![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
N. Sz. Kinjapina, jelen tanulmány szerzője, kiváló orosz történész, a neve nem ismeretlen az Oroszország története iránt érdeklődők előtt. Kutatási területe a XIX. századi orosz külpolitika, számos monográfiában és tanulmányban publikálta eredményeit, valamint több, a korszak diplomáciai iratait tartalmazó forráskiadvány megjelentetésében közreműködött.
Az 1514-es parasztfelkelés baljós eseményei csak nyitányát jelentették az ezt követő csapásoknak. 1521-ben elesett a Délvidék védelmének kulcsa, Nándorfehérvár, a mai Belgrád. 1526-ban a török sereg megsemmisítő vereséget mért a magyar csapatokra Mohácsnál.
Minthogy Szegeden jelenik meg az Aetas s annak oszmán kori száma, helyénvalónak tűnik olyan témát választani, amelynek ehhez a városhoz is köze van. Természetesen számos ilyen kérdést lehetne találni, de ezek közül sokat több-kevesebb alapossággal körüljártak már. Így esett a választásom egy eddig jóformán alig művelt területre, a hódoltság főbb tisztségviselőinek archontológiájára. Minthogy az egykor Szegeden szolgáló valamennyi szandzsákbég kinevezésének és életének nyomon követése szétfeszítené a rendelkezésre álló kereteket, ezért most csak egyetlen, de kellően súlyos személyiség, Dervis bég pályáját vázolom fel, aki kétszer is ellátta az itteni kormányzói posztot.
Más vezetőkkel ellentétben az ő származását és családi hátterét viszonylag jól ismerjük, annak dacára, hogy erről az elbeszélő források kétféle változatot őriztek meg. Ezek alapján többen Jahjapasazáde Mehmed fiának tekintik,1 mások viszont a Jahjapasazédékkal rokonságban álló Kücsük Báli, második budai pasa leszármazottjának tartják.2 A kérdést a Budán vezetett tímár-kiutalási napló (rúznámcse) egyik 1553. február-márciusi bejegyzésrészlete juttatja nyugvópontra, amely szerint Inebahti szandzsákbégjének, Haszánnak átadták Báli pasa fia Dervis bég néhány faluját, amelyeket ő a vidini mírlivától, Báli bégtől kapott.3 Elmondható tehát, hogy egy albániai származású,4 generációkon át fontos pozíciókat betöltő klánnak volt a tagja, amelyik a 15. század végétől5 az 1560-as évekig bírt komoly befolyással a Balkánon és Magyarországon.
A Dernschwam által említett családi ház emeletes és tágas udvarú volt, s Jagodinában épült,6 gondját egy Miskolcon (!) rabul ejtett pap viselte.7
Dervis születési dátumát nem ismerjük. Minthogy az 1519 körül készült zvorniki defterben már tímár-birtokosként találkozunk vele,8 feltehetőleg valamikor 1500 táján látta meg a napvilágot. A családi háttér jó indulást biztosított számára, s javadalmainak összege a korabeli nagyságrendekhez képest már ekkor elég tisztes volt.9 A magas rangú rokonok közt forgolódva szerezhette katonai és közigazgatási ismereteit, s ennek értelmében Isztambulban feltehetőleg nem töltött hosszabb időt. Midőn apja 1542 elején budai pasa lett, őt is magával vitte, s megszerezte vagy még inkább megalkotta számára a dunai kapudáni állást.10 Szeged török kézre kerülésekor viszont, ami még valószínűleg Báli életében történt, az övé lett az ott létrehozott új szandzsák.11
Lévén, hogy ezekből az évekből elég szegényes az oszmán forrásanyag, nem tudjuk bemutatni az első szegedi elöljáró szervezési tevékenységét s helyi intézkedéseit. Annyi bizonyos, hogy a védelem és az államnak járó adók behajtása terén pár hónap elég volt számára a keretek kialakítására.12 A helyzet konszolidáltságát az is mutatja, hogy az 1543-as hadjáratban számolhattak szolgálataival. Ezen a tényen semmit nem változtat, hogy többnyire nem a fősereggel vonult, hanem először Bécs irányába küldték ki nyelvet fogni és az esetleg onnan érkező hadakat feltartóztatni, majd Vác alá irányították, „mivel valószínű volt, hogy egy gyaur csapat megtámadja”. Két nap után kiderült, hogy nincs mitől tartani; ekkor Pest védelmére és a dunai hajóhíd megépítésére kapott parancsot.13
Ezután még bő egy évig vitte az ügyeket Szegeden. 1545. január 27-én írták le azt a két parancsot, amelyben egyfelől a budai beglerbéget, másfelől őt magát tájékoztatták az udvar döntéséről, miszerint másnaptól számítva Székesfehérváron kell képviselnie a szultánt.14
A vonatkozó két mühimme defteri bejegyzés közül az első minket érdeklő része így szól:
„951. zilkáde 14. (1545. január 27.) Dimetoka.
Parancs a budai beglerbégnek: jelenleg az Isztolni Belgrádi szandzsákot a szegedi szandzsákbégnek, Dervisnek – tartson soká méltósága – adományoztam, a Szegedi szandzsákba pedig a ruméliai szubasik közül Miháloglu Jahsi bég15 fiát – [Hizir16]t neveztem ki,17 hogy sietve menjen oda. Evégett csavusommal elküldtem nagyúri parancsomat. Ám amíg [a bég] odaér, a Szegedi szandzsákot védeni és őrizni kell, ezért megparancsoltam, hogy halogatás és késedelem nélkül jelölj ki a Budán lévő agák közül valakit, aki erre alkalmas és akiben Te is megbízol, s kellő számú emberrel küldd őt Szegedre, hogy amíg az említett szandzsákbég meg nem érkezik, őrizze és oltalmazza azt, s nehogy az országrészt és a tartományt kár érje…”18
Dervis béghez egyazon napon és helyről az alábbi utasítást intézték:
„Parancs Dervis szegedi szandzsákbégnek: most kinyilvánítottam Veled kapcsolatban bőséges, magas sahi kegyeimet, s ezen 951. év zilkádéjának 15. napjától (1545. január 28.) a jelenleg birtokodban lévő szandzsák hász-birtokaihoz képest hetvenezer akcse többlettel az Isztolni Belgrádi szandzsákot adományoztam Neked. Ezen ügy tudatása végett magas udvarom csavusai közül Südzsát19 – növekedjék méltósága – küldtem el, s megparancsoltam, hogy amikor engedelmességet kívánó nemes parancsom megérkezik, egy pillanatot és percet se késlekedj és vesztegess, hanem sietve menj az említett várhoz, csatlakozz az ott lévőkhöz, s védd és őrizd! Azt is elrendeltem, hogy nevezett csavusom is menjen Veled az említett várhoz. Amint odaértek, minden halogatás és késedelem nélkül minden bölükben tartsatok szemlét, hogy a szóban forgó várban zsoldot húzó szolgáim közül pillanatnyilag hányan vannak jelen, majd neveikkel együtt minden egységet a valóságnak megfelelően vegyetek defterbe! Aztán lepecsételve, nevezett csavusommal a lehető leggyorsabban küldd el boldogságos küszöbömhöz!”20
A fentiekből kitűnik, hogy igencsak meg lehettek elégedve Dervissel, hiszen a 70 000 akcsés javadalomemelés fölöttébb ritka volt egy szandzsákbég esetében (általában 20-30 000 akcsét szoktak nekik adni), s nála – lévén viszonylag friss alkormányzó – ez az összeg addigi bérének harmadát-negyedét jelenthette.
Fehérvári éveiről sem bővelkedünk forrásokkal. Csupán néhány ingatlanügylet kapcsán hallunk róla és egyik-másik emberéről. Az adatokat tartalmazó érdekes listában részben fehérvári házak eladásának, részben környékbeli puszták használatba vételének taglalása mellett a szomszédos Simontornyai szandzsákba osztott néhány értékesebb malom, szőlő stb. is felbukkan. Maga Dervis inkább a városon kívül szerzett magának néhány pusztát és malmot, köztük Batthyány Ferenc és Orbán egyik, minden bizonnyal komoly értéket képviselő földdarabját. Ozorán pedig Török Bálint malmát21 vette meg, nem kevesebb, mint 10 000 akcsét fizetve érte.22 Kívüle Musztafa nevű vojvodája a kispréposti ház és egy puszta, Bajezid nevű embere pedig egy lakóépület birtokosa lett.23
Innen ismét délebbre vitt az útja, midőn a mohácsi-pécsi liva élére került. Egy nemrégiben talált kimutatásban 1550. szeptember 26-i keltezéssel említik őt mint itteni vezetőt, hozzátéve, hogy korábban Székesfehérváron szolgált.24 Azonban ez a nap nem lehet ide tételének pontos dátuma, hiszen már 1549. március 21-e körül az alábbi formában tüntette fel saját rangját: „Nos Derwyzbek Locumtenenens Sacre Cesaree Mattis in Quinque ecclesiis”.25 S bár arra is kitért, hogy „mywlta ennekem tyztwl az hatalmas chazar Peczeth atta, nam en sem wtath az en nepeymwel nem allathom, sem war ala nem zagwttam”, azt sajnos elfelejtette hozzátenni, hogy mikortól érvényes ez a megjelölés. A dokumentum szövege alapján az a benyomásom, hogy hosszabb tartamra visszanyúló tapasztalatait összegezte benne.
A kérdés megoldásához közelebb visz, ha tudjuk, hogy az imént idézett központi lista szerint 1547. december 15-ig, budai beglerbéggé tételéig Kászim bég intézte a fehérvári liva ügyeit.26 Ennek alapján valószínűsíthető, hogy ennél valamivel korábban Kászim és Dervis közvetlenül helyet cserélt.
A következő években is elég gyakran találkozunk vele ahhoz, hogy folyamatos pécsi hivatalviselőnek tarthassuk. Így 1550 őszén a Rinya mocsaraiban szenvedett vereséget Babócsa urától, Báthori Andrástól, mely eseményre még 1552. január 5-én is visszatértek.27 1551-es hadi tetteiről Verancsics Antal emlékezett meg egyik latin nyelvű töredékében.28 1550-1552-ben ő készítette a Simontornyai szandzsák összeírásait.29
1552 első hónapjaiban vetődött fel a Görözsgali szandzsák létrehozásának ötlete, s ennek kialakításában Dervis elég szabad kezet kapott. Ekként szólt az ügy kapcsán neki címzett első szultáni leirat:
„959. rebiülevvel 23.30 (1552. március 19.)
Parancs Dervis mohácsi bégnek: a budai beglerbég előterjesztette, hogy helyénvaló lenne Görözsgalt önálló szandzsákká tenni. Minthogy Derjá esztergomi bég bátorsága és jó képessége iránt teljes nagyúri bizalommal viseltetek, az említett szandzsákot a nevezettre ruháztam; s aszerint lakjék vagy Görözsgalban, vagy Siklóson, hogy melyik alkalmasabb erre.
A szandzsák hász-birtokai[nak összege] kétszázötvenezer akcse. Az általad összeírt helyekből biztosítsd ezt számára, s tezkeréjét küldd el kapumhoz. Ha jobbnak tűnik, hogy Siklós is az fent nevezett szandzsákhoz tartozzék, tégy aszerint.”31
Mintegy három héttel ezután pedig az alábbi utasítást kapta:
„959. rebiülahir 14.32 (1552. április 9.)
Parancs Dervis mohácsi bégnek: mostanság a Görözsgali szandzsákot Derjá bégnek adtam, s nagyúri parancsot küldtem Neked, hogy attól függően, melyik alkalmasabb, Siklóst vagy Görözsgalt utald ki (!) neki. Az a rendeletem érvényes. Most jött meg a leveled, melyben tudattad, hogy nem szerencsés Görözsgalt leválasztani a Mohácsi szandzsákról. Nos, ez az ügy Rád lett bízva. Megparancsoltam, hogy ha szerinted Siklós vagy ez az említett vár az alkalmasabb, azt utald ki (!) neki, s küldj róla tezkerét (!), hogy berátja kiadassék.”33
A fentiek egyrészt azért érdekesek, mert fényt vetnek a nagy kiterjedésű Mohácsi szandzsákon belüli változtatási szándékok egyik korai fázisára, másrészt – s ezt jeleztem a felkiáltójelekkel – olyan jogköröket ruház Dervisre, amelyek szokásosan még a beglerbégnek sem nagyon dukáltak volna. Ez is jelzi, hogy a család presztízse rá is átháramlott, amihez bizonyára hozzáadódtak saját jó képességei.
A következő mühimme defteri bejegyzés tartalmát azért idézem fel, mert abban véletlenszerűen mind Szegedről, mind a Mohácsi szandzsákról szó esik. A Durmus csavussal 1552. április 18-án útnak indított rendelkezés a szegedi felkelés nyomán kialakult zavaros helyzet ártatlan kárvallottainak gondjait állítja elénk. Eszerint Dervis levelet küldött és jelentette, hogy amikor az alávaló gyaurok behatoltak Szeged várába, Ali pasa34 odament és levágta őket. Eközben az említett városból néhány hitetlen a Mohácsi szandzsákhoz tartozó városokban és falvakban kereskedést űzött. Az ámilok, arra hivatkozva, hogy Szegeden a gyaurok gaztetteket követtek el, elfogták és bebörtönözték őket, árujukat pedig a kincstár számára elvették. A szultán megparancsolta, hogy amennyiben a nevezettek nem vettek részt a lázadásban, ne érje őket kár, csupán azért, mert szegediek.35
Egy 959. ramazánjából, azaz 1552 augusztus-szeptemberéből való, több szempontból is figyelemre méltó szultáni megnyilatkozásból kiderül, hogy Dervis bég részt vett az augusztus 9-10-én vívott palásti csatában, a baloldali hadoszlopban foglalván helyet Arszlán hatvani, Bajrám szerémi, Halíl esztergomi, a meg nem nevezett simontornyai,36 valamint Mahmúd szekszárdi béggel, illetve Hizir budai mál defterdárival és Mehmed budai kapudánnal együtt.37 Innen Eger alá vonult.38
A rá vonatkozó következő adatom szerint 1553. december 27-én egy általa valamivel korábban ajánlott áttért személy jutalmazásáról döntöttek.39 Török forrásban 1554. február 24-én találkozunk újra vele,40 majd egy októberi levél Koroknáról azt adja izgatottan hírül, hogy Dervis három bégtársával rájuk indult.41 1555 júliusában Csányi Ákos úgy értesült, hogy Kászim – ekkor temesvári – pasa és Dervis bég újabb somogyi akciót fontolgat:42 a gyakorlatban ez év szeptemberében esett el Kaposvár és Korokna. Egyes kútfők nem említik őt az ostromban résztvettek között,43 mások viszont egyértelműen a jelenléte mellett tanúskodnak.44 Így aztán decemberben már azzal büszkélkedett – ugyancsak Pécsett diktált levelében –, hogy a szultán neki adta a két helyet,45 míg testvére Babócsát kapta.46
De a magyar végeken forgolódva sem feledte a családi fészket, Jagodinát. Amikor Verancsics Antal és kísérete 1555-ben hazatérőben volt a hosszúra nyúlt követjárásból, ismét megálltak itt, amiről így számolt be Hans Dernschwam: „Amikor annak idején, két évvel ezelőtt az ország belseje irányába vonultunk, Dervis bég házában szálltunk meg, mely most teli volt az ő embereivel, ezért aztán a most épülő mecset melletti házban töltöttük az éjszakát. … Jagoda … ma … még csak nem is hasonlítható faluhoz, csak annyiban, hogy Dervis bég török szokás szerint új mecsetet építtet. … Itt Jagodában a mecset mellett, amelyet most Dervis bég, a pécsi elöljáró az ördög nevében s lelkének üdvösségére emeltet régi lerombolt templomokból és épületekből, nagy vörös márványkövet találtunk, … máshonnan hozhatták ide, mégpedig onnan, ahol az említett Dervis bég megpillanthatta; ő Pécs elöljárója, és nem sajnál lopni-rabolni, csak hogy neve maradandóvá váljék.”47 Egészen pontosan nem állapítható meg tehát a dzsámi-építés megkezdésének ideje, de az bizonnyal 1553. augusztus 5. utánra tehető, hiszen Isztambul felé menet még nem szólt a munkálatokról a jó szemű megfigyelő.
Másfajta kultúrtörténeti érdekessége van Csányi Ákos azon 1556. április 1-jei levelének, amelyben arra kéri Nádasdy Tamást, hogy küldjön Dervis bég diákjának „valami jó kerezténi keniveket”, azzal a hátsó gondolattal, hogy így őt és általa talán főnökét is megnyerhetik.48
Hősünk jó ízlésére, pompakedvelésére vet fényt az az adat, amely szerint egy Ferruh nevű vojvoda49 szabadon bocsátása ellenében többek között egy 800 aranyat érő sátort is követeltek, „mind udvarával, zékivel; oliant, mint az Dervis bék fő sátora, mikort cházár zemélével hadba vagion.”50 Úgy is mondhatnánk, hogy a mohácsi-pécsi mírliva hadisátra zsinórmértékül szolgált a végeken. Mindazonáltal építő tevékenységének nincs nyoma sem a városban, sem a szandzsákban, úgy látszik, ilyen irányú igyekezetét Jagodinára összpontosította.
Röviden érdemes kitérni arra is, hogy Dernschwam szerint Dervis magyarokat telepített Jagodinába. A témára mind odafelé, mind visszaútja során kitért. Az első esetben a miskolci papról emlékezett meg, aki „két szín alatt misézik; kereszteli a magyarokat és prédikál nekik, nős ember.” Közel két évvel később azt emelte ki, hogy „sok magyar – asszonyostul, gyermekestül – a szóban forgó bég hívására Jagodába érkezett. A bég itt is marasztotta őket; mint már említettem, magyar papjuk is van.”51
A fenti értesülés azon részét, hogy a pécsi alkormányzó embereket küldött a régióba, megerősíti Johann Maria Malvezzi 1551. március 29-én Edirnéből keltezett levele, melyben arról számol be, hogy Rüsztem pasa 45 megláncolt hajdú előtt vezette el őt, akiket nemrég fogtak el Sziget közelében, s akiket Dervis bég irányított ide.52 Nem kizárt, hogy utóbb visszahozta s saját területén telepítette le őket. Az egyik,53 bár datálatlan, de – mint látni fogjuk – minden kétséget kizáróan 1560 utáni,54 szendrői defterben ugyanis Jagodina kaszaba (kisváros) tárgyalásakor az ő 40 nős és 10 nőtlen fel nem szabadított rabszolgájáról55 esik szó.56 Uruk halála után egy Jagodina közeli pusztán, Dobranjén jelöltek ki lakhelyet nekik. A számunkra kissé idegen módszerrel készített névsor elemzése után elmondhatjuk: a felsoroltak közül többen egyértelműen magyarok voltak!57 Természetesen elképzelhető, hogy ők nem azonosak az 1551-es csoporttal, de a lényegen az sem változtat, ha máskor jöttek.58
A vizsgált defter még más alkalommal is szolgál hasonló meglepetéssel: a lefcsei náhijéban59 Dosna (?), illetve Banik (?) település után a temesvári mírliva,60 Musztafa bég egy-egy csiftlikjének szolgái (bendegán) között is akadunk, ha jóval kisebb számban is, mint az imént, „magyar”-nak nevezett személyekre.61 Nem néztem át módszeresen a teljes szandzsákösszeírást a benne esetleg előforduló magyarok szempontjából, de ha már ezek az adatok felbukkantak, ide iktattam őket, hisz igen ritkák a hasonló, a Balkánra rabként áttelepített hazánk fiaira vonatkozó konkrét fogódzók.
Tovább követve Dervis bég magyarországi pályafutását, azt látjuk, hogy 1556. április 4-én úgy döntöttek Isztambulban, hogy a korábban szultáni hász-birtokká tett 150 000 akcsényi bevételeiből 50 000 akcsét visszaadnak neki.62
Javadalmainak megújított listája valamikor 1555 novembere után készült. Ekkor 441 190 akcsét szedhetett be évente a pécsi, a szentlőrinci, a szentmártoni, a szekcsői, a harsányi, a siklósi, a görözsgali, a szászi, a sellyei, a baranyavári és a koroknai náhijéban. Ezek mellett volt egy négy tagból álló, 12 000 akcsés birtoka a Szendrői szandzsák lefcsei náhijéjában, mely fölé odaírták: „bárhol is birtokol szandzsákot, számítsák hászaihoz.” (A négy helység egyike maga Jagodina volt 8 668 akcséval, a harmadik pedig Dobranje – „Jagodina mellett” – 332 akcséval,63 azaz éppen az a két település, amely a környékre hozott magyarokkal kapcsolatban szóba került!) A fontosabb településekből övé volt Pécs, Pellérd, Szentlőrinc, Szentmárton, Siklós, Kálmáncsa, Lábad, Szigetvár (!) és Marcal város valamennyi nem kincstári jövedelme. Meg kell jegyeznem, hogy a teljes összegből 146 134 akcse olyan helyekről származott, amelyek adózóképességét csak becslés, illetve elfogadás (azaz Dervis bég beleegyezése) alapján lehetett megállapítani.64 Az ilyen, még nem teljesen meghódított régiókban aztán mindig a javadalmazott ügyességén múlott, hogy mennyit tudott beszedni. Esetünkben, persze, Szigetvár is ebbe a kategóriába tartozott, hiszen még távolról sem volt oszmán kézen.
Dervis mohácsi-pécsi bég egyik utolsó javaslatát, melyben a Kaposvár 1555-ös ostromakor vitézkedők számára kiutalt településeknek az illetők szolgálati helyéhez közelebb esőkkel való kicserélését kérte, 1556. november 24-én vették érdemben figyelembe Isztambulban.65
Nem sokkal ezután, vélhetően a budai pasa áskálódása következtében, aki az 1556-os szigeti kudarcért részben Dervist tette felelőssé,66 1557. február 4-én született az a portai határozat, melynek értelmében az elég távoli Avlonjába (ma Valona Albániában) kellett volna mennie.67 Négy nappal később azonban igazítottak az elgondoláson, s megengedték neki, hogy visszatérjen Szegedre.68
Összesen tehát közel 10 évet töltött Dervis bég Pécsett, ami hazai és birodalmi viszonylatban is komoly időtartamnak számít.69
Dervis bég Szegedről sem tévesztette teljesen szem elől korábbi „munkahelyét”. Egy alkalommal például arról tájékoztatta az udvart, hogy a legénység kis száma miatt a mohácsi út bezárult, s emiatt a Budai vilájetbe igyekvők kénytelenek a Dunán Tolnánál átkelni.70
A különböző forrásokban 1560 augusztusáig,71 szeptemberéig,72 sőt akár októberéig73 kísérhető nyomon régi-új helyén Dervis bég. Ebben a szakaszban többször is elszólította őt a kötelesség saját közigazgatási egységének éléről. Így átmenetileg helyettesítenie kellett a budai beglerbéget. Amikor Tujgun pasa halálhírét74 jelentette az udvarnak, egy 1559. június 19-én kézbesítésre átadott (s valószínűleg ugyanazon napon írt) levélben ekként válaszoltak neki:
„Parancs Dervis szegedi szandzsákbégnek: levelet küldve tudattad, hogy Tujgun budai beglerbég elhunyt. Most az említett beglerbégség Rüsztem temesvári beglerbégre – tartson soká szerencséje – ruháztatott. Megparancsoltam, hogy amíg a nevezett megérkezik, a Budai vilájet védelmében és őrzésében egyetlen percet se veszíts, óvakodj, nehogy az ellenség részéről az országot és a tartományt, a rájákat és az alattvalókat kár s ártalom érje; kellően figyelmezz, s különféle szép igyekezetekkel légy.”75
A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy Güzeldzse Rüsztemet legalább két nappal korábban nevezték ki Budára, mint arról a Gévay által citált követ értesült.76
Valószínű, hogy Dervis ügyvivői munkakörébe tartozott Velidzsán füleki bég szabadon bocsátása, aki egy sikertelen Szikszó elleni akció után Sajókazánál szenvedett 1558 októberében súlyos vereséget Telekessi Imrétől és Bebek Györgytől, minek következtében novemberben leváltották posztjáról.77 Istvánffy úgy tudta, hogy Isztambulba ment kegyelmet kérni, s mivel nem járt sikerrel, megmérgezte magát.78 Két egymáshoz közeli s ugyancsak 1559. június 19-én postázott mühimme defteri bejegyzés viszont ellentmond ennek: az elsőben magát Velidzsánt értesítik arról, hogy kegyelmet kapott, s Dervis bég fogja kiengedni a börtönből,79 a másodikban pedig a szegedi elöljárót utasították egész röviden ugyanerre.80 Minthogy azonban később nem találkozunk a nevezett béggel, nem állíthatjuk nyugodt szívvel, hogy időben érkezett számára az amnesztia.
Utóbb a hódoltság öt livájának összeírásával bízták meg Dervist,81 amihez jó ajánlólevél lehetett korábbi hasonló sikeres simontornyai ténykedése. A központi és területileg is legnagyobb Budai mellett a Hatvani, a Füleki, a Nógrádi és a Szécsényi szandzsák felmérését kellett elvégeznie.82 Különösen a határok megvonása terén kellett nagy figyelemmel eljárnia. Így figyelmeztették erre 1559. december 23-án:
„Parancs Dervis szegedi szandzsákbégnek: minthogy a Füleki, Nógrádi és Szécsényi szandzsák – melyek összeírására most parancsot kaptál – határai nem voltak világosak és pontosak, ezért szandzsákbégjeik között állandó viták és ellentétek támadtak. Most megparancsoltam, hogy amikor [rendeletem] megérkezik, [járj a dolognak utána]. Ha az említett szandzsákok határai nem lennének világosak és pontosak, hanem egymásba mosódnának, menj ki a vitatott helyekre, s a szakértők egyetértésével mindenütt jelöljétek ki az alkalmas és megfelelő helyeknél a határokat, majd tegyetek ki egy-egy [határ]jelet. De e dologban légy teljesen igazságos, s óvakodj attól, hogy bárkit zaklatás érjen.”83
Nem fogok most a szóban forgó kérdéskörbe belemenni, csak arra emlékeztetek, hogy például Gyöngyöst 1546-ban mind a Hatvani, mind a Nógrádi livában feltüntették,84 azaz Dervis dolga egyáltalán nem volt könnyű, amikor egyértelmű határokat akart meghúzni.85
Nehéz világosan látni a tekintetben, hogy a fülekihez hasonlóan86 végül letisztázták-e az elkészült és mára csak piszkozatban ránk maradt tahrír-defteriket.87 Bárhogy volt is, a várható jövedelmekben főleg a gabona árának növelése révén mutatkozó többletet gondosan kiszámították, s büszkén jelentették is a Portára, ahonnan úgy intézkedtek, hogy a 2 693 947 akcse emelkedést teljes egészében tegyék – arra alkalmas helyekből – kincstári bevétellé.88 Ezzel párhuzamosan a tímár-osztás három-négy szandzsákban meg is valósult.89 Igaz, nem mindenütt az érdekeltek megelégedésére. Voltak, akik a magyar módit szerették volna követni, s folyamatosan ugyanazon települések jövedelmeit élvezni,90 ami persze ellentétben állt a központ érdekeivel és az oszmán alapelvekkel. Egy másik példa arra vet fényt, hogy Dervis a hovatartozás kérdésében sem mindig döntött jól.91
Ezen nem kis felelősséggel járó munka mellett több török „megye” dzsizje-adójának beszedését is magára vállalta.92 Az egész hódoltságon belüli töretlen presztízsét pedig jól mutatja az, hogy az ellenség előli megfutamodással és gyávasággal vádolt korábbi szécsényi bég, Ahmed és a budai mír-i álem, Mahmúd ügyének kivizsgálására is őt kérték fel.93
Kimondottan Szegedet érintő ügy csupán egy mühimme defteri bejegyzésben olvasható. A budai beglerbég közvetítésével Isztambulba juttatott szandzsákbégi előterjesztés nyomán 1560. május 19-én tárgyalt és 22-én útnak indított díván-határozatban jóváhagyták, hogy a várban lévő raktár tetejét keramittal fedjék be, nehogy a benne tárolt hadianyagokat kár érje. Bár a becsült költség a maga 30 000 akcséjával nem tartható túlzottan magasnak, a központ – mint oly sokszor – most is óvott a felesleges költségektől.94
Módunk van még bemutatni Dervis bég javadalmainak a Szegedi szandzsákba eső részeit. Ezek végösszege 310 373 akcsét tett ki, amin belül a szegedi náhijéból 116 292, a titeliből 23 681, a bácsiból 43 119, a soltiból 50 930, a zomboriból 26 145, a kalocsaiból pedig – hozzávéve a szandzsákbégnek a teljes livából származó nijábet-jövedelmeit is – 50 206 akcse volt várható. A nagyobb települések közül őt illették Szeged városának nem kincstári adói, illetve Titel kivételével az összes nahije-székhely hasonló típusú bevételei, bár ezek külön-külön elég szerény tételeket képviseltek.95 Feltehető, hogy más livából vagy livákból is kapott kiegészítéseket, ugyanis nem valószínű, hogy lefaragtak volna járandóságaiból.
Dervis bég tehát 1560 őszén tűnik el a szemünk elől. Mi történhetett vele? Itt halt meg talán a magyar végeken 60 valahány éves veteránként? Emellett szólna, hogy a szandzsákösszeírások közül többnek csak a fogalmazványa készült el. Vagy éppen kedves Jagodinája felé igyekezve történt vele valami? Az nem valószínű, hogy magán a településen érte a vég, mert akkor ott temették volna el, s ebben az esetben Evlia Cselebi a türbéjéről is megemlékezett volna. Ám sírkápolnáról hallgat, miközben felsorolja a dzsámi melletti szegénykonyhát, fürdőket, karavánszerájokat, üzleteket stb.96
Közelebb visz a megoldáshoz az a tény, hogy a fentebb említett szendrői defterben Jagodina egyetlen mohamedán városrészének elnevezése így hangzik: „Az elhunyt Dervis bég nemes dzsámijának mahalléja.” Ugyancsak megboldogultnak mondják, midőn szolgáinak felsorolásához kezdenek, csakúgy mint amikor adóikat részletezik, illetve áttelepítésükről szólnak.97 Ha ismernénk e defter készítési idejét, minden gondunk megoldódna. Csakhogy bármennyire is igyekeztem valami biztos pontot találni, a jó szerencse ezúttal cserben hagyott. Egy kétségtelennek tűnik: minthogy az 1560-1561-es szegedi tímár-defteriben Dervis még aktív bégként szerepel, a szendrői felmérés vagy annak kezünkben lévő másolata csakis ez után keletkezhetett. A sátrát érintő 1561. augusztusi, fentebb idézett utalás látszólag kijjebb tolja életének lehetséges tartamát, ám nem zárhatjuk ki, hogy a szóban forgó levelet Dervis elhalálozása után vetették papírra.
Azt is meg kell jegyeznem, hogy éppen az 1560 utáni néhány évből maradt fenn – rejtélyes módon – viszonylag kevés adat az oszmán kancellária máskor oly gazdag terméséből. Így nincs hol keresni a Dervis bég esetleges kegyvesztésére vagy leváltására utaló döntés nyomát. Ami vitathatatlan: a következő, 1564-1565-ből való mühimme defteriben egyetlen Dervis nevű főtisztviselőt sem találunk.98 S bár ez sem abszolút érv amellett, hogy az egykori szegedi bég 1560-1561 és 1564 augusztusa között eltávozott az élők sorából, pillanatnyilag – s főleg a szendrői defter tanúsága fényében – mégis ez tűnik a legésszerűbb feltételezésnek.99
Reményem szerint a fentiekből annyi világossá vált, hogy az oszmán levéltári források segítségével a vártnál jelentősen pontosabban határozhatók meg a magasabb rangú vezetők életútjának főbb állomásai.100
1 Például Káldy-Nagy Gyula: Harács-szedők és ráják. Török világ a XVI. századi Magyarországon. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár, 9.) Budapest, 1970. 66.
2 Többek között Hans Dernschwam tudta így: Erdély, Besztercebánya, Törökországi útinapló. Közreadja Tardy Lajos. Budapest, 1984. 144. (a továbbiakban: Dernschwam): „Éjszakára Dervis bég házában szálltunk meg, melyet ennek atyja, Kücsük Báli bég emeltetett.” A Kücsük Bálira vonatkozó ellentmondásokra lásd Römer, Claudia: Einige Urkunden zur Militärverwaltung Ungarns zur Zeit Süleymâns des Prächtigen. Acta Orientalia Hungarica, XLIII. 1989. (23-80.) 24/4. jegyzet. Dervis rövid életrajzára, melyben – főleg D. Bojaniæ egyik cikkére támaszkodva – apának Báli pasát fogadja el lásd Köhbach, Markus: Die Eroberung von Fülek durch die Osmanen 1554. Eine historisch-quellenkritische Studie zur osmanischen Expansion im östlichen Mitteleuropa. Wien – Köln – Weimar, 1994. 224-227/108. jegyzet. (a továbbiakban: Köhbach)
3 Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Ehemalige Konsularakademie, Krafft 284, f. 14r. (a továbbiakban: Krafft 284)
4 Jahja pasáról Hedda Reindl Sanutora hivatkozva írja ezt: Männer um Bâyezîd. Eine prosopographische Studie über die Epoche Sultan Bàyezìds II. (1481-1512). (Islamkundliche Untersuchungen, 75.) Berlin, 1983. 336. (a továbbiakban: Reindl) Safvet Beg Bašagiæ viszont az oszmánoknak szolgáló híres horvátok, bosnyákok és hercegovinaiak közé vette fel őt, anélkül azonban, hogy állást foglalt volna pontos származásáról: Znameniti Hrvati, Bošnjaci i Hercegovci u turski carevimi. Zagreb, 1931. 37.
5 Jahja pasa kétszeri anatóliai beglerbégségen (1480 előtt és 1502-1504 között) kívül főleg európai területeken működött; boszniai és nikápolyi bégsége mellett háromszor nyerte el a ruméliai kormányzói posztot: Reindl 335-345. Fiai közül Báli és Mehmed hol a Szendrői, hol a Vidini szandzsák élén állt: Zirojevics, Olga: Turszko vojno uregyenye u Szrbiji (1459-1683) / L’organisation militaire turque en Serbie (1459-1683)/. Beograd, 1974. 262., 264. (Adatai nem mindig tűnnek teljesen megbízhatónak.)
6 Ma Szvetozarevo. Egyéb javaikra: Köhbach 226.
8 Dva prva popisa zvornièkog sandžaka (iz 1519. i 1533. godine). Dešifrovao, preveo i obradio: Handžiæ, Adem. Sarajevo, 1986. 15., 52-53. (a továbbiakban: Dva prva popisa) Handzsics egy másik cikkére hivatkozva, Dusanka Bojanics csak 1528-1530-tól említi szpáhiként őt (Pozsarevac u XVI veku i Bali-beg Jahjapasics. Isztorijszki Csaszopisz, XXXII. [1985]. [49-77.] 63.). Az eltérés abból fakad, hogy a szóban forgó későbbi időpontokban változások következtek be a birtok összetételében, s ezeket gondosan feltüntették, miközben a defter eredeti keletkezési dátuma – amint azt a közreadó utóbb, azaz 1986-ban meggyőzően kifejtette – közel 10 évvel korábbi.
9 Az imént idézett adat szerint 1530 körül 10 000 akcse járt neki, ami 1531-ben 11 144 akcséra emelkedett: Dva prva popisa 53. (A fakszimile minősége miatt nem ellenőrizhető, hogy az elég bonyolult bejegyzéseket, ahol eleinte három fő együtt birtokolja a felsorolt falvak jövedelmeit, mennyire jól fordította le a feldolgozó.)
10 Köhbach 224-225.: történetírói elmondás alapján, amit nem sikerült levéltári forrással megtámogatnom. Az ekkortájt vezetett udvari rúznámcséban csak Báli két másik fiáról, Ahmedről és Mahmúdról esik szó. A vonatkozó szövegrészekből kiderül, hogy egy közelebbről meg nem határozott napon e két ziámet-birtokos gyermek mellett egy harmadik fiú (talán Dervis) is részesült az apa szolgálati helyének hász-birtokaiból, ám az ő neve, legnagyobb sajnálatunkra, de a szokásoknak megfelelően homályban marad: Baºbakanlik Osmanli Arºivi (BOA), Maliye defteri 34, ff. 683r., 684r.
11 Vö. Szakály Ferenc: Szeged története 1. A kezdetektől 1686-ig. Szerkesztette: Kristó Gyula. Szeged, 1983. 510-511. (a továbbiakban: Szeged története)
13 Murádi/Szinán csaus krónikájának vonatkozó részleteit lásd Thúry József: Török történetírók. II. (1521-1566). Budapest, 1896. 332., 336., 342-345. (a továbbiakban: Török történetírók); vö. Szeged története 511. Az 1543-as hadjáratról felfektetett pénzügyi kimutatásból érdekessége miatt idézem itt azt a pár tételt, amelyik a behódoló várak vezetőinek adott ajándékokra (!) vonatkozik. Pécsett a vár porkolábja és annak két embere, Valpón a vár porkolábja, annak helyettese, a porkoláb embere és két főember, Siklóson a megadást tudató két személy, a vár porkolábja és annak embere, illetve három főember, Tatán a vár két kapitánya és az ő két emberük, végül Székesfehérvárott a vár kapitányai (négy fő), azok emberei (két fő), egy Petró nevű valaki, egy pap (!) és egy írnok kapott egy-egy díszruhát, változó minőségben; talán a tatai kapitányok burszai bársonykaftánja ért a legtöbbet. Miután megdörzsöltük a szemünket, hogy jól látunk-e, vegyük észre: ez is belefért az oszmán politikai eszköztárba. Az adatokat lásd Ýpçioðlu, Mehmet: Kanunî Süleyman’in Estergon (Esztergom) seferi 1543. Yeni bir kaynak. Osmanli Araºtirmalari, X. 1990. (137-159.) 157.
14 A dolog hátterét elsőként Káldy-Nagy Gyula világította meg, s az alább lefordított parancsok egyikére is hivatkozott: A Budai szandzsák 1559. évi összeírása. (Pest megye múltjából, 3.) Budapest, 1977. 8. és 13. jegyzet.
15 Gökbilgin, M. Tayyib: Mihal-oðullarý. In: Ýslâm Ansiklopedisi VIII. Ýstanbul, 19874. (285-292.) 290.
16 A szóban forgó defterben valamivel később (f. 82v.), ezen a néven szerepel. Vö. Berindei, Mihnea –Veinstein, Gilles: L’Empire Ottoman et les pays roumains, 1544-1545. Etudes et documents. Paris – Cambridge/USA, [1987]. 224/71. jegyzet. Gökbilginnél (lásd az előző jegyzetben) Jahsi bégnek csakugyan van Hizir nevű fia!
17 Személyében tehát egy másik igen fontos balkáni klán képviselője került Szegedre.
18 Topkapi Sarayi Müzesi Arºivi, D. 12321 (D 12321), f. 78v. Ezen defter, illetve a Topkapi Sarayi Müzesi Kütüphanesi, K. 888 (K. 888) jelzetű kötet magyar vonatkozású parancsait Fodor Pállal dolgoztuk fel a T 018358 számú OTKA pályázat keretében.
19 A nevezett 15 év múlva is feltűnik levélvivőként, érdekes módon ismét magyar, ezúttal erdélyi területen – bizonyára nem véletlenül: 3 numarali mühimme defteri (966-968 / 1558-1560) <Özet ve transkripsiyon>. (T. C. Baºbakanlik Devlet Arºivleri Genel Müdürlüãü. Osmanli Arºivi Daire Baºkanliði, Yayin Nu: 12. Dîvân-i Hümâyűn Sicilleri Dizisi: I.) Ankara, 1993. 183-184., No. 407-408. (a továbbiakban: 3 numarali)
21 Mint máshonnan megtudjuk, e malom 8 kereket forgatott, s nemcsak a náhije egyetlen őrlőhelye volt, de az egész szandzsák legnagyobb ilyen létesítménye. Vö. Dávid Géza: A Simontornyai szandzsák
a 16. században. Budapest, 1982. 106., 266., 274. (a továbbiakban: Dávid Géza 1982.)
22 A malom fontosságát jelzi, hogy ügye 1560 áprilisában a díván elé került. Dervis ugyanis arról panaszkodott, hogy Ozor[a] (a közreadók Uzurnak olvasták) közelében lévő malmainak hasznából a molnárok eddig évről-évre 2 000 akcsét adtak egy bizonyos Turak Baltaoglu nevű személynek, aki most vérszemet kapott, s már a bevétel felét követeli. Az udvar természetesen megtiltotta a visszaélést (bár véletlenül „a békére és a barátságra” hivatkoztak, mintha a kérdést a határokon kívülről vetették volna fel). A dolog pikantériája, hogy nem derül ki: a nevezett milyen alapon formált egyáltalán jogot „sáp”-ra a bég malmából, s hogy miért nem tudott Dervis ennek saját hatáskörben gátat szabni. Vö. 3 numarali 425., No. 946.
23 Velics Antal–Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. II. Budapest, 1890. 51., 53., 54.
24 BOA, Bâb-i âsafî, Ruűs kalemi (BARK), 1452, budai rész, p. 5.; a liva neve – kissé váratlanul – Mohácsi és Siklósi. Az anyag magyar vonatkozású lapjait Feridun Emecen professzor szívességéből ismerem, aki Ýhan ªahinnel a teljes deftert hamarosan kiadja.
25 Szalay Ágoston: Négyszáz magyar levél a XVI. századból. Pest, 1861. 57., No. XLIX. (a továbbiakban: Szalay) Csak egyet lehet érteni Szalayval abban, hogy egy másik, látszólag 1540-ben és szintén Dervis bég által Pécsről küldött levél valójában ugyancsak 1549-ben keletkezett (Szalay 11-12., No. XIII.). Ezt erősíti az a tény is, hogy a benne frissen Szigetre jött személyként üdvözölt Istvánffy Pál éppenhogy 1549. március 10. és április 1. között végezte ottani vizsgálatát. Lásd Timár György: Királyi Sziget. Szigetvár várgazdaságának iratai, 1546-1565. Pécs, 1989. 37.
26 BARK 1452, budai rész, p. 1.
27 500 magyar levél a XVI. századból. Csányi Ákos levelei Nádasdy Tamáshoz, 1549-1562. I-II. Kiadja Õze Sándor. Budapest, 1996. I. 82-83., No. 18. és a hozzá tartozó 2. jegyzet. (a továbbiakban: 500 magyar levél)
28 Fragmentum rerum Hungaricarum anni M. DLI. Verancsics Antal M. Kir. helytartó, esztergomi érsek összes munkái. I. Történelmi dolgozatok deák nyelven. Közli Szalay László. Pest, 1857. 257., 258., 262.
29 Dávid Géza 1982. 15. és 33. jegyzet.
30 A megírt levelet ugyanazon napon egy Mahmúd nevű csavusnak adták át kézbesítésre.
32 A végleges formába öntött fermánt ezúttal Durmus csavus kapta meg, szintén rebiüláhir 14-én, hogy Pécsre vigye.
34 Hadim Ali, budai beglerbég.
36 Ekkor Ahmed bég működött itt: Dávid Géza 1982. 27.
38 Lásd többek között Tinódi Sebestyén: Krónika. Budapest, 1984. 246.
39 BOA, Mühimme defteri 1. p. 236. (218.), No. 1362.
40 BOA, Kepeci 210. p. 311.: az elhunyt simontornyai bég 25 éves, a szegedi veszedelem idején 10 000 akcsés tímárra kiutalást kapott, rátermett fiának kért ziámet-birtokot.
42 500 magyar levél I. 141., No. 57.
43 Dzselálzáde Musztafa nem akármilyen díszítő kifejezésekkel megtűzdelt és a nevek tekintetében hibátlan (vö. a következő jegyzettel) felsorolásából, amely a Tujgun pasa mellett hadra kelteket veszi sorra, két délvidéki bégtársával együtt éppen ő hiányzik: Török történetírók II. 273-274.
44 Kepeci 214. p. 6. szerint az alábbi bégek kaptak javadalomemelést ottani hősiességükért: Székesfehérvár – Arszlán, Mohács – Dervis, Nógrád – Szülejmán, Görözsgal – Ahmed, Hatvan – Mehmed, Szekszárd – Szinán, Simontornya – Mahmúd, Koppány – Naszúh, Szendrő – Rüsztem, Zvornik – Bajram, a korábbi esztergomi – Ahmed. Egy korabeli magyar forrás is úgy tudta, hogy a vállalkozásba valamennyi dunántúli bég bekapcsolódott: Szalay 160-161., No. CLXXVI; idézve: Török történetírók II. 274/4. jegyzet.
45 Szalay 174, No. CXCI. Alább ismertetendő kiutalási okmányában ez a két település nem szerepel, ugyanakkor hivatkoznak az elfoglalásukkor mutatott hősiességére, amelyért 40 000 akcse emelést kapott: Krafft 284, f. 428v. Lásd még Kepeci 214. 6. oldal, ahol azt mondják, hogy az akcióban részt vevő bégek közül mindenkinek egyöntetűen 20 000 akcse „prémiumot” adtak, kivéve őt, akinek azért juttattak magasabb összeget, mert hászainak egy részéből szultáni birtok lett; tehát ezekért kárpótolták a Szent-Jakab, Kaposvár, Babócsa és Korotna körül újonnan meghódított területekből számára kijelölt falvakkal. E bejegyzés dátuma 1555. november 12. Pár oldallal később (p. 9.) még egy-két újabb részletet árultak el a dologról: 400 000 akcsés javadalmaiból 150 000 akcsét engedett át a kincstárnak
a mohácsi, a szekcsői, a baranyavári és a harsányi náhijéból, beleértve Siklós városát is.
46 Az illetőt Ahmednek hívták, s mint láttuk, Görözsgal bégje volt korábban; babócsai szolgálatba állásának napja: 1555. november 12. Lásd Kepeci 214. p. 5.
48 500 magyar levél I. 218-219., No. 118.
49 A nevezett feltehetőleg azonos azzal a Dervis bég embereként emlegetett személlyel, akinek 1546-ban és 1552-ben két csiftlikje volt az anyavári náhijéban: Dávid Géza 1982. 264/12a, 16a, 266-267., illetve 1552-ben: Dávid Géza 1982. 272/13a, 18a.
50 500 magyar levél II. 302., No. 431. Dátum: 1561. augusztus 21.
52 Austro-Turcica 1541-1552. Diplomatische Akten des habsburgischen Gesandtschaftsverkehrs mit der Hohen Pforte im Zeitalter Süleymans des Prächtigen. Bearbeitet von Džaja, Sreæko M. unter Mitarbeit von Weiß, Günter. In Verbindung mit Bernath, Mathias herausgegeben von Nehring, Karl. (Südosteuropäische Arbeiten, 95.) München, 1995. 565, No. 215.
53 Wien, Österreichische Nationalbibliothek, Türk. Hss. Mxt. (Mxt.) 632 = Flügel 1376.
54 Korábbi munkáiban Olga Zirojevics is ehhez közeli dátummal szerepeltette mint az „ötvenes-hatavanas évekből” valót (Putopisi u ogledalu deftera. Prilozi za orijentalnu filologiju, XVI-XVII, 1966-67 [1970]. [125-134.] 129.), illetve mint a „hatvanas években” készültet: (Carigradszki drum od Beograda do Szofije [1459-1683]. Intereszovanye za carigradszki drum od XV veka do danasz. In: Zbornik Isztorijszkog Muzeja Szrbije 7. Beograd, 1970. [3-196.] 139.) Utóbb „1536 utáni” összeírásként hivatkozott rá: Zur historischen Topographie der Heerstrasse nach Konstantinopel zur Zeit der osmanischen Herrschaft. Das Interesse an der Heerstrasse nach Konstantinopel vom 15. Jahrhundert bis heute. [I.] Études Balkaniques, 1987/1. (81-106), 85-86. A szendrői defterek keletkezéséhez lásd még Heywood, Colin: The Evolution of the Ottoman Provincial Law-Code (Sancak Kânűn-nâme): The Kânűn-nâme-i Livâ-i Semendire (I). The Turkish Studies Association Bulletin XV/2, 1991 [1992]. (223-251.) 225-228. Szerinte két bécsi töredék – az Mxt. 632 mellett az Mxt. 629 = Flügel 1375 számú – összetartozik, és valamikor 1540-1545 között tisztázták le őket (227. és 16. jegyzet, 228.). Ezt az időmeghatározást is el kell vetnünk, legalábbis a minket érdeklő kötet esetében. Máshonnan tudjuk, hogy 1560. április 7. és 16. között fejeztek be itt egy összeírást: Bojaniæ, Dušanka: Turski zakoni i zakonski propisi iz XV i XV veka za smederevsku, kruševaèku i vidinsku oblast. (Zbornik za istoènjaèku istorijsku i književnu graðu 2.) Beograd, 1974. 51. Nem kizárt, hogy ennek egy kicsit későbbi másolatát őrzik ma a Nationalbibliothekban. Meg kell még említenem, hogy a két bécsi defter egymást kiegészítő volta sem minden vitán felüli; egyrészt nem ugyanattól a kéztől származnak, másrészt több náhije ismétlődik bennük.
55 A fejlécen „bendegán”, azaz szolgákként szólnak róluk, a magyarázatban találkozunk a fenti fordításnak megfelelő „ázádszuz kullar” kifejezéssel.
56 Pp. 116-117. (Az oldalakat Zirojevics alapján adom meg, az ELTE Török Tanszékén lévő fotómásolaton nincs számozás.)
57 Így Mátyás fia Petri, Mihál fia Máté, Alberd fia Vitán (?) (= Vitán Alberd), Kelemen fia Huszti
(= Huszti Kelemen), Jákob fia Bányi* (= Bányi Jákob), Gergör fia Márton, János fia Horvát (= Horvát János), Imre fia … (= … Imre), Lőrinc fia Szente (= Szente Lőrinc), János fia Borsós (= Borsós János), András fia Kaptár* (= Kaptár András), Mihál fia Kozma (= Kozma Mihál), Gáspár fia Kozma (= Kozma Gáspár), Pál fia Bakos (= Bakos Pál), János fia Sárkezi (= Sárkezi János), Imre fia Ar-
sók (?) (= Arsók Imre), Imre fia Pál, Ágoston fia István, Balázs (?) fia Ács (= Ács Balázs), Balás (?) fia Szentei (= Szentei Balás). A többi név valamivel bizonytalanabb; így például Keszer Lukács, Keszer Isztovi (?) és Keszer Mihál, Nagy Bendi (?), Göker (?) Pál és mások. Akad pár szláv hátterűnek tűnő személy, illetve egy Bendöl (?) fia Korkudnak hívott áttért is.
58 A városka lakóinak és adóinak lajstromba vétele után az idézett defterben az alábbi, magyar vonatkozása miatt közlésre érdemes megjegyzést olvashatjuk: „Az említett Jagodina kaszaba nyilvános átkelőhely, nincs hiány jövő-menőkben, s a boldogság küszöbétől Buda felé áthaladó kincstár[i pénz]t és a Pozsegai és Szegedi és Mohácsi szandzsákban a zsoldjukat mukátaákból átutalással kapó várkatonák akcséját, annak megérkezésekor őrzik és egészen a Lokofcsa (?) nevű derbend (hegyszorost védő) faluig a kincstári[ pénz]t eljuttatják, s amúgy is a kincstárnak folyamatosan szolgálnak. Minthogy kezükben parancs van arról, hogy ennek fejében az említett kaszaba lakói mindaddig, amíg szolgálatukat hiánytalanul ellátják, a rendkívüli hadiadótól (aváriz-i divánije) mentesek legyenek, az új defterbe is bejegyeztett, hogy a nemes parancs szerint a rendkívüli hadiadótól mentesek legyenek.”
59 Ma Levaè néven tájegység Szerbia középső részén a Gledièka Planina és a Juhor hegység között, a Morava folyótól nyugatra. Lásd Römer, Claudia: On Some Îâss-Estates Illegally Claimed by Arslan Paša, Beglerbegi of Buda 1565-1566. In: Studies in Ottoman History in Honour of Professor V. L. Ménage. Ed. by Heywood, C. and Imber, C. Istanbul, 1994. 299/20. jegyzet.
60 A dolog hátterére, miszerint a Temesvári vilájet központja átmenetileg Lippára került, maga Temesvár pedig szandzsákszékhely lett, ahol 1558 elején emlegették bégként Musztafát lásd Dávid Géza: Kászim vojvoda, bég és pasa. II. rész. Keletkutatás, 1996. 1. (Sajtó alatt.)
61 Pl. Girgor, azaz Gergely – magyar; Petri – magyar; Imre – magyar; máskor tévesen: Radoszav – magyar.
62 Mühimme defteri 2. p. 50. No. 453.
63 Az Mxt. 632-ben a városka jövedelmei (feltehetően az önállóan ekkor nem szereplő Dobranjével együtt) már 11 843 akcsét tesznek ki. Ugyancsak nőtt Rahnik vagy Racsnik falu adója; 1 500-ról
3 921-re. Az 1555-ben szintén 1 500 akcsét fizető Szredna Bunifcét/Bedincét (?) viszont nem sikerült a későbbi defterben fellelni.
65 Mühimme defteri 2. p. 186., No. 1700. Lásd még Mühimme defteri 2. pp. 51., No. 469; 55., No. 507. Mindkettő 1556. április 2-i kelettel.
66 Még folyt az ostrom, amikor már panaszkodott ellene: Szalay 193., No. CCX.
67 Mühimme defteri 2. p. 208., No. 1882. Vass Előd szerint (A Szekcsői-Mohácsi szandzsák 1591. évi adóösszeírása. Baranyai Helytörténetírás, 1977. Pécs, 1979. [15-93.] 91/4. jegyzet) már 1555-ben letették volna, s egy állítólagos, Bécsben őrzött irat szerint egy Mehmed nevű pécsi lovastiszt követte volna. Úgy tűnik, valami félreértésről van szó, hisz Dervis 1555-ben vitathatatlanul végig Pécsett volt hivatalban. Hozzáteszem: sem Ernst Dieter Petritsch katalógusában (Regesten der osmanischen Dokumente im Österreichischen Staatsarchiv. Band 1. [1480-1574]. [Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, Ergänzungsband, 10/1.] [Wien], 1991. /a továbbiakban: Regesten/), sem Anton Schaendlinger és Claudia Römer vonatkozó szövegkiadásában (Die Schreiben Süleymâns des Prächtigen an Vasallen, Militärbeamte, Beamte und Richter aus dem Haus-, Hof- und Staatsarchiv zu Wien. Transkriptionen und Übersetzungen. Wien, 1986.) nem fordul elő ilyen tartalmú oklevél. Ami felbukkan, s gondos átírásban és fordításban az utóbbi munkában olvasható, az éppenhogy Dervis mohácsi bég előterjesztése nyomán történt kinevezés 1555. augusztus 25-én: 51-52., No. 33.
68 Mühimme defteri 2. p. 209., No. 1896. Avlonjába pedig a sokkal közelebbi Janjai (Janinai) szandzsák első embere, Szinán bég került: Mühimme defteri 2. p. 209., No. 1894.
69 Vö. Dávid Géza: Szigetvár 16. századi bégjei. In: Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és a vár felszabadításának 300. évfordulóján. Szerkesztette: Szita László. Pécs, 1993. (159-191.) 176-177. Kunt, Metin I.: The Sultan’s Servants. The Transformation of Ottoman Provincial Government, 1550-1650. (The Modern Middle East Series, 14.) New York, 1983. 70-72.
70 Mühimme defteri 4. p. 170., No. 1764.
72 Fekete Lajos – Káldy-Nagy Gyula: Budai török számadáskönyvek 1550-1580. Budapest, 1962. 549. (a továbbiakban: Számadáskönyvek)
73 A Szegedi szandzsák számunkra fontos tímár-defterijét hónap megadása nélkül a 986. hidzsra szerinti évre keltezték: BOA, Tapu defteri 333. p. 1. A szóban forgó esztendő 1560. szeptember 22-től 1561. szeptember 10-ig tartott. Minthogy a vilájet többi közigazgatási egységében 1559-ben folytak a konskripciós munkálatok, feltehető, hogy a szegedi javadalmazottak listája inkább 1560-ban, mintsem 1561-ben lett letisztázva.
74 Gévay Antal: A’ budai pasák. Bécs, 1841. 7., No. 6. (a továbbiakban: Gévay): június első harmadaként jelölte meg a halál időpontját, annak alapján, hogy híre 20-án érkezett meg a fővárosba. Ehhez annyit főzhetünk hozzá, hogy volt, aki már június 12-én tudott a dologról – kérdés, hol tartózkodott a névtelenségbe burkolózó személy. Levele a szultán lépéseiről is tájékoztat, ami azt sejteti, hogy nem magyar földön gyűjtötte információit (Szalay 329-330., No. CCCXXXVI). Állapotának romlására érdekes módon a budai rúznámcséban is utaltak 1559. június 5-én: Krafft 284. 622. felvétel. Minthogy Tujguntól az utolsó ismert megnyilatkozás június 6-i dátumot visel (Regesten 133., No. 367), legkorábban ezen a napon távozhatott az élők sorából. A gyászeseményt tudató „posták” tehát igen sebesen haladhattak, hisz még a Gévay-féle verzió esetében sem állt két hét rendelkezésükre az út megtételére. (A szakirodalomban – a mondottak fényében kissé alábecsülve az emberi teljesítőképességet – 15 napra tették egy gyorsfutár megérkezését Budáról Isztambulba: Groot, A. H. de: The Ottoman Empire and the Dutch Republic. A History of the Earliest Diplomatic Relations, 1610-1630. Leiden – Istanbul, 1978. 3.)
76 Gévay 9., No. 11. Az imént idézett névtelen hírközlő Hamza, Derwys (Dervis), Arzlam (Arszlán), Banja (Bajram ?) béget, illetve Kazwn (Kászim) pasát tartotta esélyesnek az utódlásra („az bassasaghert elkewldetthenek”), de végül egyikőjük sem futott be: Szalay 329., No. CCCXXXVI.
79 „Parancs Velidzsán bégnek: levelet küldtél, s kegyet kértél elkövetett bűnöd megbocsátására. Nos,
a bűnök és vétkek megbocsátása boldogságos küszöböm szép szokása, ezért bűnöd tekercsére a megbocsátás jelét tettem, s megparancsoltam, hogy a börtönből kiszabadulj. Ez ügyben Dervis szegedi bégnek – tartson soká méltósága – nagyúri rendeletet küldtem, s megparancsoltam, hogy amikor rendeletem értelmében kiszabadulsz, ne szűnj meg imádkozni birodalmam fennmaradásáért.” 3 numarali 5., No. 7.
81 Röviden érdemes utalni arra, hogy amint a végbeliek, az adott esetben a meglehetősen távoli szigetváriak, megneszelték, hogy a szegedi bég figyelmét más köti le, rögtön feltűntek a környéken, s Zomborra támadtak, melynek védelmére korábbi ismerősünket, Ferruh vojvodát jelölte ki Dervis bég: 3 numarali 58., No. 118.
82 A Budai szandzsák 12.; Köhbach 226.
83 3 numarali 291-292., No. 639. Feltehetőleg téves bekötés miatt ugyanebben a defterben korábbi – december 3-i – dátummal, de később kerül elő a Mahmúd szécsényi bég hasonló problémát taglaló beadványa nyomán Dervisnek küldött parancs, ahol mind az öt éppen összeírt szandzsák kapcsán említik
a határok zavaros voltát: 3 numarali 301., No. 663.
84 Fekete Lajos: A Hatvani szandzsák 1550. évi adóösszeírása. (Jászsági füzetek, 4.) Jászberény, 1968. 37-42. (A szóban forgó defter minden bizonnyal 1546-ban készült.) BOA, Tapu defteri 981. pp. 70-80.
85 A központ viszont nagyon hitt ebbéli képességeiben, mert még János Zsigmondnak és Izabellának is azt ígérték, hogy Durmus temesvári defterdárral ő fogja a Szolnok vidéki határokat kijelölni: 3 numarali 71., No. 146.
88 Vö. Káldy-Nagy Gyula: Magyarországi török adóösszeírások. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat, 52. Szerkesztette: Varga János). Budapest, 1970. 45-46.
91 Karácson Imre: Török-magyar oklevéltár, 1533-1789. Szerkesztette: Thallóczy Lajos, Krcsmárik János, Szekfű Gyula. Budapest, 1914. 71., No. 71. Idézi: Köhbach 226.
92 Számadáskönyvek 604-606. és passim.
98 6 numarali mühimme defteri (972 / 1564-1565) <Özet-Transkripsiyon ve Ýndeks>. I-II. (T. C. Baºbakanlik Devlet Arºivleri Genel Müdürlüðü. Osmanli Arºivi Daire Baºkanliði, Yayin Nu: 28. Dîvân-i Hümâyűn Sicilleri Dizisi: III.) Ankara, 1995. passim.
99 Az ozorai malmot ugyan még 1565-ben is Dervis bég nevén szerepeltették, pedig az időközben már az 1559-1563 között pasáskodó Rüsztem budai beglerbégé lett, hiszen 1570-ben az ő alapítványaként bukkan fel: Dávid Géza 1982. 289., 306.
100 Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a nemzetközi turkológiai és a hazai történeti szakirodalomban mind a mai napig kísért az a gyakorlat, hogy történetírók, illetve az azokra támaszkodó kompilációk alapján próbálják megragadni a vezetők egykori posztjait. Főleg a Mehmed Süreyya által összeállított Sicill-i Osmanît szokás ilyen összefüggésben citálni. (Legutóbbi, latin betűs kiadását Seyit Ali Kahraman és Nuri Akbayar készítette el, s a Tarih Vakfi tette közzé hat kötetben 1996-ban Isztambulban.) E munkában Dervis bégről az alábbiak olvashatók (II. 410.): „Jahjapasazáde Báli pasa fia [részben téves]. 956-ban (1549) szegedi bég lett [igen pontatlan], 957-ben (1550) meghalt [abszolút félreértés].” Azaz ennyi és nem több, de az melléfogások sorozata. Meglepő módon még olyan jeles személyiség esetében is hibát-hibára halmoz a kiadvány, mint Kodzsa Szinán pasa, aki ötször volt nagyvezír. Ehhez lásd Babinger, F. – Dávid, G.: Sinân Paðha. The Encyclopaedia of Islam. IX. Leiden, 1997. 631-632.
Forrás: https://epa.oszk.hu/00800/00861/00013/99-4-1.html
Dávid Géza
A böszörmények muzulmán vallású bolgár-török nép, akik a honfoglalókkal együtt érkeztek a vidékre.
A kun lovasnomád nép eredeti lakóhelye a Honagho (Sárga) folyótól Keletre feküdt a mai Kína és Mongólia határvidékén. A 11-13. századi bizánci görög írásos források koman/kuman néven említik e népcsoportot, míg a korabeli örmény források hartes, az oroszok pedig polovec néven.
(Vázlat a krími tatár diplomácia 16-17. századi történetéről)
Az újabb kutatások igazolják a korabeliek véleményét: az oszmán világbirodalom ellen csak az egész keresztény Európa közösen harcolhatott sikerrel.
A törökök szerzetesei, a dervisek
„Törökországban három furcsa dolog van: hogy a férfiak bekötött fejjel járnak, hogy az asszonyok nadrágot hordanak, és hogy a bolondokat szentnek tartják” – írta egy epés európai utazó. A szent bolondokon a derviseket értette, akik közül útja során nyilván a félmeztelenül, mezítláb, torzonborz üstökkel és egy-egy kedvenc állattal vándorló és kolduló együgyűekkel találkozott. A rendházakba szerveződött dervisek többsége azonban nem ezt a típust képviselte. Egy részük szemlélődéssel, önsanyargatással vagy ájulásig hajszolt tánccal igyekezett istenével egyesülni, másik részük nagyon is hasznos, evilági életet élt: rendházukban kiszolgálták az utazókat és az elesetteket, tanítottak, tudományos és szépirodalmi munkákat írtak és fordítottak. A hódoltság legismertebb dervisközösségei Budán, Pécsett és Szigetvárott működtek. A szigetvári rend háza Szulejmán szultán belső részeit rejtő mauzóleum mellett állt, itt és a pécsi rendházban két tudós rendfőnök jóvoltából magas tudományos színvonalú történeti és vallásfilozófiai munkák születtek.
A szandzsákbégek
A hódoltság legnagyobb közigazgatási egységei, a vilájetek, szandzsákokra tagolódtak, amelyeknek élén bégek álltak. Legfontosabb feladatukként ők parancsnokolták a területükön állomásozó katonaságot, de a szandzsák polgári igazgatását is ők irányították. Rangjuk és jövedelmeik egyértelműen az oszmán elitbe emelték őket, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Míg az átlagos várvédő katona zsoldja nem érte el az évi 3 ezer akcsét, addig a bégeknek 200–600 ezer akcse jövedelmű szolgálati birtokokat rendelt a kincstár. A magas jövedelműek ebből tekintélyes magánkíséretet tartottak, nevük megörökítésére építkeztek és kegyes alapítványokat tettek, gyengébben javadalmazott társaik jövedelmét viszont jórészt elvitték azok a kenőpénzek, amelyekért a Porta hatalmasságai a jobb állásokat osztogatták. A bégek sűrűn váltogatták egymást, de nagyobbrészt Magyarországon keringtek: Szinán bég pl. 1566 és 1573 között hat hódoltsági szandzsákot járt végig. Posztjuk elnyerésében, rangjuk megtartásában közvetlen főnökeiknek, a beglerbégeknek is nagy szavuk volt. Alárendeltségük példája, hogy a hirtelen haragú és fejlett igazságérzettel megáldott Murtezá budai pasa saját kezűleg, nyilvánosan felpofozott egy béget, aki nem állt be önként abba az emberláncba, amely deszkákat adogatott kézről kézre a Duna partjától fel a Várhegy tetejéig.
A hódoltság török hivatalai idegen nyelvi közegben működtek, magyarok segítsége nélkül sem Béccsel, sem a szomszédban birtokos magyar nemesekkel és várkapitányokkal, de még saját alattvalóikkal sem tudtak volna kapcsolatot teremteni. Ezt a közvetítést látták el a török hivatalok magyar írnokai, akik közül a legtanultabbak egyaránt kiválóan értettek és írtak törökül, magyarul és latinul. A budai pasák magyar deákjai és titkárai mellett, akiket szolgálatuk a nagypolitika és a diplomácia magasába emelt, a török közigazgatási központokban alacsonyabb rangú írnokok és tolmácsok is dolgoztak. Ők a hódoltság népének írták a magyar nyelvű parancsokat, a hivatalokban az adófizető vagy kérvényező alattvalóknak fordítottak. Ez utóbbiak igencsak rá voltak utalva a segítségükre, amit rendszeres ajándékokkal honoráltak. Úgy látszik, hogy a deákok nagyobb része áttért az iszlámra, de olyan is akadt köztük, aki keresztényként állt török szolgálatba. A budai pasák közvetlen környezetéhez tartozók időnként bizalmas értesülésekkel, fontos hírekkel látták el a magyar oldalt, de bizonyosan voltak olyanok is, akik kétfelé kémkedtek. Bizonyítékunk nincs rá, de feltételezhető, hogy a török adóztató hivatalok is nekik köszönhették ragyogó ismereteiket királyság behódoltatásra kiszemelt helységeiről.
Folytatás: szigethvar.hu
A magyar társadalom – ha közvéleményként fogadjuk el a kor sajtóját és levelezésanyagát – nem támogatta a Habsburg Monarchia hódító politikáját, s mereven ellenezte Bosznia-Hercegovina elfoglalását.
„A török igazgatás alatt – jelentette Gyalui Torda Zsigmond 1545 karácsonyán Philipp Melanchtonnak – szabadon hirdettetik az evangélium, olyannyira, hogy Isten különös gondviselésének tartható, hogy megengedte e részeknek a barbárok által való elfoglalását, mert az ottani lakosok testileg ugyan szolgálnak a töröknek, de bizony fennen tündöklik nekik az evangélium világa és lelkük teljes szabadságban él, amit a mi királyunk [I. Ferdinánd], ha ezek a részek az ő hatalmában volnának, tűzzel-vassal akadályozna. Abádi Benedek… Szegeden … mind az iskolában, mind a templomban nagy kedvességgel tanít a pasa előtt, olyannyira, hogy a minap egy hitvita alkalmával a pasa hallgatást parancsolt a barátoknak, akiket afféle bohócoknak tekint és megfenyegette őket, hogy ha csendesen nem viselik magukat, rövid nap kiűzeti őket a városból. Mind ezt közhírből hallottam, de kevéssel ezelőtt Abádi Benedek leveléből is biztosan értesültem róla.”
Az ilyen, és más hasonló híradások nyomán sokan hajlottak rá, hogy a török apparátus pártfogását az evangéliumi hit megvilágosító erejével magyarázzák, Sőt akadtak olyanok is, akik a mohamedánok tömeges áttérésében reménykedtek. Már a tisztábban látó kortársak előtt sem volt azonban kétséges, hogy a megszállók ilyetén cselekedeteit a politikai számítás mozgatja. „Én azonban azt hiszem – folytatódik Torda idézett levele –‚ hogy az ellenség csak azért enged annyi szabadságot, hogy magához édesgesse a népet, amely mivel annyira áhítja az Isten igéjét, oda seregel, ahol azt tisztán és igazán hallja hirdettetni. Nem is oly esztelen, hogy erdők és pusztaságok fölött akarjon uralkodni, s fegyverrel hódított és vérén szerzett helyeket a lakosok által elhagyni engedje.” A törökök balkáni hódításaik során ugyanis hamar felismerték, hogy uralmuk a fegyverrel meghódított területeken csak akkor nyugodhat szilárd alapokon, ha az alattvalók bizonyos csoportjainak lojalitását is sikerül biztosítani. Noha ennek érdekében felhasználtak minden lehetséges eszközt, különös előszeretettel vették igénybe az alávetett egyházak szolgálatait. (A birodalom fővárosában a 15. század második felétől fogva görögkeleti és örmény pátriárka, valamint főrabbi működött.)
A brutális erőszak és az ügyes konszolidációs lépések váltogatásával komoly sikereket értek el a Balkánon; az egyháza révén a birodalom érdekeihez kötött délszláv lakosság évszázadokon át biztosította a török hadsereg katona-utánpótlását és hosszú időn át békén viselte a török igát. A hódítók – akik kezdetben itt is a Balkánon jól bevált konszolidációs módszerekkel kísérleteztek – Magyarországon merőben szokatlan, az általuk ismerttől eltérő körülményekkel találták szembe magukat. A magyar katolikus egyház, amely a törökök berendezkedése idején, a reformáció előretörése ellenére is erős pozíciókkal rendelkezett, egy egész Európára kiterjedő, központosított és kívülről (is) irányított szervezet része volt. Ráadásul az ország egyik legnagyobb birtokosa, amelynek vezetői szinte megszállva tartották az államélet irányításának legfontosabb posztjait. Érthető tehát, hogy a főpapok és az előkelőbb egyházi személyiségek mindenki mást megelőzve menekültek a hódítók által célba vett területekről, majd új (királyi magyarországi) rezidenciájukból a birtokon belül levő törökkel vetekedő, adóztató hatalomként jelentkezzenek újra. A törököktől mindennek dacára sem volt idegen a gondolat, hogy a katolikus hierarchia egyes elemeit is beleépítsék konszolidációs rendszerükbe. Igazán jól használható partnerre azonban az éppen kiformálódóban levő protestáns egyházban találtak, amely napról napra nagyobb területeket vont a befolyása alá, s amely ráadásul – nem függvén semminő külső központtól – formailag a leginkább hasonlított a Balkánon már megismert egyházi szervezetekhez.
Az 1552. évi háborút követő években azonban már hiába kutatnánk a helyi török apparátus egyértelmű protestáns barátságára utaló jelek után. Úgy látszik, a szultáni kormányzat rádöbbent: a Nyugaton iskolázott és törökellenességtől fűtött protestáns lelkészek soha sem lesznek célkitűzéseinek engedelmes végrehajtóivá. Később is előfordult persze, hogy egy-egy pasa vagy bég ennek vagy annak a felekezetnek kedvezett a korban gyakori hitviták során, döntéseikben azonban már nyoma sincs az 1540-es években tisztán megfigyelhető protestánsbarát átgondoltságnak. A török apparátus most már egészében véve közönyösen szemlélte a hódoltság vallási és egyházszervezeti viszonyainak alakulását, s azokba csak akkor avatkozott, ha a felekezeti villongások a közbékét veszélyeztették, illetve ha a közbelépés pénzt vagy ajándékot hozott számára. Protestáns egyházak A hódoltság legjelentősebb gazdasági központjai közül több (pl. Kálmáncsehi, Tolna, Ráckevi, Szeged) egészen kiemelkedő szerepet játszott a reformációnak a magyar lakosság közti meggyökereztetésében és elterjesztésében. Polgárságuk az élen járt az ágostai, majd a helyét irányzat gyors befogadásában, a prédikátorok anyagi és erkölcsi támogatásában, s az új hit sok élharcosának is e mezővárosokban ringott bölcsője.
A helvét irányzat úttörője, Méliusz Juhász Péter debreceni lelkész különösen azon kalmárok támogatásáról emlékezett meg dicsérettel, akik „Debrecenben, Szombatban, Kassán és Váradon laknak”, jól tudjuk viszont, hogy e városokban mindenütt a hódoltsági (főként szegedi) menekültek karolták fel elsőnek a kálvinizmus ügyét. Az 1560-as években az ország magyarlakta területein mindenütt a svájcinak is, szakramentáriusnak is nevezett kálvini irányzat kerekedett felül. A megszállt országrészekben olyannyira, hogy mire a lutheri egyház szervezeti keretei kialakultak volna, a lelkipásztorok és a községek rendre-sorra a kálvinizmus táborába álltak, s így a hódoltságban gyakorlatilag csak református egyházszervezetről beszélhetünk. (A 17. században csak a határ menti részeken alakultak ki jelentősebb evangélikus szórványok, zömmel a felvidéki szlovákok betelepülése révén.) A változó területű hódoltság kálvinista lakosságán öt egyházkerület (az alsó és felső-Duna melléki, a Tiszán inneni, a tiszatáji és a dunántúli) osztozott, különböző arányokban. Az egyes szuperintendenciák – külön hitvallásaik (kánonjaik) által szabályozott – önálló életet éltek, de hitfelfogásuk közt szoros kapcsolatot teremtett, hogy mind ugyanazon helyekről – kivált Pápáról, Tolnáról, Debrecenből és Sárospatakról, illetve ezek partikuláiból, fiókiskoláiból – nyerte a lelkész- és tanító-utánpótlást.
A kezdeti heves összecsapások dacára a református és a katolikus egyház csakhamar megtalálta a békés egymás mellett élés útjait. Ahol nem akadt két megfelelő nagyságú imaház, többé-kevésbé békésen megosztoztak az egykori plébániatemplomon, néhol a helyi lelkésznek a püspöki tizedből kijáró részen is. A reformátusok az 1570-es években nem is a katolikusokat, hanem a szentháromság tagadókat (antitrinitárius vagy unitárius) tekintették a fő ellenségnek. Ez a Krisztus istenségét tagadó irányzat Erdélyből terjedt át a hódoltság keleti és dunántúli részeire. A két protestáns felfogás nézeteltérései a Tiszatájon kíméletlen hangvételű hitvitákba, a Dunántúlon nemegyszer véres leszámolásba torkolltak. Az 1574-es nagyharsányi hitvitán vesztesnek nyilvánított helyi lelkészt Veresmarti Illés alsó-Duna melléki református püspök a török hatósággal felköttette, mire egy, a törökök előtt is nagy tekintélynek örvendő nagymarosi kalmár ösztönzésére a budai pasa Veresmartit ítélte halálra. (Az ítéletet Válaszuti György pécsi antitrinitárius lelkész közbenjárására utóbb pénzbírságra változtatták.) Az antitrinitárianizmus előretörését végül a soraiban keletkezett szakadás állította meg. Bár számos hitközségük túlélte a török uralom második századát is, súlyuk csak néhány hódoltsági helységben (pl. Pécsett) volt számottevő. A reformáció térnyerését, a katolikus–protestáns, majd a református–unitárius küzdelmet a hódoltságban is élénk irodalmi tevékenység kísérte, amelyből nemcsak a prédikátorok, de a polgárok is kivették részüket. A legtöbben persze zsoltárok, bibliai széphistóriák magyarításával és oktató-feddő énekekkel írták be nevüket a magyar irodalom történetébe, de a reformációs irodalom hódoltsági termésében éppúgy találunk szubjektív helyzetjelentést, bensőséges hangvételű életrajzot, mint hitvitázó drámát és hittételeket boncolgató iratot.
Egynémely, hódoltsági reformátorok tollán született könyv a külföld figyelmét is felkeltette: Szegedi Kis István hittani rendszerezéseit például német földön is tankönyvként használták. Az ellenreformáció sikerei nemigen gyűrűztek be a hódoltságba. Ugyanígy azok a csatározások sem, amelyeket az Angliából és Németalföldről hazatért puritánusok a református ortodoxia megtörése és a testületi egyházkormányzat bevezetése érdekében folytattak. S noha a protestáns prédikátorok ellen 1674-ben indított státusperek vádlottjai közt több hódoltsági is akadt, a 16. században kialakult vallási és egyházi viszonyok lényegében változatlanul maradtak a 17. században is. Érthetőképp, hiszen a rekatolizált földesurak – noha más ügyeikbe gyakran beleszóltak – török uralom alatt élő jobbágyaikat nem igen kényszeríthették vallásváltoztatásra. A 17. század hódoltsági parókiáin hiába keresnénk az evangélikus Sztárai Mihályhoz, a református Szegedi Kis Istvánhoz és Skaricza Mátéhoz, vagy az unitárius Válaszuti Györgyhöz fogható, európai mércével mérve is nagyformátumú literátor-prédikátorokat. Népének elkötelezett, kötelességtudásból példát mutató férfiú, sőt buzgó tollforgató sok akadt köztük, irányt szabni képes, igazi tehetség annál kevesebb. Egyenes következménye volt ez az „új” egyházak megmerevedésének, bezárkózásának, a zsinatokon forgó témák kisszerűségének. Prédikátornak lenni – élethivatásból megélhetési formává vált. A vizitátorok gyakorta kénytelenek panaszkodni a prédikátorok tudatlansága, anyagiassága, nemtörődömsége, sőt erkölcstelen életvitele miatt. Pedig a lelkésztől ugyancsak megkövetelték a példamutató életet, hiszen – bár alkalmaztatása és elbocsátása ügyében a gyülekezet dönt – súlyos szava van a közösség dolgaiban, s néhol még a törvénykezésbe is bevonják.
A katolikus egyház A török kor Habsburg-házból vétetett magyar uralkodói makacs következetességgel újra és újra betöltötték azon megüresedett egyházi méltóságokat is, amelyek székhelyén a török volt az úr. E főpapoknak és prebendáriusoknak persze eszük ágában sem volt odahagyni a királyi Magyarország védett területét, ahol mintegy „főállásban” rendszerint segédpüspökként vagy valamelyik káptalan kanonokjaként működtek. Miközben rendszeres, sőt néhol tetemes jövedelemhez jutottak hódoltsági birtokaik adójából és a tizedből, mohamedán uralom alatt sínylődő nyájuk lelki gondozásával alig törődtek; a terhes és rosszul jövedelmező feladatokat valamelyik – vikáriusnak kinevezett – helyi világi papra vagy házfőnökre testálták. A főpapi helyek folyamatos betöltése ellenére is „lefejezettnek” tekinthető hódoltsági katolikus hierarchia tagjai magukra hagyatva küszködtek a rájuk zúduló, tengernyi feladattal. Joggal mondhatta tehát az 1673-ban a hódoltságban járt missziós püspök, hogy itt a híveknek „saját püspökeikből nincs sem hasznuk, sem vigasztalásuk”. A töröktől való félelem, de még inkább a hitújítás iszonyú pusztítást végzett a világi papság soraiban.
Fráter György 1549-ben úgy vélekedett, hogy csak minden tizedik hódoltsági községben működik katolikus lelkipásztor. Bár az ellenreformáció rendkívül nagy súlyt helyezett a papi utánpótlás-képzésre, a felsőbb iskolákat végzett papokból legfeljebb a határközeli (nógrádi, pesti és hevesi) részekre jutott. 1622-ben Pázmány Péter mindössze húszra becsülte a hódoltságban dolgozó világi papok számát, s noha e szám az idők folyamán némileg növekedett – sőt egyes plébániák kifejezetten jövedelmezőnek tűnnek – még a 17. század végén is messze alatta marad a szükségesnek. A munka dandárja így végig az egész török korban az itt élő szerzetesekre hárult. Már a győzedelmesen előretörő reformációval is csak a kolduló rendiek tudták eredményesen felvenni a harcot. Aligha lehet ugyanis véletlen, hogy a katolicizmus csak azon hódoltsági mezővárosokban (pl. Gyöngyösön, Jászberényben, Kecskeméten, Szegeden) tudta átmenteni, illetve visszahódítani korábbi pozícióit, amelyekben ferences rendház működött. Az említett helységek kolostorai a magyar rendtartományhoz tartoztak, részt vettek annak életében, s – mivel a rendtagok sűrűn váltották helyüket – utánpótlásuk és tájékozódásuk is biztosítva volt. A bosnyák ferenceseknek elsősorban a délszlávok lakta déli országrészeken (a Szerémségben és a Maros mentén), emellett például Mohácson és Pest környékén voltak állomásai. Ők, kivált az itt élő raguzaiak és a katolikus délszlávok (sokácok, bunyevácok) lelki gondozásában jeleskedtek. Kezdetben néhány itt ragadt domonkos, utóbb – a 17. század derekától fogva – a jezsuita misszió segítette a ferencesek lelkipásztori tevékenységét. (A jezsuiták pl. Pécsett, Koppányban, Gyöngyösön s – időlegesen – Kecskeméten és Temesvárott találtak otthonra.)
A kolostorok elhelyezkedéséből kitetszik, hogy egyiknek-másiknak szinte bejárhatatlanul hatalmas terület jutott. A szerzetesek székhelyükön és a környék nagyobb katolikus gócpontjaiban rendszeresen ellátták világi papi funkciókat (kereszteltek, eskettek, temettek), folyvást úton voltak. Mint az évszázadok viharaitól megmentett gyöngyösi és szegedi kolostori könyvtár állománya tanúsítja, a hódoltságban dolgozó szerzetesek is igényelték a művelődést és önképzést. Olyasféle irodalmi tevékenységre azonban, amilyet a protestánsoknál regisztrálhattunk, nem tellett erejükből, s talán felkészültségükből sem. A katolikus nép mégis tanítójának és vezetőjének érezte őket, s buzgón látogatta búcsújáró helyeiket és körmeneteiket. „Nálunk pedig – írja 1669-ben Gyöngyös tanácsa – Isten segedelméből, feles az kereszténység, és sok ízben hol éppen az váras körül, s hol a piacon levő nagytemplomunktul az Páter franciskánusokhoz és onnan vissza derekas processióink lesznek esztendő által, amelyekre falukról is feles kereszténység gyűl, annyira, hogy az várasnak legtérebb utcáján is tolongva megyen az sokaság.” A ferencesek népszerűségét nagyban öregbítette gyógyító tevékenységük, és az, hogy gyakran szót emeltek a magyar hatóságoknál a nép érdekében.
A szerzetesek áldozatos munkája ellenére persze bőven voltak olyan hódoltsági területek, amelyekre évtizedekig nem jutott el egyetlen felszentelt egyházi személy sem. Ezek lakossága részben a más vallású (protestáns és görögkeleti) papokhoz, részben az úgynevezett licenciátusokhoz fordult a szentségek kiszolgáltatása végett. A licenciátusok olyan, egyházi iskolákat nem végzett, de a ceremóniák elvégzésében járatos világi személyek voltak, akik püspöki engedéllyel vagy anélkül eskettek, kereszteltek, temettek. A Szentszék 1669-ben azt az értesülést kapta, hogy Lippán és Temesvárott rendezett hitélet folyik, a lakosság azonban jobban kedveli a licenciátust, mint a bosnyák ferenceseket, mert az az anyanyelvükön szól hozzájuk és énekel nekik. A hivatalos hierarchia persze rosszallóan tekintett rájuk, s mivel konkurenst is látott bennük, korlátozni igyekezett tevékenységüket. Az intézmény felszámolására azonban ők sem gondolhattak, hiszen a licenciátus szolgálataira még olyan helyeken is szükség volt, ahol – mint például Szegeden – virágzó ferences élet folyt. Az eretnekek közti térítés előmozdítására 1622-ben létrehozott szentszéki hivatal, a Congregatio de propaganda de Fide csakhamar felfigyelt a magyarországi hódoltság ellátatlanságára és a viszonyok rendezetlenségére. Javaslatára a pápa felszólította a hódoltságba eső egyházmegyék főpapjait: menjenek híveik közé, vagy mondjanak le. Mivel ezt nem sikerült keresztülvinnie, a Propaganda a magyar hódoltság egyházi ügyeinek felügyeletével is a megszállt területen székelő belgrádi misszióspüspököt bízta meg, akit rendszerint a nagy helyismerettel rendelkező bosnyák ferencesek közül választottak.
A 17. század második felében a misszióspüspökök több ízben végigjárták a Duna menti országrészeket, s ott templomokat szenteltek és bérmáltak. Bár a nép – amelynek többsége még sohasem látott főpapot – áhítattal sereglett az álruhában utazó püspök elébe, körútjaik felemelő epizódnál többet aligha jelenthettek számára. A görögkeleti szerb egyház A hódoltság elpusztult déli területeire már a 16. században nagy szerb tömegek vándoroltak be a Balkánról. Még nagyobb méreteket öltött a szerbek betelepedése a tizenöt éves háború (1593–1606) után. A hódoltság délkeleti sávja egybefüggő szerb területté alakult, amelyet a kortársak általában Rácországnak neveztek. Jócskán megszaporodtak a szerb telepek a Dunántúlon is: a 17. század utolsó harmadában már Buda fölött húzódott az etnikai határ.
A szerb egyházat a szultáni kormányzat egészen más elbírálásban részesítette, mint a többi keresztény egyházszervezetet. A szultánok az ipeki szerb pátriárkától – és a vezetése alatt álló hierarchiától – várták, hogy a szerb nép erőit a birodalom szolgálatába állítsa, s ennek fejében az egész szerbség vezetőjének tekintették. Mivel az autonóm szerb egyház a hívei fölötti világi bíráskodás egy részét is magához ragadta, tulajdonképpen „theokratikusan kormányzott vazallus államot alkotott az oszmán birodalom kötelékén belül”. A magyarországi hódoltságban működő szerb metropoliták, püspökök, valamint a délebbi részeket sűrűn ellepő monostorok kalugyerei éppúgy a hívekre szinte évi adóként kivetett adományokból éltek, mint pátriárkájuk. A beszedők pénzt éppúgy elfogadtak, mint élőállatot, háziipari terméket és háztartási eszközöket. Mivel a szerb papoknak jövedelmük arányában évi adót kellett beszolgáltatniuk a szultáni kincstárba, fennhatóságukat igyekeztek kiterjeszteni az itt élő katolikus délszlávokra is.
SZAKÁLY Ferenc
