Ha most általános iskolás lennék, és még a nyár folyamán, nem pedig szeptember első napjaiban fejezem be ezt a kötetet, az iskolában meg az első, tanévindító magyarórai feladat az volna, hogy írjak ismertetőt egy bejövős nyári olvasmányomról, azt hiszem, erről a regényről írnék, Az ódon villa rejtélye ugyanis a leghangulatosabb irodalmi élményeimet idézte gyerekkoromból.

A történet főbb elemei felnőttként persze már nem szolgálnak túl sok újdonsággal vagy szédületes csavarral, de ezúttal igyekeztem visszamenni gyerekbe, és annak a zsenge olvasónak a rácsodálkozásával és izgalmával belemerülni a könyvbe, akinek olvasóvá válása kezdetén még tud újat mutatni az, amivel aztán később vagy ötezerszer találkozik. Teszem hozzá, sokszor bizonytalan vagyok, tudom-e egyáltalán ezeket a műveket még gyerekszemmel nézni, és nem illúzió-e csupán, ha néha úgy érzem, képes vagyok rá, de mivel ezt még a mai napig nem sikerült megfejtenem önmagammal kapcsolatban, legyen elég a lényeg: amennyire ez még lehetséges, előcsaltam a bennem mostanra csak őrlángon pislákoló gyerekkorú olvasót, és elolvastattam vele Tarık Demirkan regényét.

Ám lángtekerés ide vagy oda, azt hiszem, hiába próbáltam volna gyerekké szuggerálni magam, ha a kötet alapvetően nem lenne jó. Az ódon villa rejtélye a legelejétől kezdve magával ragadó, pörgős darab – az a fajta, amiből elég elolvasni két oldalt, és az ember érzi: igen, ebből valami klassz fog kisülni. A főszereplő ikerlányok, a félig magyar, félig török származású Eda és Seda még oda sem érnek a papájuk unokatestvéréhez, Arzu nénihez, aki a nyári szünetben lakóhelyére, a törökországi Bartınba invitálja őket, máris egy legendába botlanak egy bizonyos csodatévő forrásról, mely, úgy tartják, teljesíti az emberek kívánságait. A forrásnál megállván a lányok (a lelkes Eda és az ekkor még kicsit szkeptikus Seda) persze kívánnak, és megsúgom, a forrás nem marad adós.

Ami viszont legalább olyan izgalmas, mint a valóra vált kívánság(ig vezető kalandsorozat), az pont a valóságba és a jelenbe rögvest belibbenő mesék vagy mesévé formálódott régi históriák világa. Mert a porlepte, de varázsukból mit sem vesztett történetek nem érnek véget a forrásról szólóval, ellenkezőleg, épp csak elkezdődnek, mi pedig a lányokkal együtt izgatottan hallgatjuk a kilencven felé hajló rokon hölgy, ama bizonyos ódon villa lakója, Zeynep mama csodákkal és titkokkal átszőtt elbeszélését a lányok dédapjáról, Zeynelről és annak egykori cimborájáról, Selçuk Beyről. Engem már ez a sztori is lázba hozott, reméltem is, hogy ebből a fantasztikus szellemhistóriává terebélyesedett történetből lesz aztán a nagy rejtély, majd a hozzá kapcsolódó kutatás. Nem titkolom, kicsit csalódtam is, amikor Eda és Seda, lefejtve az évtizedek során rárakódott misztikumot, ezáltal megfejtve a titokzatos kísértetjárást, ha a valóság síkján nem is jutottak megfejtésre (avagy mi lett Selçuk Bey fiával), az izgalmat okozó, természetfelettinek mondott szálat sikeresen elvarrták. Valószínűleg itt már csak kikászálódott belőlem a vén, realitásalapú eseteket kedvelő felnőtt, kellett is egy kis idő, mire megint izgatottan mosolygó gyerekké változtattam magam, és megbékéltem azzal, hogy a nagy talányt valójában a házasság útján e földre került perzsa hercegnő, Amasztrisz gyűrűje és a hercegnő legendás, ám mára eltűnt szentélye, valamint a görög származású kereskedő, Bodoszaki kincsei fogják szolgáltatni. Bodoszaki nem mellesleg a dédapa, Zeynel másik barátja volt egykoron, akinek az 1923-as lakosságcsere során kellett elhagynia lakóhelyét (piros pont, hogy ha nem is ennek drámájára fókuszál, ez a kitelepítés mint aktus megjelenik a kötetben, ahogy arról is szó esik, az emberek egykor békében éltek egymás mellett, vallástól és etnikumtól függetlenül), mellyel együtt nagy hírű kincseit (melyeket nem a pénzbeli, hanem a művészeti értékük miatt halmozott fel – ennek említése is jólesik az embernek, hiszen kiderül, nem a kapzsiság, hanem a műalkotások szeretete hajtotta a férfit) is hátrahagyni kényszerült. Értékeit azonban, úgy hírlik, gondosan elrejtette, hollétük titkát pedig, mint ez lassacskán kiderül, csupáncsak barátjára, Zeynelre szerette volna rábízni…

Még szép, hogy Eda és Seda unokatestvéreikkel, a jó és szórakoztató beszélőkéjű, laza Berkkel, öccsével, a Berk által gyakorta ugratott, magát fiatalsága (még csak most megy általánosba, míg a többiek ősztől a gimit kezdik) miatt sokszor (azért nem a szomorkodós befordulásig) hátul kullogónak érző, lelkes, csicsergő, cuki Mutluval, valamint Berk osztálytársával, a Berkhez hasonlóan fesztelen, ám nála kevésbé kajla, megfontolt és döntés- meg éles helyzetben tanúsított higgadtsága miatt „nagyfiúsabb” Barışsal, valamint a mindig lojális négylábú, az unokatesók Vanília nevű kiskutyájának buzgó asszisztenciája mellett elhatározzák, ha törik, ha szakad, ők bizony megtalálják az eltűnt kincset, és feltárnak minden lappangó titkot. Hogy a kötelező bökkenő is meglegyen, a kincset más is szívesen megnézné magának, jobban mondva, míg a gyerekek valóban csak megnéznék, az izgi kaland kedvéért, illetve a maguk és a közösség örömére (a helyi múzeumnak szánnák az esetlegesen megtalált értékeket) bányásznák elő, addig néhány zsiványt sokkal kevésbé magasztos célok hajtanak (újabb ügyes húzás: a műkinccsel seftelők, illetve e jelenség kritikája sem marad el), és nem restek hegyezni a fülüket, meg nyitva tartani a kapzsiságtól csillogó szemüket, amikor hírét veszik, hogy a gyerekek egy különleges, régi gyűrűt találtak.

Igazi mosolyogtató, napfényes, kedves és minden pillanatában lendületes-izgalmas ifjúsági regény, ahol a gyerekek választékosan, szépen, szinte felnőttesen társalognak egymással (nincs sapka / van sapka alapon, illetve gusztustól függően itt lehet kicsit nyámmogni, hogy hitelesebb lenne-e, ha lazábban, kamaszosabban beszélnének – nekem, bár a békés átmenettel sincs bajom [laza, ugyanakkor értelmes], mivel kifejezetten csípem a szót jól forgató gyerekeket, bevallom bejött ez a szintbeli fölélövés, ami, jegyzem meg, talán nem is az, csak azért érezheti valaki annak, mert a mai, negyven szóból álló szókincsű agyhalottak kommunikációs szintjéhez vagyunk szokva, legyen szó bármelyik korosztályról), kiegyensúlyozottak, nyitottak, bizalommal teliek, a szabadban játszanak, a telefont és a technikát nem arra használják, hogy egész nap a négy fal között meredve görgessék a semmitmondó tartalmakat, sokkal inkább praktikus, hasznos dolgokra (például a kiskutya csipjének bemérésére), és mégsem tűnnek nevetséges illúziónak, valóságidegennek, nem, elvarázsol az elmésségük, a kedvességük, az, hogy rendben vannak lelkileg, és ha ez realitásoktól elrugaszkodottnak tűnik, az nem írói hiba, hanem bizony a valóságé.

Kívánok magunknak sok ilyen mesét és sok ilyen gyereket az irodalomban és a való életben egyaránt.

Forrás: moly.hu