittem, hogy feleségem; olyan nagyot rúgott rajtam, azt hittem, hogy megsimogat. Nagy utakon egyre jártam, bagolylakta romon háltam, míg csak ismét meg nem jártam. – Top-háne nagy golyóbisát, mint a gabnát zsebre vágtam; Galatának ménkő tornyát, trombitának számba dugtam; Leány-tornya váracskáját, mint a medvét ölbe vettem; tenger kellő közepére, mint sziklára reá léptem; bejutottam utóvégül, bolondnak a bolondokhoz. Az volt nekem az én bűnöm, hogy elmondtam ezt a mesét, hazug mesét.

Volt egyszer egy padisának egy lánya. Szép volt, akár a teli hold, karcsú, akár a ciprusfa, szeme akár a kőszén, haja akár az éjszaka, szemöldöke akár az ív, szempillája akár a nyíl. Nagy kertje volt a palotában, kert közepén vízmedence; ott ült a lány naphosszáig, hímezgetve varrogatva.

Ráteszi egyszer a gyűrűjét a hímzőasztalára, azt se tudta miért. Jön egy kis galamb, kapja a gyűrűt és elrepül vele. Olyan szép volt az a kis galambocska, hogy a szívére szerette volna szorítani. Másnap a kösöntyűjét teszi le a lány, ehol a galamb, azt is elragadja. Úgy epedez a lány a madárka után, hogy se nem evett, se nem ivott, hanem leste a másnapot, hogy megint előrepüljön a galambja. Harmadnapra veszi a hímzőasztalkáját, lefejti róla a csipkekendőjét és maga mellé teszi. Itt a galamb megint, kapja a kendőt és elrepül vele. Alig volt annyi ereje a lánynak, hogy felkelhessen, sírva vánszorog a palotájába és összeroggyan.

Szalad elő a dadi-asszony:

– Miért sírdogálsz ó szultánkám, ki bántott meg?

– Beteg vagyok, a szívem fáj – feleli a szultán-kisasszony, és egyre sír-rí, egyre sóhajt.

Egyetlen gyermeke volt a lány a padisának, félt a dadi a híradástól. De látja, hogy egyre halvá­nyodik, egyre soványodik a lány. Fogja, elmegy a padisához és jelenti neki a lánya baját. Megijed az apja, siet a lányához, utána a sok hodzsa meg orvos, egyik se érti a beteg­ségét.

Azt mondja másnap a padisa vezére:

– Orvos hodzsa nem segít a szultán-kisasszonyon, másutt lappang az orvossága.

Azt tanácsolja a padisának, hogy csináltasson egy nagy fürdőt, betegeket gyógyítson a vize és aki csak megfürdik benne, mind mondja el, hogy mi történt vele.

Csináltatja a padisa a fürdőt és országszerte hirdetteti, hogy haja megnő a kopasznak, hallása jön a siketnek, a vak ismét szemvilágra, sánta kelhet a lábára. Csak úgy tódul a sok nép az ingyenfürdőbe és mind elmondja búját-baját.

Egy tarfejű élt abban a városban meg egy nyomorék anyja, hallották a fürdő hírét ők is.

– Menjünk mi is abba a fürdőbe, – mondja a fiú – hátha meggyógyulunk benne.

– Hogy mehetnénk, – nyögdécseli az anyja – mikor a lábamon is alig állok meg.

– Azon segíthetünk – mondja a tarfiú és azzal kapja az anyját a hátára, úgy viszi a fürdőbe.

Amint mennek mendegélnek, sík mezőben folyó mellett, elfárad a fiú és leülteti az anyját a földre. Egyszerre csak egy kakas halad el mellette, vizeskorsó a hátán.

– Vajon hova hordja ez a kakas a vizet? – kíváncsiskodik a fiú és utána kullog az állatnak.

Egy nagy várhoz ér el a kakas, a vár tövében egy nyílás, azon csusszan be a vízzel. A fiú utána és amint nagy nehezen átvergődik azon a nyíláson, hát olyan egy palota áll előtte, hogy a szeme-szája is megállott rajta. Sehol egy élő lélek, útját nem állja senki, megy egyenesen a palotába. A lépcsőről az előszobába és addig járja a sok szép szobát, addig bámulja a cifráját, míg bele nem fárad a ténfergésbe.

– Majd csak előkerül egy elevenje is – gondolja magában és elbúvik egy nagy szekrénybe, hogy onnan les el majd valamit.

Kisvártatva kocognak egyet az ablakon és három galamb repül be rajta. Egyet rázkódnak, hát olyan három szép lány válik belőlük, hogy azt se tudta, melyikre nézzen elébb.

Elkezdi a három lány:

– Jaj de későre maradtunk. Mindjárt itt lesz padisa urunk és még csak hozzá se kezdtünk.

Azzal veszi az egyik a seprőt és sepreget meg tisztogat vele, a másik asztalt terít, a harmadik meg hordja a sok ételt. Aztán megint megrázkódnak és három galamb repül ki az ablakon.

Megéhezett ezalatt a tarfiú és gondolja magában, hogy úgy se látja meg senki, egy-két falatkát biz ő lecsíp az asztalról. Kinyújtja a szekrényből a kezét és amint nyúl vele az étel után, olyat koppintanak rá, hogy megdagad a helye. Kinyújtja a másik kezét, még egy nagyobbat csapnak rá. Meghökken a fiú és amint visszahúzódik, egy fehér galamb repül be a szobába; egyet rázkódik és egy legényember válik belőle. Odalép a legény egy szekrénykéhez, kinyitja és egy gyűrűt, kösöntyűt meg egy csipkekendőt húz ki belőle.

– Óh te gyűrű, be boldog vagy, hogy ujjacskája viselgetett; óh kösöntyű, be szerencsés vagy, hogy a karja hordozgatott.

Ezeket sóhajtgatja el a szép legény és a csipkekendővel egyre törülgeti a könnyeit. Aztán megint beteszi őket a szekrénykébe, egyet-egyet kóstol az ételekből és aztán lefekszik.

Az éhes tarfiúra nagy nehezen rávirradt a másnapi reggel. Latja a legényt, amint egyet rázkódik és galambként repül el. Előbúvik a szekrényéből ő is, lemegy az udvarra és a vár tövénél megint kicsúszik a nyíláson.

Szegény anyja ott siránkozik a földön, egyre a fia jöttét leste. Ismét a hátára kapja és mennek egyenesen a fürdőbe. Megfürödnek, hát ím az asszony lábra állhat, a kopasznak haja nőtt meg. Hozzáfognak a beszéléshez és amint meghallja a szultán-kisasszony, hogy miket látott, miket hallott az a fiú, mintha friss egészség szállott volna belé. Kincset fürdőt, mindent odaígér a fiúnak, ha elvezeti ahhoz a várhoz.

Elindul a fiú a lánnyal, megmutatja neki a várfalat, besegíti a nyíláson, elvezeti a galamb szobájáig és mutatja neki a szekrényt, hogy oda rejtőzködjék el. A fiú meg visszatér, övé a fürdő meg a sok kincs és boldogul éldegélnek az anyjával.

Est ideje volt, amint berepült a három galamb. Tisztogatnak sepregetnek, hozzák az ételt és megint elrepülnek. Berepül aztán a fehér galamb, a szultán-lánynak a galambja. Majdhogy oda nem szaladt hozzá, hogy a szívére szoríthassa. Hát még, amikor legénnyé változott át, szépséges egy daliává, akár a telihold. Azt se tudja, hová legyen, egyre csak az arcát nézi, egyre csak a szavát lesi.

Odamegy a legény a szekrénykéhez és kihúzza belőle a lányka gyűrűjét, az ő kösöntyűjét meg az ő csipkekendőjét.

– Óh te gyűrű, be boldog vagy, hogy szép ujja viselgetett; óh kösöntyű, be szerencsés vagy, hogy a karja hordozgatott.

Folytatás >>>

Forrás: Kúnos Ignác: Boszporuszi tündérvilág