Isztambuli beszélgetés Bulai Anton atyával

2018. nov 23.

Bulai Anton atyát kiérkezésemtől, 2011 óta ismerem, ő a magyar közösség Anton atyája. Szóbeszédből már sok-sok mindent tudtam róla, de elérkezettnek láttam az időt, hogy leüljünk beszélgetni. Az interjú során 3 nyelvet keverve használtunk, de esetenként a negyedikre is szükség volt. Miért ez a keveredés, az hamarosan kiderül

– Hol született, kedves Anton Atya?

– Romániában, Moldvában, Nagypatakon, csángó családban. Hatan vagyunk testvérek, a legkisebb én vagyok.

– Hogyan beszéltek otthon?

– Csángóul.

– És az iskolában?

– Ott csak románul, de tudta mindenki, hogy csángók vagyunk. Így is csúfoltak minket a román gyerekek, de minket nem érdekelt.

– A templomban milyen nyelven imádkoztak?

– Románul, a papunk is román volt. Csak 3–4 imádság volt, amit magyarul énekeltünk mi gyerekek.

– A bálok, lakodalmak alkalmával milyen zene szólt, mit táncoltak rá?

– Az én fiatal koromban már nem volt körtánc, vagy népzene, mi már diszkóba jártunk.

– Mikor történt a hívás? Emlékszik konkrétan egy történésre, villanásra?

– Nem, én egész kicsi koromtól pap akartam lenni. Nekem ez volt a természetes, ebbe nőttem bele. Gyermekkoromban tetszett, hogy ministránsként segíthettem a misék alatt, később tudatosult bennem, hogy ezt szeretném hivatásomként is. 18 éves koromban fel is vettek az iskolába, de 3 hónap múlva a kommunisták kidobattak 10 főt, amibe én is benne voltam. A püspökünk sem tudott segíteni, 3 éven keresztül próbáltam még felvételizni, aztán elgondolkodtam, hogy ha ennyi akadály van előttem, talán a Jóisten mégsem akarja, hogy pap legyen belőlem. Közben elvittek katonának, pontosan 1 év, 4 hónap, 5 napot szolgáltam. Építéseken is dolgoztam, elgondolkodtam azon is, hogy családot alapítok, de Isten hívása erősebb volt.

– Hogy talált vissza a saját útjára?

– 1990–ben, a forradalom után jött a hír, hogy Nisiporeştiben újra indult a ferences rend, októberben már Lujzikalagorban novícius lettem.

– Miért a ferencesekhez jelentkezett?

Folytatás

Forrás: www.korosiprogram.hu

Kelet-anatóliai régió – Bitlis

2018. nov 22.

Bitlis Törökország délkeleti részén, a Van-tótól délnyugatra helyezkedik el, a kelet-anatóliai régió egyik fontos városa. 1400 méter tengerszint feletti magasságban, a Bitlis folyó mellett fekszik.

Alapításáról és nevének eredetéről a perzsa nyelven író Sharaf Khan Bidlisi történészként ismert író és költő 1597-ben írt Şerefhan történeti könyvében maradt fenn egy legenda:

„A macedóniai Nagy Sándor, az ázsiai hadjáratra vonuló sikeres hadvezér az i. e. IV. században a Van-tó nyugati végéhez érkezve seregeivel egy domboldalon táborozott. Lenyűgözte a táj szépsége, elsősorban egy itteni különleges hegy látványa. Ekkor elrendelte egyik parancsnokának, Badlisznak, hogy e helyen alapítson várost és építsen egy várat. A vár olyan legyen, hogy azt semmilyen erő ne tudja bevenni. Nagy Sándor hamarosan továbbvonult, Badlisz pedig nekilátott a parancs végrehajtásának, majd a vár elkészültekor üzenetet küldött a hadjáraton levő nagyvezérnek, hogy jöjjön és tekintse meg az új erődítményt. A visszatérő Nagy Sándort azonban zárt kapuk fogadták és a falakon belülről az az üzenet, hogy vegye be a várat ostrommal, ha tudja. Az féktelen haragra gerjedt, s parancsot adott a támadásra. Az ostrom azonban eredménytelen maradt. Múltak a napok, a támadók ereje fogyott, ekkor Nagy Sándor parancsot adott az ostrom beszüntetésére. Ekkor azonban váratlan esemény történt; kinyíltak a nagy bronzkapuk, s fényes páncélban kilovagolt Badlisz, a sikeres védő. Megállt uralkodója előtt, aki szigorúan kérdőre vonta a történtek miatt. Mire Badlisz válaszolt: Azt a parancsot kaptam, hogy olyan várat építsek, amelyet semmilyen erő nem képes bevenni, a parancsot tehát maradéktalanul teljesítettem. Íme még a legnagyobb, legerősebb hadvezér, Nagy Sándor sem tudta bevenni azt. A talpraesett válasz után Nagy Sándor jutalmul az új várost is róla nevezte el: így lett Badlisz, majd Bitlis formára változott az idők során.”

A város fő látnivalója ma is ez a vár, illetve a későbbi ostromok után fennmaradt maradványai. Az egykori 30 méter magas és 4-6 méter vastagságú vár falai a város közepén, a piactér feletti dombtetőn emelkednek. Bástyáiból mára csak 2 látható. A fennmaradt keleti oldali bástyát a törökök „karanlik kule” (sötétség tornya) néven emlegetik, ezt egy időben kivégzőhelynek használták: az elítélteket a tetejéről dobták le a mélybe. Három emelet magasságú vasból készült bejárati kapuja déli irányba néz.

I. Omár kalifa uralkodása idején (634–644) a muszlim arabok szerezték meg a várost, majd gyakran cserélt gazdát az arabok, bizánciak, perzsák és örmények között.

A 14. században a kurd dinasztia uralma szilárdult meg a városban. Az Oszmán Birodalom idején a kurdok széles körű autonómiával rendelkeztek, ez 1847-ben szűnt meg.

A 19. század végén és az első világháború idején több örmény lázadás is volt a városban és a tartományban, melynek következtében a város lakossága csökkent. 1916-ban az erzurumi csata során az oroszok elfoglalták a várost.

A város műemlékei a szeldzsuk-oszmán időkből származnak és az előbb már említett váron kívül még a teológiai iskola épülete és a középkori vendégfogadó, ami említést érdemel.

Forrás: Wikipédia

Kollár Kata – Türkinfo

Egy rendkívüli nő: Sevgi Soysal

2018. nov 22.

Sokan gondolhatnák, hogy a török nők a férfiak árnyékában éltek az Oszmán Birodalomban. Ha azonban közelebbről is górcső alá vesszük élettörténetüket, könnyen láthatóvá válik, hogy milyen meghatározó szerepet töltöttek be Törökország felemelkedésében.

Ezeken a hasábokon hétről-hétre azokat a nagy jelentőséggel bíró török nőket mutatjuk be, akik életük során hozzájárultak Törökország fejlődéséhez, kulturális örökségéhez. Olyanokat, akiknek a munkásságát világszerte elismerés övezi és olyan „hétköznapi hősöket” is, akik tetteikkel kiemelkedtek a férfiak – esetenként – elnyomó világából.

Sevgi Soysal 1936. szeptember 30-án született Isztambulban. Ő volt a családban a harmadik gyermek. Édesapja, Mithat Yenen, építész-köztisztviselő volt, édesanyja, Anneliese Rupp pedig Németországból érkezett Törökországba.

1952-1956 között az Ankarai Lány Középiskolába járt, a klasszikus nyelvtudományi tanszék nyelv, történelem és földrajz szakán végzett Az ankarai középiskola elvégzése után Soysal régészetet tanult az Ankarai Egyetemen, de nem fejezte be, diplomát csak az 1960-as évek végén szerzett.

Még középiskolás volt, amikor megismerkedett egy költő és műfordítóval, Özdemir Nutkuttal, akihez – a családja tiltása ellenére – 1955-ben feleségül ment. Egy évvel később férjével Németországba költözött, ahol a Göttingeni Egyetemen előadásokat tartott, régészet és színház témakörökben. Miután terhes lett, visszatért Törökországba. 1958-ban született meg fiuk, aki a Korkut nevet kapta.

1960 és 1961 között a Német Követség Kulturális Központjában és az Ankarai Rádiónál dolgozott.

Első írása 1961. november 20-án jelent meg a Değişim Dergisi című lapban Ne güzel suçluyuz biz hepimiz címmel. Ebben a házasságáról, az unalmas házimunkáról, gyermekéről írt. Színházban is játszott, ő volt a főszereplője a Zafer Madalyası (Győzelmi medál) című színdarabnak, amit az ankarai Meydan Színházban mutattak be és amelyet Haldun Dormen rendezett. Itt ismerkedett meg második férjével, Başar Sabuncuval, akihez 1965-ben ment feleségül.

1962-ben adták ki novelláskötetét Tutkulu Perçem címmel. Még ugyanebben az évben kezdett el dolgozni a Török Rádió és Televízió Társaságnál (TRT).

1968-ban írta a Tante Rosa (Róza néni) című regényét, mely több összekapcsolódó történeten keresztül mutatja be nagynénje, Rosel életét és személyiségét. A regény a férfi-nő kapcsolatáról és a házasság kérdéséről is szól.

1970-ben íródott, Yürümek (Séta) című könyvéért megkapta a Török Rádió és Televízió Társaság díját, de trágársága miatt betiltották.

1 of 3

1969 vége, 1971 eleje nehéz időszak volt Soysal életében, ugyanis férje, Başar katona volt. Azért, hogy el tudja tartani magát és fiát, aki autista volt, munkába állt. Az egyetem Politikatudományi karán készített interjút egy alkotmányjogász professzorral, Mümatz Soysallal. Ez az interjú hatással volt mindkettőjük életére.

Az 1971. március 12-i katonai puccs után Soysalt azzal vádolták meg, hogy egy baloldali szervezethez tartozik, emiatt az ankarai Mamak börtönbe zárták. Fogva tartása idején találkozott ismét Mümatz Soysallal, akit kommunista propaganda terjesztés miatt tartóztattak le. Egymásba szerettek és a még a börtönben össze is házasodtak. Két lányuk született: Defna 1973 decemberében, Funda pedig 1975 márciusában.

1974-ben Soysal elnyerte a rangos Orhan Kemal-díjat a Yenişehir’de Bir Öǧle Vakti (Ebédidő Yenişehirben) című művéért, amelyet a börtönben írt.

Soysalt politikai okokra hivatkozva ismét letartóztatták, nyolc hónapot volt börtönben és két és fél hónapra Adanába száműzték. Erről az időszakáról szól a Şafak (Hajnal) című regénye, mely 1975-ben jelent meg.

1 of 2

Sevgi Soysalnak mellrákja volt, egyik mellét 1975 végén el is távolították. 1976 szeptemberében újabb műtéten esett át, ezek után férjével Londonba ment, hogy ott kapjon újabb orvosi kezelést. Miután hazatért, 1976. november 22-én, negyven éves korában hunyt el Isztambulban. Az isztambuli Zincirlikuyu temetőbe helyezték örök nyugalomra.

A börtönben töltött időről emlékiratokat írt, amelyek eredetileg a Politika című újságban jelentek meg, majd 1976-ban ezeket Yıldırım Bölge Kadınlar Koğuşu (Yıldırım körzeti női szakasz) néven könyv formájában is kiadták. Egy másik könyvében, melynek címe Barış Adlı Çocuk (Akit a béke gyermekének hívnak) Soysal nagy irodalmi higgadtsággal írja le a társadalmi és politikai változásokat személyes tapasztalatai alapján. Sajnálatos halála miatt a Hoşgeldin Ölüm (Isten hozott, halál) című regényét már nem tudta befejezni.

1 of 2

Több néven is írt, ugyanis mindhárom férje nevét felvette, így írásait Sevgi Nutku, Sevgi Sabuncu és Sevgi Soysal néven kell keresnünk.

Forrás: Wikipédia, Words without borders, Lelbleitozu

Kollár Kata – Türkinfo

Új török sorozat a TV2 műsorán

2018. nov 21.

Új romantikus történet váltja a Ferihát hétköznaponként a TV2 műsorán. A fiatal lány, Cennet életét különös, véletlen találkozások befolyásolják.

A történet főszereplője Cennet, egy árvaként felnőtt lány, aki osztályelsőként végez az építészmérnöki karon. A diplomaosztója napján állásajánlatot kap csoporttársa édesanyjától, amit rögtön el is fogad. Kemény munkával és sok tanulással megvalósította álmát, és Cennetre a munkahelyén rátalál a szerelem is. A dolgok azonban mégsem mennek olyan zökkenőmentesen, kiderül, hogy választottja egy gyerekkori barátra emlékezteti, főnöknője pedig a saját lányának szánta a férfit – áll a csatorna ismertetőjében.
A két főszereplőt Almila Ada és Berk Atan alakítják, egyiküket sem láthattuk korábban még hazánkban vetített török sorozatban, de Yusuf Akgün-t jól ismerhetik már a nézők a Ferihából. A címszerepet játszó színésznőt Pánics Lilla, míg a férfi főszereplőt Selimet Farkas Dénes szinkronizálja.

Forrás: www.origo.hu