Ha én el tudtam biciklizni Svédországból Törökországba, minden álom teljesülhet

A címben szereplő mondat lett a jelmondata annak a beszélgetésnek, amelyet Lázár Valentin magyar–svéd–világpolgár kerékpározóval folytattunk „félúton” Svédország és Irán között – a törökországi Pamukkaléban.

Üzenet volt ez a mondat a beszélgetésben résztvevő két tinédzser lány és a 11 éves fiú – és nem mellesleg a felnőttek – számára. Régen láttam már őket így figyelni valakire, komolyan átgondolva az általa elmondottakat. Ráadásul okos és érdekes kérdésekkel segítettek nekem abban, hogy olvasóinknak bemutassam azt a túrát, melynek egyik állomásán volt szerencsénk találkozni ezzel az elismerésre méltó fiatalemberrel.

Kezdjünk egy bemutatkozással! Ki vagy te? Ki az a magyar fiú, aki Svédországban él és átbiciklizik a fél világon?

Magyarországon, Nagykanizsán születtem, 12 éves voltam, amikor Budapestre költöztünk. A családom most is Magyarországon él. Kalandjaim egyik támogatója – történetem internetes megosztásával – anyukám, aki annyit azért előír: minden este jelentkezzek be, hogy tudja, hol vagyok és jól vagyok.

Jó ideje Svédországban élek már, szeretem a skandinávokat. Az egyetemen némettanárnak tanultam, és bár soha nem tanítottam, a német nyelvtudásom jól jött akkor is, amikor svédül tanultam, és jól jött amiatt is, hogy mindig találjak munkát két utazás között.

Ez az első ilyen utad?

Természetesen nem. Már kerékpáros túrára is elindultam egyszer, ám közbeszólt a pandémia. Egy barátommal kerekeztem Svédországból indulva (tervek szerint Kínáig), és egészen Lengyelország keleti részéig jutottunk, amikor jött a hír, hogy lezárják a határokat. Gyorsan áttekertünk a lengyel–ukrán határon, emiatt jó időre ott is ragadtunk, hiszen semelyik európai ország nem fogadott már külföldieket. Ugyan magyar állampolgárként én hazamehettem volna onnan, két hét karanténba zárva, de inkább nem hagytam magára társamat.

A pandémia időszakában, amint lehetett, útra keltem. 2020 júliusában az egytelen hely, ahová svédeket beengedtek, Izland volt, így ott tekeregtem hetekig egy kölcsönautóval.

Nem csak kerékpáros kalandokra indultam el: 2022 áprilisában felmásztam az Everest alaptáboráig. Nem volt könnyű út: elég, ha annyit mondok, hogy egy erős ételmérgezéssel „megáldva” sétáltam fel, majd magaslati betegségben szenvedve és komoly oxigénhiányos állapotban kerültem egy katmandui kórházba. Ezért is állítom: nincs lehetetlen vállalkozás, de áldozatokat kell hozni érte.

Mi a célod most? Honnan indulsz és hová érkezel meg terveid szerint, illetve mennyi idő alatt?

2023. március 1-jén indultam el Stockholmból még kabátban, amit egy ideig le sem vettem. A tavaszias időben is izzadva, túlöltözve tekertem, hogy felkészítsem a szervezetemet a melegebb napokra (Ma, amikor beszélgetünk, 35 fok van – A szerző). Németország, Csehország, Szlovákia következett, na és persze haza is látogattam: az utazás 36. napján, április 6-án léptem át a magyar határt. Erdőkertesre is betértem, hogy a családommal töltsek egy kis időt.

Szerbia, Bosznia, Horvátország, Montenegro, Albánia, Észak-Macedónia, Görögország volt a folytatás. Törökországba június 4-én érkeztem meg, és itt annyi a látnivaló, hogy ki fogom használni a teljes 90 napot, amit itt tölthetek külön engedély nélkül.

A kérdés második felére nem tudok válaszolni: nincs kitűzött célpont és megérkezési idő. Az én célom maga az utazás. Lételemem, hogy mindig újabb és újabb emberekkel ismerkedjek meg és beszélgessek velük.

Olvasóinkat Törökország érdekli a leginkább. Mi az, ami szerinted megkülönbözteti ezt az országot a többi, általad végigkerekezett helytől? A természetrajza? Az ott élő emberek?

Ebben az országban az a legérdekesebb, hogy mindent megtalál az ember: hegyet, dombot, tengert, síkságot, hatalmas városokat, kis falvakat, történelmet.

Az emberek? Európától egyértelműen az különbözteti meg ezt az országot, amilyen itt a vendéglátás, a vendégszeretet. Szinte nincs nap, hogy ne hívna meg valaki egy étkezésre. Legtöbbször szálláshelyet is felajánlanak. Nemrégiben egy újépítésű ház lapos tetején aludhattam, a gyönyörű csillagos ég alatt.

Hogyan oldod meg az alapvető szükségleteket: szállás, étkezés?

Ahogy fent is említettem: sok esetben egy-egy étkezésre vendége vagyok valakinek. Vagy kapok valamit, zöldséget, gyümölcsöt (nemrégiben Turgutluban cseresznyét).

Vannak kerékpárosoknak létrehozott beszélgetős csoportok is, ahol megosztjuk tapasztalatainkat. Időnként a szállás is megoldható helyieknél, amiben az a legjobb, hogy egy török család életébe is beleláthatok: hogyan, hol élnek, mikor és mit esznek. Máskor olyan hozzám hasonló kalandoroknál húzom meg magam, akik az országban élnek. Isztambulban maradhattam például egy francia biciklistánál, aki éppen ott lakik. Vendégül látott rajtam kívül egy német-iráni fiút is, aki Németországból gyalogol Kínába.

Most Pamukkaléban – és jellemzően a felkapott turisztikai helyeken – szállodában lakom.

Természetesen a kalandok érdekelnek minket leginkább: mi volt szerinted az utad legveszélyesebb vagy éppen legkedvesebb élménye?

Nemrégen volt éppen olyan élményem, amikor csak kiszóltak egy mellettem elhaladó autóból, hogy előremennek, de itt meg itt várnak és meghívnak enni. Az Izmirben tett látogatásom, az ottani szállásadóm, Alper városnéző túrája is nagy élmény volt.

A legijesztőbb élmény talán az volt, amikor Görögországban majdnem átgurultam egy hosszú, vastag kígyón.

(Nem említ negatív élményeket Törökországból, talán azért, mert gyorsan elfelejti őket, vagy udvariasságból, ezért gyűjtöttem össze néhányat én a közzétételei alapján – A szerző).

Új láncot kellett venni a biciklire, és olyan rosszat adtak el neki, ami használhatatlan volt, így vonatra kényszerült, sőt újabb láncot kellett vásárolnia. Egyszer pedig motoros suhancok leszólították, és pénzt kértek tőle, de gyorsan lerendezte. Egyértelműen nehézségként kell megemlíteni a török forróságot is, megértem, hogy néha elege van belőle. Illetve biztos, hogy a kellemetlen élmények között fogja számontartani majd az adana kebab őrült csípősségét is, amit éppen velünk együtt próbált megenni, ám nem ment, inkább másra cserélte el a férjemmel.

Törökországban melyek azok a helyek, amelyeket biztosan érinteni szeretnél utazásod során? Tudom, útközben is változhat a lista, mert jönnek újabb ajánlatok azoktól, akikbe belebotlasz. Mi az, amit semmiképpen nem hagynál ki?

Nagyon boldog voltam, mikor június 9-én megérkeztem Isztambulba. Június 11-én átkeltem a Boszporusz felett a hídon. Ez az egyetlen alkalom az évben, amikor kerékpárosok vehetik birtokba. Nagy élmény volt átgurulni Ázsiába.

Mentem tovább Bursa, majd Soma irányába, meglátogattam Bergamát, majd Izmir következett.

Törökország gyönyörű, rengeteg a látnivaló. Ahová biztosan el szeretnék eljutni, az Kappadókia, Konya és a hegyoldalba épített Sümela-kolostor.

Ahol éppen most vagyunk – Pamukkale – nem volt előre betervezve, útközben ajánlotta egy lány, aki innen, Denizliből származik, és mondta, hogy kihagyhatatlan látvány a fehér hegyoldal. Igaza volt. Páratlan.

Szeretnék még eljutni a Van-tóhoz, Mardinba és utána továbbkerekezni Grúzia, majd Irán felé. Ha nagyon szorít az idő – a 90 napos korlát – akár még vonatra, buszra is szállok.

Később pedig szeretnék távolabb menni: Kirgizisztán és Tadzsikisztán nagy vágyam, egy másik földrészen pedig Szudán, ám ehhez addig kell kerekeznem, hogy kitörjön a világbéke.

Tökéletes végszó ez egy világjárótól.

Kövessék Önök is Valentin törökországi túráját! Megtehetik ezt rendszeresen, hiszen – anyukája felszólítására – naponta beszámol arról, hol jár. Facebook oldala Valentin Vagabond néven ITT érhető el, Instagram oldala pedig ITT.

Ha tehetik, kérem, adjanak adományt azon az oldalon, melyre a túrájával kívánja felhívni a figyelmet. Minden forint, korona, líra jól jöhet az SOS Children’s Village Brovary (egy Kijev melletti, ukrán gyerekeket befogadó intézmény) számára. Azért nekik gyűjt, mert 2020-ban, amikor ott ragadtak Ukrajnában, két hónapon át náluk lakhattak, önkéntesként dolgozhattak, cserébe szállást és ételt kaptak.

Én pedig Valentintól azt kérem: ha Magyarországon jár, jelentkezzen, hogy kalandbeszámolóra és motivációs beszédre hívhassuk el a gyerekek iskolájába, mert mindannyiuknak hallaniuk kellene őt.

Erdem Éva – Türkinfo