Kultúra élesben: A Török Nő és egy férfi

eroszakEbédelsz velem, Damla?” Igen, Ayşe néni. Némán megterítjük együtt az asztalt. Nem beszélünk semmi érdemlegesről, de még érdemtelenről dolgokról is szűkszavúan. Melyik tányérba kéred a levest? Nem a nagyba? Te szereted ezt nagyon. Szedjek neked rizst vagy te szedsz? Rendben. Kihoznád a sót, Damla, elfelejtettem. Kihoztam, szedtem, csörömpöltem a tányérokkal.

Kifelé nézek az ablakon kínomban, nem úgy tűnik, mintha Ayşénak lenne számomra mondanivalója. Illedelmesen tartom magam a csöndhöz. Lassacskán elkezd sóhajtozni Ayşe. Fellélegzem. Azok után, ami történt, ez a minimum, hogy sóhajtozzon! Gondterhelten forgatja kanalát a vöröslencse levesben, nekem meg már meg kell szólalnom, mert így azért mégsem lehet elviselni a vihar utáni csendet, ennyire némán.

„Ayşe nénit érte valaha fizikai bántalmazás?” – kérdezem ártatlanul, mintha azt tudakolnám, van-e itthon tej. Ayşe kanala lassan megáll a levesében, felnéz rám.

„Úgy érted a férjemtől?” – kérdez vissza immáron ő is természetesen, csak a felhúzott szemöldöke árulkodik arról, hogy valami olyasmit hoztam szóba, amiről általában nem beszélünk.

„Tőle, vagy akárkitől…” – mismásolva felelek, hogy minél könnyebben tudjon válaszolni. Mégsem ronthatok ajtóstul a házba…

„Mohamed engem is vert lánykoromban, amikor még a nővéremmel és vele éltem, Denizliben… Jellemtelen gazember.” – morzsolja a szavakat az orra alatt, a leves felett.

Igen, az. Gondoltam magamban, de valami azt súgta, hogy nekem itt nincs jogom pálcát törni Mohamed bácsi felett, mégiscsak egy bácsi, én meg az unokája lehetnék.

„Nem kellett volna Zeynepnek befogadnia az apját, csak megkeseríti az életüket.” – kockáztatom meg véleményem kifejezését. Mert Törökországban, mindig kockázat valamit kimondani, ami eltér az elvárttól, még akkor is, ha sokan így gondolják, némán, magukban.

„Dehát nem utasíthatja el, ő az apja!” – ez volt az ítélet, az utolsó szó.

„Ha engem vert volna fél életemben apám, én biztos nem fogadnám be.” – teszek rá még egy lápattal előző mondatomra, mert már feltámadt bennem az a fajta harag, amit az igazságtalansággal szembeni tehetetlenség táplál. „Ráadásul az erőszak csak folytatódik.” – gondolom magamban, de ezt sem mondom ki, hiszen mind a ketten tudjuk.

„Gyereket bárki tud csinálni Ayşe néni, attól még nem lesz valaki apa! Az tesz valakit apává, ahogy felneveli a gyerekét. Nincs igazam, Ayşe néni?” – türelmesen fejtem ki az álláspontomat, de kétségbeesés bujkál a szavaimban. Ennek a nőnek meg kell értenie engem,  hiszen már 34 éve él együtt egy másik apával!

„De, igazad van.” – úgy hangzott Ayşe beleegyezése, mintha azt mondaná: „Lehet neked, nekem vagy mindannyiunknak igaza, de mégis mit érünk vele?! Nem változtat a tényeken.”

„De az a te kultúrád Damla, csak nálatok lehetséges ez. Itt az apa bármit tesz is, apa marad.”

Újabb csend következik, mintha Ayşe hagyná leülepedni mondatát, a tehetetlenség évezredes kultúráját.

„Hiába ment neki tegnap a lányának, mire hazaér, meleg étel fogja várni otthon. Zeynep megterít neki, a húga majd vizet hoz, Pembe nénéd pedig illedelmesen kiszedi az ételt.”

Ekkor már tudtam, kultúra ide vagy oda, ez a nő megértett engem.

***

A házban rengeteg török nő él. Talán többnek érzem őket, mint amennyien valójában vannak, mert annyira jelen vannak. Bárhova kapom a fejem, őket látom, hallom, érzem. Belengik az étert.

Ételillat száll fel a konyhából, Pembe csoszogott ki főzni valamit. Hazajön majd Mohamed és enni kell neki adni. A babfőzelék vörösen dagonyázik a lábasban. Pembe komótosan megkeveri. „Meleg van, lányom – legyezi magát lassacskán ráncos kis kezével. Hoznál nekem egy hajgumit?” Persze Pembe néni, azonnal. Átbukdácsolok Zeynepen, Pembe legidősebb lányán. Összeráncolt homlokkal mered maga elé. Gondolkozik valamin. Belekapaszkodom a vállába, nehogy elessek bukdácsolás közepette. Hirtelen összerezzen, mintha álmából ébreszteném. Kérdő tekintettel nézek rá. Nem akar válaszolni először, inkább magára erőltet egy halovány mosolyt.

Hogy vagy, Zeynep?” – kérdezem kedvesen, szőke haját simogatva. „Jól vagyok, köszönöm. És te hogy vagy?” Na persze. És még reflexből vissza is kérdez, hogy én hogy vagyok. Megáll az ész.

Ezek a török nők sohasem akarnak válaszolni. Már megszoktam. Mindig nyüstölnöm kell őket, hogy elmondják gondjukat. Aztán meglepődve néznek rám, mintha megszegtem volna valami titkos megállapodást a faggatózásommal. „Mért nem elég neked a felszínes válaszom? Mi így kommunikálunk egymással ősidők óta. Alkalmazkodj!” – üzenik nekem nagyra nyílt szemükkel, pár másodperces némaságukkal.

„Jövő hétig ki kell költöznünk, hogy milyen pénzből, nem tudom. „ – bukik ki Zeynepből végül nagy nehezen. Önkormányzati projektek zajlanak Isztambulban, a régi építésű házakat lerombolják és újakat építenek. Ezzel a tulajdonos nagyon jól jár, megsokszorozódik otthonuk értéke. Zeynep viszont csak albérlő, földönfutó lesz. Nincs mit mondanom az egyedülálló anyának, otthagyom sötét bánatfelhőjében és csak reménykedem, hogy minden rendbejön.

Zeynep ólmos szomorúsága elvegyül Pembe lassú nyugalmával. Ez az egyveleg beleissza magát a bútorokba, amiket nemsokára megint el kell vitetni valahova. Meg persze a babfőzelék rotyogása, az is itt van. Nem kevésbé számottevő, mint a ki nem hányt érzések, mert a tegnapról maradt erőszak-cafatok is benne főnek az ételben. Összekeveredik a súlyos érzésmaszlagokkal ez a banális illat. Együtt veszik hatalmukba a házat.

Kovács Dalma – Türkinfo