Suhanó tákolmány, Diyarbakır

Sok bejegyzést olvastam már a fenti témában, az egyike azoknak, amely minden Törökországba látogatót vagy itt letelepedőt megihlet. Nem véletlen…

Rövid idő alatt viszonylag sok helyen megfordultam Törökország szerte, voltam Isztambulban, nyugaton és délkeleten is. Bátran állíthatom, hogy nyugatról kelet felé haladva óriási különbségek vannak a közlekedési morál terén, de valami mégis egységes: Törökországban vagyunk. Ahogy kutyából nem lesz szalonna, úgy az alapvető török vagy „déli” mentalitás sem fog soha megváltozni, sajátosságról van szó.

Emlékszem a legelső törökországi utamra, Isztambulban ért az első „sokk” egy taxiban ülve. Arra gondoltam, hogy kifogtunk egy őrült taxisofőrt, de amikor a második is hasonló stílusban vezetett és a buszsofőr esetében sem volt különbség, ráeszméltem a valóságra – a törökök őrültek az utakon. Káoszt láttam magam körül, átláthatatlan körforgalmakat, na és a legfontosabbról meg ne feledkezzem, állandóan nyomták a dudát. A gyalogosok halált megvető bátorsággal mászkáltak át az úton, az Égei-tenger menti városokban pedig széllelbélelt robogósok cikáztak az autók és a kocsisorok között, természetesen bukó nélkül. Minek is, hisz nyáron elég meleg cucc, egyébként meg kötelező viselni, ami itt relatív fogalom.

Ezek után érdemes említést tenni Önder első magyarországi látogatásáról. Nagyra becsülte, hogy a KRESZ-t viszonylag mindenki betartja, a forgalom rendezetten halad (kisebb kihágásokkal), senki nem dudál ész nélkül. A piros lámpa mindenkinek piros, a gyalogos pedig igyekszik a gyalogosátkelőhelyet igénybe venni. A budapesti tömegközlekedést kifejezetten jól szervezettnek látta és később elámult az autópályás pihenők minőségén és remek kávézóin. Mindezek ellenére a Pesten történő mászkálásaink során vadul szorítottam a kezét, mert állandóan át akart rohanni az úton, „még gyorsan átérünk” címmel, míg én megszokásból a jó öreg gyalogosátkelőhely felé tereltem. Nos azóta kénytelen voltam a szabályok betartásából lejjebb adni és megtanultam hogyan is lehet ép bőrrel átslisszanni két autó között. Tegyük hozzá, hogy azért még mindig én vagyok az, aki a „várj, majd a következő autó után” felkiáltásokat használja.

Az első látogatásaim alatt tapasztaltak számomra egy kicsit félelmetessé tették az ottani közlekedést. De akkor még fogalmam sem volt arról, hogy az élet keletebbre, Diyarbakırig sodor. Mert az igazi káosz az erre van…

Itt a lámpánál már akkor dudálnak mögötted, ha még piros, ne adj Isten sárga. Minden jelzés nélkül kanyarodnak, ha kell eléd vágnak vagy éppen keresztül vágnak előtted, nem számít, hogy ő milyen sávban van éppen. Bármikor hirtelen lefékezhet és megállhat előtted, mert meglátott valamit az útmenti trafikban, amit meg akar venni. Félrehúzódni? Ugyan már. A háromsávos út külső sávját parkolásra használják, a középsőben vészvillógóval (vagy anélkül) leparkolnak és előfordul az is, hogy a belsőben is megáll egy barom, mert az út túloldalán van dolga. Ilyenkor lehet szlalomozni vagy várni, amíg a kedves sofőr beszerzi a friss dinnyét a zöldségesnél. A piros lámpa olyannyira relatív, hogy amikor zöldet kapunk, még 5 autó átszáguld előttünk a piroson, tehát örök szabály, hogy ha zölded van, akkor is nézz bele a kereszteződésbe! Rosszabb a helyzet, ha éppen előttünk vált a lámpa pirosra, mert tuti, hogy a mögöttünk levő kocsi még tapossa a gázt, hogy átsuhanjon. Szerencsésebb nekünk is átsuhanni, ha nem akarjuk, hogy a kis Renault segítse be a kocsit a kereszteződésbe. Az oldalkocsis motorokon egy 10 fős család fele elfér úgy, hogy még 2 zsák táp is fel van kötve. Elképzelni nem tudjátok, hogy miket és hogyan! fel nem kötöznek azokra a járgányokra. A bukó errefelé egyenesen tabu, azt hiszem senkin nem láttam eddig. Elképesztő forgalmi helyzeteket képesek előidézni, ha valami miatt bedugul egy kereszteződés – mert hát várni azt nem tudnak. Akár a szembejövő sávban is próbálják kikerülni a dugót, nem számít. A gyalogosok pedig egyenesen őrültek. Itt még az a török szabály sem érvényesül, hogy ahol sok gyalogos kel át, ott ők lesznek az erősebbek és az autósok meghajolnak (by Cybermacs, Isztambul), itt mindenhol gyalogosok rohangálnak át és az autósok kerülgetik őket. Mert szét nem igazán néznek, nekem mindig az az érzésem, hogy halhatatlannak és sérthetetlennek hiszik magukat. A buszsofőrök és dolmuş (kisbusz) sofőrök pedig egyenesen a pokolból szálltak fel, hogy járművet vezessenek. Egyébként maguknak a törököknek is van egy olyan mondásuk, hogy a taxi-, busz- és dolmuş sofőrök számára nincsen hely a „mennyországban”. A mai napig, ha a városban vagyunk kocsival, az anyósülésen taposom a láthatatlan féket, mert egészen egyszerűen elképesztőek.

Mindezek után Ankara maga volt a megtestesült rendezettség és bizony még Isztambult is tök nyugisnak éreztem a forgalom szempontjából. Ahogy már említettem, kutyából nem lesz szalonna, de nyugaton legalább íratlan szabályok vannak – nos, keleten az egyetlen szabály, hogy nincs szabály…

TéDé

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan szalad az idő, lassan 4 hónapja élek idekint. Az utóbbi napokban sokat gondolkodtam azon, hogy mi változott bennem, mi az amit átvettem, megszoktam vagy éppen nem fér a bögyömbe.

Nagyon szeretem az itteni embereket, ez persze nem azt jelenti, hogy az otthoniakat nem. A törököknek egészen egyszerűen más a vérmérsékletük, sokkal nyitottabbak, az érzelmeiknek sokkal inkább folyást engednek. Ennek persze megvan a hátulütője is, könnyebben gerjednek haragra, ugyanakkor gyorsabban le is higgadnak. Neeem, nem Önderről beszélek, hanem az általános tapasztalatokról. Egyelőre főként testbeszédből igyekszem olvasni, hiszen a török nyelvtudásom eléggé hiányos, próbálom megérteni a gondolkodásukat, a reakcióikat – néha muris következtetésekre jutok. Legutóbb kedvesen fityiszt mutattam Öndernek, aki ledöbbenve nézett rám, kiderült, hogy itt az a középső ujj felmutatásával egyenértékű sértés. Szó mi szó, óvatosan kell bánni az ilyen dolgokkal, és minden egyes nap hoz valami újat.

Szinte lenyűgöző mennyi közös van bennünk magyarokban és a törökökben, és ezalatt nem csak azt a kb. 2000 közös eredetű szavunkat értem. Persze ez a szám is megdöbbentő annak, aki eddig nem hallotta, amin nincs is mit csodálkozni az utóbbi hosszú-hosszú időszak alatt propagált „hivatalos” eredettörténetünket figyelembe véve. De ez egy másik történet. A szavakon túl nagyon hasonló a konyhánk, a főzési eljárásaink, azt hinnénk, hogy a pörkölt vagy a jó kis bableves csak nálunk lelhető fel, pedig itt is ettem ilyen étkeket. Persze nem 100%-ban ugyanolyan volt, mint a miénk, de nagyon hasonló. Ők is szeretik a fűszereket, a csípőset és ők is előnyben részesítik a főtt ételeket a sültekkel szemben. A mi ősi konyhafilozófiánk harmóniára törekszik az édes-sós-savanyú-keserű-erős ízek között – ezt csupán a főzési eljárás teszi lehetővé, míg a nyugati világ által preferált sütés „csak” ehetővé teszi az ételt. Olvasataim szerint ez a pentaton (ahol az erős az 5. íz) ízvilág a belső-ázsiai népekre jellemző. Ugyanakkor az ország földrajzi adottságait, történelmét és méretét figyelembe véve minden egyes régiónak megvan a maga sajátos konyhája, ha tengerparti rész, akkor sokkal több tengeri herkentyű és saláta, ha Közép-Anatólia és kelet, több hús és kebab. Átlagban azonban sokkal több friss zöldséget fogyasztanak, mint mi, ez kifejezetten szimpatikus és elég gyorsan megszoktam. Összességében szeretem a konyhájukat, az egyetlen, amit sosem fogok megszokni, az a sós és édes ízek keverése a reggeli során. És a mértéktelen tea ivászat. 1-2 pohár tea elég, mindazonáltal az az 1-2 pohár kifejezetten jól esik. Természetesen tartom magam a régi szokásaimhoz is, a zöld tea és egyéb teakeverékek változatlanul fent vannak a polcon. Próbálom elsajátítani az itteni recepteket, hol Internetről, hol egy ismerőstől ellesve kísérletezek állandóan kisebb nagyobb sikerekkel. A legviccesebb sztori eddig az volt, hogy Szilveszter napján egy török recept alapján készítettem lencselevest, amiről kiderült, hogy Önder katonai akadémián töltött bentlakásos évei alatt az volt a rettegett (és utált) „fekete villám”, értve ez alatt a fizikai utóhatásokat.

Sikerélménynek számít, hogy egyre jobban megy a török nyelv, már mindig tudom követni, hogy mi egy beszélgetés fonala, mi a fő téma. Az elején borzasztó rosszul éreztem magam, hogy egy kukkot sem értettem magam körül, csak ha lefordították angolra. Ma már tudok érdeklődni a zöldségesnél, hogy melyik paprika a csípős fajta, meg tudom venni a húst a hentesnél és meg tudom kérdezni az újságárustól, hogy van-e már végre angol nyelvű Newsweek (eddig sosem jártam sikerrel, mert vagy elfogyott, vagy szimplán nem volt, és a bácsika mindig fűz hozzá valamilyen extra kommentárt, amit persze sosem értek. Van már egy csomó török nyelvkönyvem, tanárhoz járok, személyes korrepetítorom van, egyszer majdcsak megtanulom tán.

A beilleszkedés gyorsan ment, de ebben sokat segítettek az itteniek és Önder is. Kitartóan magyarázza az itteni szokásokat, látásmódot, hogy könnyebben megértsem a viselkedésüket. Vannak különbségek, amiket meg kell tanulnom, azaz meg kell szoknom. Van ami nehezebb, van ami könnyebb. Biztosan kíváncsiak vagytok, hogyan vagyunk meg egy párként, de különböző vallással. Önder muszlim, én katolikus – de eddig az ég világon semmilyen nehézségünk nem adódott ebből. Törökországban szabad vallásgyakorlás van, így senki nem akad fenn azon, hogy én katolikus vagyok. Tényként nyugtázzák és slussz. Rengeteg templom létezik országszerte a régi keresztényi időkből, amelyekben a mai napig tartanak vallásgyakorlatot, bármikor elmehetnék a misékre. Még valami azonban fontos szempont, ami lehetővé teszi a harmóniát köztünk – Törökország bár iszlám beállítottságú, lévén szekurális állam, az állam és az egyház különválik egymástól. Azaz a törökök akkor és úgy gyakorolják vallásukat, amikor és ahogyan akarják. Ez a többi iszlám országban nem így működik. Itt a törökök megihatják a maguk rakiját vagy bármilyen más alkoholt, ha úgy akarják (az iszlám egyébként tiltja), ha nem imádkoznak napi ötször, ahogy a Korán előírja, az sem gond. Ők döntik el saját belátásuk szerint, ahogyan mi is odahaza, mint keresztények. Mindez ránk vetítve azt jelenti, hogy volt Karácsonyunk, lesz Húsvétunk, ugyanakkor lesz Ramadánunk és Áldozati Ünnepünk is. Tiszteletben tartjuk egymás vallását és mindent, ami ehhez hozzátartozik. Ő nekem magyarázza el az adott vallási ünnep hátterét én pedig neki a miénket.

Az emberek, a légkör, a konyha, a nyelv, a vallás – ezekkel mind-mind jól elboldogulok. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs semmi olyan, ami hiányzik otthonról. A család és a barátok, mind oly messze vannak, sokkal ritkábban fogunk ezután találkozni. Ugyanakkor ha azt veszem figyelembe, hogy itt Törökországban a családok szétszélednek miután a gyerekek felnőnek, semmi különbség nincs. Lévén az ország nagy, a gyerek elmegy tanulni, munkát talál, megházasodik, és elképzelhető, hogy 1000 km-re sodródik a szülőotthontól. A testvérek, rokonok szanaszét az országban, évente nincs túl sok alkalom, amikor az egész család együtt lehet. Nem hagyhatom ki a 21. századi lét előnyeit, az Internetet! Az ingyenes videotelefonálás időszakában bármikor bárkivel szorosan tarthatom a kapcsolatot, ez mindent megkönnyít. Ha pedig hazalátogatok, igyekszem mindenkiből és mindenből feltöltődni a következő látogatásig.

De muszáj említenem a kézzel fogható hiányzó momentumokat is, a jó kis disznóhusit, disznótorost, na hát az nagyon hiányzik, következő hazalátogatásomkor fel is fogok pakolni belőle. És a tejföl (mert itt az sincs sajnos), meg a túró rudi. Meg a füstölt húsok, sajtok… jajj, hosszú listát tudnék írni.

Hogyan is vettem át az itteni ritmust? Nem kivitelezhetetlen megtartani a sajátot és alkalmazkodni az ittenihez. Csak meg kell találni az egyensúlyt. Kell valami, ami tartást ad, amire lehet építkezni. A tartóoszlopnak pedig nem szabad változnia, az mindig az, ahonnan jöttünk. Ezt tisztelni és ápolni kell, később erre lehet tenni egyéb dolgokat. Nekem ez a mottóm, a tartóoszlopomat nemcsak ápolom, de próbálom megismertetni másokkal is, felvillantom az ittenieknek a kultúrámat, a hagyományaimat, a tudásomat. Csak az vész el és alakul át, amit hagyunk…

TéDé

Egyik kedves ismerős a minap elhívott reggelizni az óvárosba, egy igazán gyönyörű, 500 éves egykori karaván-szerájba (Hasan Paşa Hanı).

Érdemes először néhány szót szólni a törökök reggelizési szokásairól. Teljesen más, mint a miénk. Talán helyesebb azt mondani, hogy nálunk olyannyira felgyorsult a „világ”, hogy nem szánunk rá elég időt és egyáltalán nem adjuk meg a módját a reggeli falatoknak. Hétközben rohanunk munkába, egyáltalán nem is reggelizünk, vagy ha mégis, mindössze valamilyen péksütit. Bizony ez igaz a hétvégékre is, pedig akkor talán több idő lenne rá…
A lényeg a lényeg, Önder szerint mi magyarok nem tudunk reggelizni. Vagy legalábbis nem úgy. Itt Törökországban rengeteg olyan hely van, ahol kifejezetten reggelit kínálnak, a törökök szeretnek hétvégente „elmenni reggelizni”. Természetesen nem mindig, de időnként igen. Tradicionális reggeli a tojás különböző formában, de kiemelkedik az ún. menemen, amit török lecsóként is emlegetnek. A paradicsomot és paprikát fűszerekkel sütik, majd azt tojással keverik. Bátran mondhatom, hogy ez a török reggeli központi mementója, a szíve-lelke. A törökös vonás pedig ezután következik. A menemen mellé szervírozzák a különböző ételeket kis tálkákban, abból mindenki kénye-kedve szerint válogathat: többféle sajt; friss paradicsom-paprika, saláta; különböző lekvárok, amelyek paradicsomból, paprikából, padlizsánból készülnek fűszerek hozzáadásával; roston sütött zöldségek – paprika, paradicsom, hagyma, padlizsán; többféle oliva; méz; gyümölcslekvár; joghurtos vagy mézes gyümölcs… Természetesen van kenyér is, vagy frissen sütött kenyérlángos, és a felsoroltak helyenként, illetve régiónként változnak.

Ezen a képen a Hasan Paşa Hanı tradicionális reggelijét látjátok, a tükörtojáshoz darált húst sütnek, borzasztó fűszeres és nehéz kaja. A szószok szintén nagyon fűszeresek – a keleti vidékre, Diyarbakir környékére azonban ez a jellemző. A tengerparti vidékeken sokkal könnyebbek a reggelik (és az ételek úgy általában), nem használnak mindenhez olyan sok fűszert. Ugyanakkor nagyon sok rokon vonás van a magyar és a török konyha között, ez alatt értem a hasonló ételeket, az ízeket, a fűszerezési módokat.

Számomra a legfurcsább a török reggelikben az, hogy képesek a tükörtojás falat után egy kis mézet vagy lekvárt enni, majd megint tojás, aztán egy falat sajt, zöldség, és így tovább. Még nézni is borzasztó. Magyarul szólva összezabálnak mindent. Ha másokkal reggelizünk együtt, furcsálják, hogy miért nem kóstolom meg az édes cuccokat – ilyenkor mosolyogva magyarázom, hogy én képtelen vagyok ezeket az ízeket összepárosítani. Nem értik miért. Ugyanakkor nagyon érdekes, de amikor Önder családja Magyarországon volt és vadast vacsoráztak, nem ízlett nekik az áfonyaszósz. Mert az nem jó hússal, mert a hús sós és a szósz édes. Hasonló volt a válasz az almaszósz-bundás kenyér kombinációra is, bár nem készítettem el nekik, csak felvázoltam, fenti okból kifolyólag nem nyerte meg a tetszésüket.

A törökök nem esznek gyorsan, szépen lassan falatoznak, közben szürcsölik az elmaradhatatlan teát, esetleg újságot olvasnak. Képesek akár órákat eltölteni az asztalnál, eszegetnek, beszélgetnek, teáznak, majd megint eszegetnek… Nem rohannak sehová, ki tudnak kapcsolni arra a pár órára és mindezt élvezettel teszik.

Visszatérve az ominózus reggelizésre, nagyon izgalmas volt. Az új ismerősöm valamikor a suliban tanult angolul, de azóta nem használta és így javarészt elfelejtette. Sok mindent megért, de a beszéd nehezen megy, azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja! Egy igazi, tűzről pattant, déli vérmérsékletű hölgyeményről van szó, akit nagyon bírok, mert annyira aranyos és haláli. Képzeljetek el bennünket az ő alig angoljával és az én alig-alig-alig törökömmel, amint sokszor kézzel-lábbal, zsebszótárral kommunikálunk. Nagyokat röhögtünk és jól éreztük magunkat, hihetetlenül hangozhat, de megértettük egymást.
Megjelenésünkkel természetesen kivívtuk a pincérek kiemelt figyelmét – az ismerősöm keleti török szemmel extravagáns megjelenése és az én egyértelmű NEM VAGYOK TÖRÖK homlok feliratom kisebb „felbolydulást” keltett. Lassan kezdem megszokni, hogy kirívok a tömegből, hát itt bizony ritka a turista, mint a fehér holló, az is főleg nyáron jellemző. Rögtön a tea felszolgálása közben hallottam, amint a két pincér tanakodik, hogy milyen nemzetiségű lehetek, vajon német? Nem sejtették, hogy az országneveket már tanultam, így értettem a diskurzust. Utána kérdezték közvetlenül is, amire törökül válaszoltam, majd elkezdtek bombázni kérdésekkel, de hát hjaa, a tudásom még nagyon véges… Honnan jöttem, jól emlékeznek-e, hogy már kétszer voltam itt (egyszer voltam csak, de ők kötötték az ebet a karóhoz a kettővel, stb. Mindenáron szerették volna, hogy igyak török kávét a szeánsz végén, hiába nem kívántam. Az asztal leszedése közben a pincér pedig a gyorsaságával akart imponálni, azonban a mindenféle levek a padlón kötöttek ki és utána fel kellett mosni.
Tudom, sokat használom az aranyos szót, de ha tényleg azok. Érdeklődőek és barátságosak.

Tédé

Egyik előző bejegyzésemben érintettem a török konyha némely jellegzetességét, most megpróbálok csak erre a számomra kedves témára koncentrálni.

Törökország rendkívül sokszínű ország, mind területileg (780 ezer km2), mind létszámban (73 millió fő) sokszorosa hazánknak. Elhelyezkedése és földrajzi adottságai miatt sokféle éghajlattal rendelkezik:

Törökország topográfiai térképe

A Márvány-tenger vidékét enyhe telek és kellemes nyarak jellemzik, az isztambuliak sosem panaszkodnak a hőmérsékletre. Az Égei-tenger partvidékén mediterrán az éghajlat, míg a Földközi-tenger partjaitól északra húzódó Toros-hegység legmagasabb csúcsait télen-nyáron hósipka fedi, ugyanakkor tövükben citrus- és banánligetek virulnak. Délkeleten szinte egész évben perzselő hőség tombol (mi is efelé tendálunk), a keleti országrészt pedig magas hegyek és hegyvidéki éghajlat uralja. Északon, a Fekete-tenger partján a szubtrópusi éghajlatnak köszönhetően állandóan esik az eső. Az ország közepe kontinentális, a települések (pl. Ankara) igazi küzdelmet folytatnak a természettel, hogy parkokat és fasorokat telepíthessenek.

Gránátalma

Ennyiféle éghajlat maga után vonja, hogy a konyha sajátosságai régiónként változzanak. A tengerparti vidékeken rengeteg halból és tenger gyümölcséből készült ételt készítenek, ehhez párosulnak a remek mediterrán zöldségek és gyümölcsök. A törökök imádják a különféle salátákat, nem múlik el nap anélkül, hogy valamelyik étkezéshez ne ennének akármilyen friss salátát. Kedvelt a jégsaláta, a paradicsom, az uborka, a rukkola, a petrezselyemzöld, a sárgarépa, az oliva – ezek önmagukban vagy kombinálva. Az ízesítéshez olívaolajat, citromlevet, fokhagymát, esetleg gránátalma szirupot használnak, ez utóbbi egy nagyon fanyar, de kellemes ízű natúr gyümölcsszósz. Bár kedvelik a zöldségeket, a mifajta főzelékeink mégis idegenül hatnak. Igyekszem kitalálni melyik formában felel meg leginkább az ízlésüknek, majd beszámolok milyen sikerrel jártam. Amennyire tudom, a habarási és rántási eljárás teljesen a magyar konyhára jellemző.

Hamsi

A Fekete-tenger partvidékén népszerű a fekete-tengeri szardínia, a hamsi, amelyből változatos étkeket állítanak elő. Számomra különlegesen hangzik a hamsiból készített halfasírt, de eddig nem volt hozzá szerencsém. A meleg éghajlat és a szállítási nehézségek miatt régen nem volt jellemző, hogy halat szállítsanak az ország középső vidékeire, így az ottani halkultúra nem igazán fejlett. Manapság a szállítással kapcsolatos helyzet változott, de ettől még nem vált a hal az anatóliai lakosság fő élelmiszerévé. Meglepődtünk, amikor Diyarbakirban felfedeztünk egy igazi halpiacot friss tengeri és édesvízi halakkal megpakolva, azt mondják, nem igazán jellemző erre a vidékre.

Na igen, itt keleten a kebab mindenféle válfaja az igazán népszerű, ugyanakkor a kebabról tudni kell, hogy ez egy gyűjtőnév. Törökország szerte imádják és minden régiónak megvan a maga sajátos fajtája. Sokan hiszik, hogy a kebab egyfajta babétel (tőlem jópáran kérdezték már), de ez nem így van. A kebab erősen fűszerezett és általában birkahúsból készül, van mikor nyársra húzva sütik meg (akár nyílt tűzön), van mikor darálthús formájában húspogácsaként sül ki. Mindezt paradicsomos szósszal, joghurttal, salátákkal, pidével, padlizsánnal, stb. tálalják. Némely variáció eléggé brutális, a gyenge gyomrúak óvakodjanak. Amit mi odahaza ismerhetünk az a döner kebab, csak Magyarországon gyros néven fut.

Adana kebap

Mivel az iszlám vallás tiltja a disznóhús fogyasztását, ők sokkal több birka, kecske és marhahúst esznek. Zsiradékként elsősorban olívaolajat és napraforgóolajat használnak, de népszerű a kukoricaolaj és a földimogyoró olaj is. Köretként a piláf a legfontosabb étkük, ami gyakorlatilag párolt rizs, csak tesznek bele ezt-azt. Akár árpát, akár cérnametéltet, akár valamiféle zöldséget vagy éppen húst – a piláfnak szintén sok fajtája ismert. Képesek a gulyásleves mellé piláfot és friss salátát enni, hááááát, először a hajam szála égnek állt…. Azóta tudom, ha vendégnek főzök gulyást, akkor nekik piláffal lesz teljes a kép.

Az ország bővelkedik sajtokban, a juh- és kecsketejből készült fehér sajtok igazán finomak. Használják salátákhoz, és persze szerves részét képezik a reggelizési procedúrának. Nagy bánatomra nem ismerik a tejfölt (fel sem foghatom ez a helyzet hogy állhat elő, hisz a tejföl annyira jó), helyette mindenhez joghurtot tesznek. Óriási vödörnyi kiszerelésben is lehet kapni a boltokban, a nálunk pohárként ismeretes mérce itt nem dívik. Ha már tejtermékek, imádják az ayrant, ez a hagyományos török joghurtital. Enyhén sós ízű és a nyári forróságban kifejezetten élvezetes. Egyelőre nem kaptam rá, de mindenki azt mondja, hogy a függőség elkerülhetetlen. Hát majd nyáron kiderül…

Baklava

Az édességek közül a leghíresebb és nálunk is ismeretes a baklava. A baklava rétestésztából, méz, dió vagy pisztácia felhasználásával készül, de ma már számtalan változata létezik. Nagyon édes, sokat nem lehet belőle egyszerre megenni. Mármint magyar szájíz szerint, mert ők képesek mértéktelenül falni.

Ami az alkoholfogyasztást illeti, általánosságban nem nagyivó nemzetről beszélünk, hiszen a vallásuk alapvetően tiltja azt. A gyakorlatban azonban ha összejön a társaság, előkerül nemzeti italuk a raki és abból kortyolgatnak a legszívesebben. A raki mazsolából vagy friss szőlőből égetett, ánizsos pálinkaféle, engem teljesen az ouzo-ra emlékeztet. Vannak nagyon jófajta boraik is, de a törökök mértéktartóak és tényleg nem „nagy ivók”. Ami a magyarok más irányú hírhedtségét illeti, pár hónapja volt egy vendégünk, akinek a barátnője Bosznia-Hercegovinából származik. A srác, amikor említette a barátnőjének, hogy hozzánk jön látogatóba és hogy az ara magyar, komoly figyelmeztetést kapott: vigyázz, mert a magyarok előszeretettel itatják vendégeiket. Hát erre mit lehet mondani?

A törökök megvesznek a szotyiért és a különböző magvakért úgymint pisztácia, tökmag, mogyoró, stb. Képesek pukkadásig enni belőle, a legsósabb szotyit is mind egy szálig befalják. Nagyobb bevásárlókban külön pultban lehet kilóra kérni a csemegékből, de mindenfelé vannak kisboltok, árusok, akik ilyesmiket árulnak. Ha mozizás vagy vendégvárás, akkor alap, hogy van belőle itthon. A szárított gyümölcsök, pl. a mazsola vagy füge pedig fontos exportcikknek számítanak az országban.

A török konyha tényleg annyira színes, hogy a fentiekben csak érinteni tudtam a jellegzetesebb vonásait. Kíváncsi vagyok, hogy a szintén Törökországban élő kollégáimnak milyen tapasztalataik vannak.

TéDé

Török étteremben enni mindig izgalmas, helytől függően ilyen-olyan kalandban lehet részünk. A kalandba beleértendő az emésztés időszaka is, na nem azért mert romlott ételt kapunk, hanem bizonyos összetevők másképp hatnak az egyébként erős fűszerekhez és zsírhoz szokott hasunkra.

Nekem a legelső észrevételem Isztambulban az volt (januárban jártam ott először), hogy „ezek a buta törökök ugyan miért ücsörögnek odakint a hidegben az UFO fűtőtestek alatt, amikor odabent is lehetnének?”. A választ gyorsan megkaptam, Törökországban tilos a dohányzás zárt köztereken és közösségi helyeken. A tiltás 2009 júliusa óta van érvényben és ahogy az lenni szokott, óriási közfelháborodást keltett a cigarettát kedvelő törökök körében. Állítólag voltak olyanok, akik úgy találták meg a jogszabályban hagyott kiskaput, hogy odabent szívták a bagót, de a füstöt egy csövön keresztül kifújták az épülten kívülre. Lám, a törökök is leleményesek. Természetesen ez a módszer csupán protestálni volt jó, de gyorsan kitalálták a flexibilis megoldást. A kávézóknak, bároknak, éttermeknek általában van egy épületen kívüli része is, amit télire sátoranyaggal vagy plexivel fednek el és UFO fűtőtestekkel fűtenek. Itt megengedett a dohányzás. Az elfedés természetesen nem fix, hiszen akkor zárt helyiségben engednék a népet bagózni, ami máris a szabályozás ellen megy. Ez még mindig nem lenne olyan nagy probléma, hiszen a szabályok betartása itt relatív, de ha fülest kapnak az ellenőrök érkezéséről, a fedést gyorsan el lehet távolítani, hogy még véletlenül se adjon félreértésre okot.

Visszatérve az éttermekre, a második szembetűnő különbség az volt, hogy általában kint állt valaki az ajtóban és hangosan invitálta, esetenként tessékelte befelé a potenciális vendégeket. A kezükben az étlappal hadonásztak és erőteljes taglejtésekkel igyekeztek becserkészni az embereket. Idén nyáron Isztambul Ortaköy városrészében ücsörögtünk egy ilyen helyen, egészen az ajtó mellett. Ortaköyről tudni kell, hogy nagyon népszerű a turisták körében és rengetegen fordulnak meg ott. Órákat töltöttünk el figyelve az emberáradatot és volt alkalmunk betekintést nyerni az invitálók életébe. Mondanom sem kell, óriásikat vidultunk. Az éttermek egymás hegyén hátán, ki ilyen, ki olyan profillal, de mindegyik ajtajában ott áll az invitáló. El nem tudjátok képzelni milyen harc folyik a vendégekért!! Ahogy jön a nép, a kezükben az étlappal próbálják meggyőzni pl. az adott családot, hogy térjenek be hozzájuk, nem bánják meg. De addigra közelebb oson a szomszédos hely invitálója is és még inkább hangot ad az ő kiválóságuknak, mintegy terelve odébb a szerencsétlen turista családot. A megfigyeléseink szerint az invitálóknak van egy íratlan etikai kódexe, amit így vagy úgy betartanak, azaz nem csalják el nyíltan a másik potenciális vendégeit, csak ha azok önszántukból továbbállnak. Na az említett úriember időnként pofátlanul behatolt a másik territóriumára, hát minden egyes alkalommal volt patália és kiabálás! Tettlegességre nem került sor, de azt mondják időnként az is előfordul. Mindezek ellenére nem sokkal később azt láttuk, hogy egy pohárból kedélyesen szürcsölték a teát…

Miután kiválasztottuk az éttermet, azonnal rohan elénk a pincér és hellyel kínál. Hozza az étlapot, de itt nem kérdezi meg rögtön, hogy mit iszunk. Az csak egy kicsit később a rendelés felvételekor történik meg, előfordul, hogy csak az étellel együtt hozzák ki. Egy török étterem igen kaotikus és zajos tud lenni, persze minden függ a színvonalától. Előfordult, hogy odakint ettünk, amikor befutott egy nagy turista csapat és az invitáló azonnal levadászta őket. Mivel kint nem volt elég hely nekik, öt pincért mozgósítottak, akik elkezdték bentről kihordani az asztalokat és székeket (nyár lévén bent kevesen voltak). Három perc alatt hangos navigálás közepette áthordtak mindent a többi vendég feje felett, letették azt az étterem melletti fodrászüzlet elé és megterítettek. Olyan 15 embert fogtak meg így, akik ezt követően elégedetten fogyasztották a kebabjukat. Ennyi, slussz. A vendégért mindent megtesznek, komolyan…

Leadtuk a rendelést, megkapjuk a vacsoránkat. Ha olyan helyen vagyunk, nem biztos, hogy az asztaltársaság egy időben kapja meg, ez étel- és persze étteremfüggő. A pincér mindig ott sertepertél körülöttünk, ha egy kis tálka, pohár vagy bármi kiürül, azonnal leszedi az asztalról. Ha valaki egyértelműen befejezi az evést, azonnal leszedik a tányérját, nem várják meg, hogy mindenki végezzen. Eleinte furcsa volt ez a fajta „gondoskodás”, Magyarországon inkább visszavonulnak a pincérek evés közben és csak akkor jelennek meg, ha hívják őket. Miután letudtuk a vacsit, igény szerint jöhet a desszert, majd a török kávé vagy tea.

A legelején emlegettem a mindenre kiterjedő gasztrokalandokat. Hát bizonyos fogások elfogyasztásával irritálhatjuk az emésztőrendszerünket, tévhit, hogy a magyar gyomor tökéletesen edzett. De tudjátok mit? Megéri.

TéDé

Törökországban az emberek sokkal inkább összejárnak, mint nálunk. Ez alatt nem azt értem, hogy találkoznak egy semleges helyen, hanem szeretnek időzni egymás otthonában.
Íme egy tipikus forgatókönyv, természetesen ez csak egy klisé, de a fő vonások mindenhol hasonlatosak.
Általában azért illik előre jeleni, ha valakihez be szeretnénk ugrani, kivétel ez alól a nagyon közeli ismerős. A másik eset, ha meghívnak bennünket, ez szintén gyakori. Mindenképpen szokás vinni valamit, leginkább valamilyen édességet vagy sütit. A cukrászdákban spéci dobozba pakolják a baklavát vagy éppen amit választunk:

Legelőször, amikor vacsorára voltunk hivatalosak, kapásból egy üveg bort akartam venni, de Önder elmagyarázta, hogy itt főleg a süti tölti be ugyanazt a szerepet.
Szóval megérkeztünk a célállomáshoz, ajtónyitást követően „üdvözölnek” bennünket, amit mi azzal viszonozunk, hogy „örülünk, hogy itt lehetünk”. A cipőtől azon nyomban odakint megválunk, nem illik cipővel becsoszogni. Ez egyébként mindenhol így működik, az emeletes házakban a lépcsőház tele van cipőkkel, a lakók többsége egyáltalán nem lép be vele a lakásba. Miután bentebb invitáltak bennünket, a fiúk lekezelnek és két puszi, a lányok ugyanígy, de a fiúk és lányok egymással csupán kezet fognak. Ha közelebbi vagy rokoni a kapcsolat, akkor mindenki mindenkivel kézfogás és puszi vagy csak ölelés és puszi. Illetve ha kevésbé vagy egyáltalán nem ismerjük az illetőt, akkor nincs pusziszkodás senki részéről sem. Bonyolultan hangzik? Eleinte nagyon furcsa volt, hogy akkor most kinek puszi kinek nem és az, hogy állandóan kezet fogunk. A fokozatokat még mindig tanulnom kell, igyekszem olvasni a másik testbeszédéből. Közben mindenki mindenkitől megkérdezi, hogy hogy van, ez nagyon fontos ha ismerőssel találkozunk. Ez az első kérdés találkozáskor, ha felhívunk valakit, mindig.
Ezt követően a nappaliban kötünk ki, de előtte egy fontos mozzanat, papucsot kapunk.

Valami ilyesmit, a színek legkülönbözőbb variációjában. A törökök ragaszkodnak a papucshoz a lakásban, külön erkély-papucsuk van, ha éppen ott van dolguk.
Miután leültünk teával kínálnak bennünket. Természetesen a hagyományos teáról van szó, amiről korábban írtam. Teázunk, beszélgetünk, közben előkerül némi sütemény is. Praktikus kis asztalkákat használnak, amiből egyet-egyet odatesznek a vendégek és maguk elé:

Amint elfogyott a tea a pohárból, azonnal újratöltik, folyik az eszmecsere és a tea is. Közben eszegetjük a sütit, de nem habzsikolva, hanem szép komótosan. Kicsi süti, kicsi tea, kicsi pletyi. Bevallom, nekem ez nem igazán megy, szeretek túl lenni az evésen és utána jöhet a többi. Most akkor vagy megeszem azt a sütit, vagy nem. Nem mondom, hogy ez magyar virtus, talán csak a sajátom, de talán inkább működik így Magyarországon, mint itt. Egy bizonyos idő után kávéval kínálnak, általában török kávéval vagy nescaféval. Közben még sütizés, majd a következő lépés a gyümölcs. Azután esetleg újra tea, attól függően mennyi időt töltünk el ott. Miután tele vagyunk, kibeszéltük magunkat és indulásra készen állunk, megköszönjük a vendéglátást, kikísérnek bennünket és az üdvözléskor már bemutatott kézfogás-puszi variációkat megejtjük. Ezt követően „viszlátot” kívánunk egymásnak, de a törökök különböző szavakat használnak abban az esetben, ha ők a vendégek vagy ha vendéglátók.
Érdekes forgatókönyv, eleinte tényleg furcsa volt. Ha hozzánk jönnek, még most is gondban vagyok, hogy akkor mikor jön a kávés rész, mikor a gyümölcs… Jah és a tea utántöltése, a szemem egyelőre nincs kiéleződve az üres poharakra, azaz nem mindig.
Mindig oda lyukadok ki, hogy a törökök sokkal inkább tudják élvezni az efféle tevékenységeket, jobban el tudják engedni magukat és ki tudnak kapcsolni.
Még valami, ami furcsa nekem. Itt nem gond, ha hétközben, viszonylag későn esünk be valakihez, vagy éppen valaki hozzánk. Nem számít az, hogy másnap munkanap, a vendég mindig szent és akképpen is állnak hozzá. Az én órám sokszor azt mondja, hogy már túl késő van, ne menjünk, ne zavarjunk, hadd pihenjenek. De ők nem így látják, egyáltalán nem, örömmel fogadnak.

Itt keleten a helyiek körében nagy népszerűségnek örvend a menengiç kahvesi, azaz menengiç kávé. Egy nap arra gondoltam, hogy ki kellene próbálni és vettem egy üvegcsével kísérletezés gyanánt.

Az üvegcse

A tartalma

Hát az eredmény nem lett éppen az ízlésemnek megfelelő, így elkönyveltem, hogy ez nem nekem való. Aztán Diyarbakır óvárosában barangolva betévedtünk a nagyon hangulatos Sülüklü Hanba, ahol hagyományos módon, közvetlenül a csészében megfőzött menengiç kávét kínáltak. Nosza rajta, rendeltünk egyet és a végeredmény kifejezetten finom volt!

Csészében készült

Érdekelt, hogy mégis mit ittam, milyen ez a kávé, kisebb kutakodás után az alábbiakat találtam. A menengiç kávé a menengiç fa terméséből készül. A fa az országban délkeleten és a mediterrániumban őshonos. Hmmm, de milyen ez a fa? A latin nevén pistacia terebinthus terpentin fa néven ismert, termése pedig a pisztácia egyik fajtája. A fából terpentint nyernek ki, de különböző részeit egyéb módon is hasznosítják. Termését Cipruson kenyérsütésre használják, Krétán egy brandy-fajta alkotóeleme, magas csersav tartalma miatt az ókori görögök ízesítésre és gyógyszerkészítéshez használták. Törökországban a pörkölt termésből kávét készítenek, olajából pedig szappant (Wikipedia). Azt mondják, hogy bár nagyon kalóriadús ital, de a szervezet számára sok fontos alkotóelemet tartalmaz. Magát a kávét tejjel és cukorral főzik össze, semmihez nem hasonlítható íze van, érdemes kipróbálni!

TéDé

Stílszerűen a kávézási szokásokkal folytatom a sorozatot, a tea és kávé jó barátok, nem lehet őket szétválasztani.
A hagyományos kávézáshoz tartozik a török kávé fogyasztása, amit így vagy úgy mi is ismerünk odahaza, sokan zaccos kávéként emlegetik. Egyetlen egyszer kóstoltam életemben a törökországi ismerettségem előtt, na az borzasztó ízű volt és nem lehet egy lapon említeni az igazival.
Az igazit ilyen kis nyeles edényben készítik (ha jól tudom mi ezt hívjuk findzsának, míg törökül a kávéscsésze a „fincan”). A hideg vízhez keverik az egészen finomra őrölt kávét és már az elején hozzáadják a cukrot is, hogy ne kelljen később a zaccal együtt felkeverni. A kávézókban a pincér előre megkérdezi, hogy milyen édesen kéred. Ha forr, lekapják a tűzről, a habját leszedik és a kávéscsészébe teszik, mindezt többször megismétlik. Ha kész, hozzáöntik a kávét – a hab minősége a kávé készítőjének ügyességét mutatja (vagy inkább a kávé minőségét. Illik hozzá valamilyen édességet szervírozni, a lokum a legmegfelelőbb, ez egy jellegzetes török édesség (lásd a képen).
Egy kiadós ebéd vagy vacsora után isteni tud lenni a jól elkészített török kávé, bár semmi sem hasonlítható a jó öreg „feketéhez”, bevallom, nekem az az igazi. Itt keleten természetesen a török kávé a legnépszerűbb, de azért sok helyen lehet kapni eszpresszót, nescafét vagy tejes kávét. A macchiatoval óvatosan kell bánni, az elvárásaink sokszor túl nagyok. De minket sem ejtettek a fejünkre, jól fel vagyunk idehaza szerelkezve kotyógókkal, erről viszont egy korábbi bejegyzésemben írtam.
A török kávé fogyasztásához szorosan kapcsolódnak bizonyos szertartások, úgymint lánykérés. A lánykéréskor a menyasszony-jelölt saját kezűleg kell, hogy elkészítse és felszolgálja a kávét a kérőnek és a vendégeknek. A hagyomány szerint ha só kerül a kérő kávéjába, az a menyasszony-jelölt beleegyezését jelenti és a kérőnek bizony szó és arcrángás nélkül fel kell hajtania a nedűt. Én kipróbáltam, a kedvesem hősiesen megtette, amit meg kellett. Valamikor a só odahaza is hagyomány volt lánykéréskor, a Bácskában vannak kémeim, akik meséltek róla.

TéDé

Ez egy nagyon jelentős téma a török kultúrát illetően, hiszen életükben fontos szerepet tölt be a tea. Nem, nem a gyors teafilteres verzióról van szó, ez itt egy teljesen más formájú élvezeti cikk, ÉLVEZETI CIKK, ez a szó a legtalálóbb a teára Törökországban.
A teáspohár jellegzetes alakú, és nagyon vékony üvegből van. Önder szerint minél vékonyabb annál jobb, mert akkor az üveg nem hűti el a teát – a hideg teánál nem sok rosszabb van.
Adott a pohár, a csésze, és most lássuk magát az edényt, amiben a tea készül. El kell, hogy mondjam, hogy az edénynek természetesen létezik elektromos változata is, de a hagyományos tea az igazi.
A képen látható edény alsó részébe teszik a vizet, a felsőbe pedig a szálas fekete teát (rengeteg változata van), amit a főzés elején pici vízzel megnedvesítenek. Ha az alsó edényben forr a víz, azzal megtöltik a felső edényt és az utántöltött alsó edénnyel együtt visszateszik a tűzre. Ha az alsó edényben újra forr a víz, kb. addigra lesz jó a fenti részben a tea. És most jön a sajátságos szervírozási mód. A felsőből – ami tulajdonképpen egy erős tea-esszencia – töltenek egy keveset a pohárba (ki milyen erősen szereti), majd azt felöntik az alsó forró vízzel és kész a teánk. Cukorral vagy anélkül isszák, nem ismerik a citromos-mézes-bögrés és egyéb variációkat. Több kávézóban is megrökönyödést okoztam azzal, hogy bögrében kértem a teámat, citrommal és mézzel – micsoda extravagancia, el kellett magyarázni a pincérnek, hogy akkor hogy is van ez. Szó mi szó, ők maximálisan hűek a tradicionális teájukhoz. A tea mindig jó, reggelihez, ebédhez, vacsorához, napközben, éjszaka, minden napszakban. A vendéglátás szerves részét képezi, ez alatt az itthoni vendéglátást (is) értem. Ha vendég jön a házhoz, az a minimum, hogy teával kínáljuk, anélkül elképzelhetetlen. Egy tea pedig nem tea, az itt eltöltött időtől függően egészen tekintélyes mennyiség elfogyhat. Az az igazság, hogy megszerettem ezt a variációt is (akik jobban ismernek tudják, hogy valójában nagy tea rajongó vagyok), ugyanakkor maximum 2-3 pohár a kapacitásom, a 3 az már ritka. Ilyenkor meglepetten megkérdezik, hogy Te már nem kérsz teát? Ez a fajta tea erős, igazi fekete, felér egy magyar „jó erős feketével”.
Az alkotási és kísérletezési hajlamom persze nem hagyott nyugodni és újabban a teafű közé néhány szegfűszeget és egy pici fahéjat rejtünk, igazán pikánssá és illatossá teszi a teát. Időnként a fahéj helyett citromhéjat teszek a teafűhöz, attól megint más lesz az íze. Önder már meg sem lepődik az újításaimon.
Ahogy írtam, a tea fontos szerepet tölt be a társadalmi életükben, egyfajta kapocs az emberek között. Nálunk inkább a kávé tölti be a fenti szerepet, de az sem olyan mértékben, mint itt a tea. Amennyire olvasataimból emlékszem rá, egykoron a kávé sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett ezen a területen, de az egyre borsosabbá váló ára miatt fokozatosan a tea vette át a szerepét. Tea pedig helyben terem, vegyük például a Fekete-tenger partvidékét.
Egy jó tea mindig indok és ürügy arra, hogy találkozzanak, hogy beszélgessenek, hogy kimozduljanak otthonról és néhány nyugodt órát töltsenek el egy fárasztó nap vagy hét után. Több esetben láttam már azt is, hogy a fiatalok egy vérbeli rock kocsmában nem söröztek, hanem teáztak.
A végére hagytam egy érdekes párhuzamot, amit a teázási kellékek és a család tagjai között húznak, persze mindez csak vicces sztori, mindenki döntse el, hol az igazság.
A teafőző felső része a feleség, az alsó pedig a férj anyja – a mama forrása hozzájárul ahhoz, hogy a feleség zamatossá váljon odafent. A teáspohár a férj, azaz mind a feleség, mind a mama helyet kap benne. A cukor jelképezi a gyerekeket, akik megédesítik az életet (és a teát is). A kanál a férj lánytestvére, aki időnként megjelenik, kavar egyet és odébb áll. A poháralátét a papa, aki mindig felfogja a kilöttyent teát.

TéDé

…Folytatom a bolt felfedezésével kapcsolatos korábban megkezdett gondolataimat…

Bulgur

A száraz élelmiszerek polcain további érdekességekbe botlottam. A török konyhában roppant népszerű a bulgur, ami tulajdonképpen előgőzölt tört búza és nálunk is be lehet szerezni. Salátákat és köreteket készítenek belőle, az én kedvencem a kısır, ami bulgur és különböző friss zöldségek keveréke. A családom egyik részét sikerült megfertőzni vele és előszeretettel fogyasztják Magyarországon. A törökök nagyon kedvelik a lencsét, van vörös-, zöld- és sárgalencse, főleg krémlevesek és saláták készülnek belőlük. Egyik nap arra gondoltam, hogy meglepem a kedves férjemet egy igazi törökös lencselevessel. Kutakodtam a neten, majd ráleltem egy szuper receptre. Estére elkészült a mű, szemrepesve vártam a visszajelzéseket… amikor is kiderült, hogy a katonai koleszban volt alkalmuk bőven fogyasztani az említett levest („Fekete Villámként” emlegették egymás között) és egy életre megutálták.

Tovább nézelődve kisebb-nagyobb kiszerelésben (a nagyobb legalább 5 kg-ot jelent) csicseriborsót láttam, el nem tudtam képzelni, hogy ilyen mennyiségben mire használják. Később megtudtam, hogy népszerű csicseriborsó leveseik és egytálételeik vannak, ez utóbbit kipróbáltam, hááát… Az igazi meglepetést azonban a bamya (angolul okra) jelentette, ez a kis furcsa alakú zöld gyümölcs (először zöldségnek hittem), amit frissen vagy konzerválva lehet kapni. Paradicsommal, esetleg más zöldségekkel szószt készítenek belőle, érdekes ízű… Ami viszont nyerő étel, az a töltött szőlőlevél, ehhez lehet találni üveges szőlőlevelet a boltok polcain. Isteni finom, egyik fajtáját már elsajátítottam, legközelebb igyekszem az otthoniakkal megszerettetni, mert remek köretként, reggelihez, ebédhez, vacsorához, önmagában.

Bamya

Bamyából készült étel

Töltött szőlőlevél

Ha már konzerválás, a befőtteket nem túlzottan ismerik, bár néhány fajtát a napokban láttam a boltunkban. Eddig nem találkoztam velük és mivel Önder Magyarországon evett először őszibarack befőttet, azt hittem itt egyáltalán nem létezik. Nos van, de az ízét egyelőre nem teszteltem, kíváncsi leszek a különbségre. A savanyúságot viszont ők is előszeretettel készítik és fogyasztják: uborka, csalamádé, paprika, stb., azonban az én ízlésvilágomnak nagyon savanyúak. Igazi „savanyúság”, nem használnak egy icipici cukrot sem.

Nézzük a zöldség-gyümölcsöket. A paprika-paradicsom náluk is sokat fogyasztott zöldségféle, imádják továbbá a padlizsánt, a cukkinit, a sárgarépát és az uborkát. Rengeteg petrezselyemzöldet használnak, ami igazából levélpetrezselyem, a növénynek nincs gyökere. A gyökeret nem ismerik, némelyek csupán hallottak róla. Ellenben a zellert szeretik, ami helyettesítheti a mi konyhánkban oly sokat használt petrezselyemgyökeret. Természetesen itt is van karfiol, brokkoli, kelbimbó, krumpli, hagyma, minden egyéb. Kivéve a karalábét és a kelkáposztát. Így nem tudok töltött karalábét vagy egy jó kis rakott kelt készíteni, de már tervben van, hogy otthonról hozok magvakat és fellendítem a karalábé és kelkáposzta termesztést. A levélpetrezselymen túl sok levélfélét használnak a salátákhoz, úgymint mentát, rukkolát (ez főleg a halételek mellé illik), spenótot és még jó párat, aminek egyelőre a magyar nevét sem tudom.

Gránátalma

 A zöldbab nálunk elterjedt sárga hüvelyű változatát nem termesztik és a paprika fajták között sem láttam a nálunk ismert TV paprikát. A gyümölcsök közül minden kapható itt is, de ami plusz és nálunk nem elterjedt, az a gránátalma. Frissen nagyon finom, de a belőle készült szirup egyenesen isteni a salátákhoz. A törökök továbbá sok citromot fogyasztanak, na nem a teájukhoz, hanem a salátákhoz. Láttam citromlevet a boltokban, de bármerre megfordultunk barátoknál, rokonoknál, mindenhol csak a friss került az asztalra. Nálunk a zöldségeshez szorosan kötődik a savanyú káposzta fogalma, nos, hosszú idő után azt is találtam itt Diyarbakırben. Azonban ez a káposzta nem az a káposzta, ez ugyanúgy készül mint a többi savanyúságuk és egyáltalán nem árulnak belőle egész fejet, amolyan jó kis töltött káposztának valót.

Mirelit. A fagyasztott zöldségek-gyümölcsök-előkészített ételek kínálata és mennyisége töredéke a nálunk megszokottnál. Persze van itt is sült krumpli, húspogácsa, fasírtnak való, hal, pizza, zöldségek és egyebek, de összességében nem sok. Ők még inkább előnyben részesítik a friss árut a mirelitekkel szemben. Ugyanez igaz a zacskós levesekre és egyéb „műkajákra”, van belőlük, de nem annyi.

Simit

A pékségben van mindenféle kenyér, de a zsömle nem annyira népszerű, kiflit pedig sehol nem láttam eddig. Nagyon szeretik a különböző pogácsákat üresen, sajttal vagy olajbogyóval töltve, a kedvencük a simit és az açma. Édes péksütijük azonban nem olyan sok van, nem olyan felkapottak – itt legalábbis. De örömmel konstatáltam, hogy a Fornetti Törökország felé terjeszkedik és az első látványpékség Isztambulban fog megnyílni (ha eddig még nem). Remélem a jövőben tervezik a további üzleteket.

A hentesnél van egy óriási különbség a miénkhez képest, a vallásuk miatt nincs disznóhús. Ezt még mind meg lehetne szokni, mert hát a disznóhús nem annyira egészséges meg ehhez hasonlók (most csak magamat biztatom), ugyanakkor nem ismerik a füstölt hús fogalmát sem! Micsoda kár, hisz bármilyen jószág húsát lehetne füstölni, számomra érthetetlen, hogy miért nem… Ami még más egy török hentespultban az az, hogy nem ott előtted szeletelnek/darabolnak a kiválasztott húsból (lábszár, hátszín, felsál, stb.), hanem előre szeletelt illetve kockázott húshalmok vannak és abból kérsz X mennyiséget. Marhahús felkockázva (kisebb-nagyobb méretű kockákra, ételtől függően), ugyanúgy a birka esetében, vannak szeletelt húsok, van oldalas, vannak belsőségek, ők is használják a marha vagy birkabendőt. A csirkét lehet egészben vagy különböző kicsomagolásban kapni ugyanúgy mint nálunk, de pl. nem sok pulykahúst láttam eddig, kacsát pedig egyáltalán nem.

Ezek voltak az első benyomásaim a boltokat illetőleg, azonban biztos vagyok benne, hogy van olyan, amit itt keleten nem használnak, de a nyugati országrészben kapható. Remélem hamarosan kiderül.

TéDé