Flesch István: „Rendszerellenes” morajlás a török kormánypártban

Ha egy talányos belpolitikai kérdéssel szembesülve Törökország egyik ismert hírmagyarázója nemcsak hogy széttárja karját, hanem őszintén be is ismeri, hogy képtelen megadni a helyes választ, akkor a külföldi megfigyelők is megnyugodhatnak, nem kell szégyenkezniük, ha ők, a távol élők és így érthetően kevésbé tájékozottak is adósak maradnak a megfejtéssel.

Ahmet Hakan, a Hürriyet című napilap publicistája volt az a kommentátor, aki legutóbb kifogyott az ötletekből, s így kénytelen volt egyszerűen megválaszolatlanul hagyni azt a kérdést, hogy a Török Köztársaság elnöke ezekben a napokban miért is vette elő újra az isztambuli Gezi park igen érzékeny és reá nézve igen kellemetlen témáját.

Tehát a Taksim téri zöldterületnek a felújítási vagy beépítési tervét, ami miatt három évvel ezelőtt környezetvédők szelíden tiltakozni kezdtek. Az ellenük vezényelt váratlan és durva rendőrroham következményeként azonban megszerveződött az utóbbi évek, sőt évtizedek legkiterjedtebb, országossá terebélyesedett demokratikus tömegmozgalma, a Taksim téri Szolidaritás, amelynek emléke továbbra is eleven, s amely annak idején azzal fenyegetett, hogy tartós csorbát ejt az akkori kormányfő, ma államelnök tekintélyén, esetleg kisiklathatja addig töretlen, egyenes ívű politikai pályáját.

Hogy ez nem így történt, azt Recep Tayyip Erdoğan, az éles elméjű, ravasz és mesteri taktikus gazdag politikai tapasztalatainak és kiváló állóképességének köszönhette. A tüntetések hatására megígérte, hogy a parkból nem lesz „sivár betonpusztaság”, nem épül meg a környezetvédők által erősen kifogásolt nyugati típusú bevásárlóközpont. De már akkor jelezte, hogy „eredeti pompájában ismét odavarázsolják” az 1940-ben lebontott oszmán tüzérségi laktanyát. S lesz ott mecset is, mert „az mindenkor járt minden laktanyához”. Erről azóta sokáig hallgatott, míglen most hirtelen újra kiállt e régi terv mellett.

Ezért mi is csak találgathatjuk, hogy ilyesmire éppen most mégis mi késztethette. Talán meg akarja erősíteni párthíveinek tömegét, népét nemzeti-vallási érzelmeiben, önazonosságában? Méghozzá olyan időpontban, amikor nem enyhül az európai menekültválság. S e feszültség közepette jól láthatólag ismét tanújelét adva politikai rugalmasságának is, arra készül, hogy újjáépítse megromlott viszonyát mindenekelőtt Oroszországgal és Izraellel, valamint Egyiptommal és Szíriával. De vajon mennyire lehet mozgósító erejű egy egykori olyan díszes oszmán épület helyreállítása, amelyet 1806-ban – mint oly sok mást is – örmény építész tervei alapján emeltek? Kétségtelen, hogy valóban sokatmondó jelképről van szó. Itt voltak elszállásolva ugyanis azok a balkáni katonai alakulatok, amelyeket az akkor még reményteljes ifjútörök forradalom után egy évvel, 1909-ben fanatikus mohamedán hodzsák lázítottak fel és uszítottak az új világi alkotmányosság és más „istentelenségek” ellen.

Ezt az ellenforradalmi zendülést verte le alakulata élén az úgynevezett akcióhadsereg vezérkari főnökeként Mustafa Kemal. Ezzel először tett szert országos hírnévre a Török Köztársaság későbbi megalapítója. A kaszárnya helyreállítása tehát simán illeszkedhet a Recep Tayyip Erdoğan által is gyakorolt Atatürk-tisztelethez. Ismert iszlámbarátságába viszont az ott építendő mecset mellett az is beleillik, hogy június végén ő maga avatta fel azt a muzulmán imaházat, amelyet a vallási igények folyamatos kielégítése végett építettek az ankarai Esenboğa repülőtéren. Főként a pénteki ima zavartalan lehetősét kívánták biztosítani az érkező és induló igazhívő utasok számára.

S Erdoğan most azt is bejelentette, hogy a Taksim téri új terveknek megfelelően egy ott létesítendő történeti múzeumban világ csúfjára, közszemlére akarja kitétetni mindazon országok „történelmi gyalázatainak” bizonyítékait, amelyeknek a törvényhozása „törökellenes örményhatározatot” fogadott el. Szavaiból kiderült, hogy egyfajta szégyensarkot szándékoznak berendezni, ahol az örmény népirtási határozatok „megfelelő viszonzásául” kipellengérezik az „ilyesmiben vétkes” nemzeteket. Csak németeket, franciákat és amerikaiakat említett. Utóbbiakat ráadásul meglepetésre, mert az Egyesült Államok törvényhozása eddig még nem nevezte néven az örmény népirtást, mindig csak az egyik örmény elnevezését vette át, mec jegérn-nek, vagyis nagy tragédiának, sorscsapásnak minősítve az 1915-ös eseményeket. Noha a török államfő nem mondta meg, hogy e három nemzetet milyen „történelmi bűnökért” óhajtja szégyenpadra ültetni, ismeretesek ezzel kapcsolatos korábbi megnyilatkozásai. Így például a németeket az egykori gyarmatukon, a Német Délnyugat-Afrikában a helyi törzsek ellen, a franciákat pedig az algériai háborúban folytatott népirtó politikájukért akarja megbélyegezni  „Törökország és az egész világ közvéleményének színe előtt”. Mindezt azzal tetézte, hogy a muzulmán böjt egyik vacsorai szünetében, az iftar alkalmából sistergő haraggal intézett kirohanást a „Törökország ártalmára összeesküdtek, az Amerikából uszító Gülen hitszónok, kurd és örmény terroristák, útonállók, valamint szíriai lerakataik ellen”. Végül pedig szintén az ankarai rendőr-főkapitányság böjtmegszakító ünnepi estebédjén idegen érdekek és ideológiák szolgálatába szegődött kártevőknek nevezte az egykor elemi erejű Gezi parki tüntetések igazi demokráciát követelő részvevőit.

Biztos jelekből azonban arra lehet következtetni, hogy a kormánypártban vannak olyan befolyásos tényezők, akik nem így képzelik el az iszlám belső elmélyülésre, önvizsgálatra és kiengesztelődésre indító böjtjének szemlélődő megünneplését, s mind jobban idegenkednek a fent leírt vezetői magatartástól: a megbékélés helyetti viszálykodástól. S akiknek nem kenyere a durva politikai vagdalkozás, a meggondolatlan és kártékony rögtönzés sem. Ám az ankarai Fehér Palota politikájában jelenleg főként azt kifogásolják, hogy a kurd válságból kivezető út lehetőségét az államfő nem a tárgyalásos rendezés politikájában jelöli meg, hanem a kurd gerillamozgalommal szemben újra meg újra meghirdetett katonai irtó hadjáratban…

Ezeknek a tényezőknek a hangja néha még halk, gyenge, szinte elhaló, s a kívülálló számára alig érzékelhető. A török médiából ez a hang egy ideje szinte teljesen kiszorulóban van, némely esetben hatóságilag is kitiltatott-száműzetett. De már egyszer-kétszer korábban nyilvánosan is megszólalt, s egynémely érzékeny fülű külföldi újságíró is meghallotta. Olyan sajtóveteránok, akik turkológusi-történészi-nyelvészi képzettségük alapján évtizedek óta együtt érző hivatásszeretettel művelik a „Törökország-figyelést”, s pontosan észlelnek minden kis változást. Szurkolnak a demokráciának, aggódnak a negatív tendenciák, változások miatt. Közülük való Rainer Hermann okleveles közgazdász és iszlámtudós, aki freiburgi, rennes-i és bázeli egyetemi tanulmányait – amelyekbe beletartozott az arab, a perzsa és a török nyelv elsajátítása is – Damaszkuszban fejezte be. A modern szír szellemtudományokból doktorált. Volt tudósító Kuvaitban – éppen az iraki bevonulás idején, valamint Abu Dzabiban és Isztambulban. A Frankfurter Allgemeine hatvanéves politikai szerkesztője a napokban Ankarából jelentkezett.

„Erdoğan bírálói csak kedvező alkalmukra várnak” – ez volt a címe a török fővárosból küldött tudósításának, amelyben megállapítja: sokaknak nem tetszik, hogy a török elnök oly nagy hatalmat fog össze egy kézben. Már saját pártjában is vannak kritikusai. Kérdés, hogy ők egyáltalán előmerészkednek-e. A legnagyobb veszély azonban más oldalról fenyegeti az államfőt.

Honnan? – kérdezi megütközve az olvasó, aki azonban erre – sok más tanulságos részlet után – csak nagy sokára, az írás végén kapja meg a merőben meglepő választ. Erdoğanra ugyanis egyelőre nem annyira saját kormánypártjából, vagyis az Igazságosság és Fejlődés Pártjából (AKP) leselkedik veszély – írja a szerző –, hanem sokkal inkább a nacionalista ellenzéki MHP, a Nemzeti Cselekvés Pártja oldaláról. Ennek különös magyarázata pedig az, hogy a bázis lázadozik az öregedő Devlet Bahçeli ellen, aki 1997 óta áll a párt élén, s aki párthíveivel ismétlődően megszavaztatta Erdoğan törvényjavaslatait. Kudarc érte azonban, amikor június 19-re kritikusai összehívattak egy szűkebb pártkongresszust. Ezen sikerült elfogadtatniuk egy olyan alapszabály-módosítást, amely lehetővé tenné, hogy elmozdítsák Bahçelit a július 10-re kitűzött rendkívüli kongresszuson. Ha sikerülne őt megbuktatni, és utódjául megválasztatni legkeményebb ellenfelét, az 59 éves Meral Akşener asszonyt, aki a kilencvenes években belügyminiszter volt a hadsereg által lemondásra kényszerített Necmettin Erbakan kormányában, akkor ezzel átszabnák Törökország politikai tájképét. Akşener asszony ugyanis Erdoğan bírálójaként nem támogatná az államfőnek az elnöki rendszerre való áttéréssel kapcsolatos tervét, s akkor már nem lenne meg az alkotmány módosításához szükséges parlamenti többsége. Ezen túlmenően pedig beavatottak szerint Meral Akşener a törökországi politikai jobbközépen olyan vezéralakká válhatna, aki új távlatokat nyithat a kormánypárton belüli elégedetlenkedők előtt is. Ekkor előfordulhatna, hogy az AKP széthasad. Erdoğan felismerte a veszélyt, és jelenleg bírósági kísérletezés folyik annak megakadályozása végett, hogy július 10-én egyáltalán megtarthassák az MHP kongresszusát.

(Jelenleg azonban úgy rémlik, hogy ez az aknamunka máris sikerrel járt: a legfelső választási testület június 28-i ülésén úgy határozott, hogy nem engedélyezi a rendkívüli kongresszust… Ám ezt már mi olvastuk a török sajtóban.)

De térjünk vissza a német újságíró gondolatmenetéhez, magához az AKP-hoz. Ott az elégedetlenkedők, akik már nem értenek egyet a mostani elnök politikájával és az országvezetés általános irányvonalával, minden reménységüket a korábbi elnökbe, Abdullah Gülbe helyezik. Ő hivatalából való távozása, 2014 óta Isztambulban él, és hallgatásba burkolózik. Néha ugyan fogad látogatókat, s időnként az is előfordul, hogy eleget tesz barátok ankarai ebéd- vagy vacsorameghívásának. Egyik ilyen barátja Bülent Arınç volt miniszterelnök-helyettes. Ha Erdoğan ezt megtudja, ezt azzal előzi meg, hogy előbb ő hívja meg Gült egy kis könnyű csemegére. Ez a híres török előétel, a meze. Mert a „főnök” mindent szigorúan ellenőriz, s még azt is ő dönti el, hogy ki melyik választókerületben indulhat. Most már nemzetgyűlési képviselő a gépkocsivezetője, és rokonai is bejutottak a parlamentbe.

A kormánypártból való kiszakadásnak vagy egy új párt megalapításának feltételei meglehetősen kedvezőtlenek. Mégis mozgolódás tapasztalható a pártban, valami fortyog ott. Mielőtt tisztéből májusban távozásra kényszerítették Ahmet Davutoğlu kormányfőt és pártvezért, az AKP 317 nemzetgyűlési képviselője közül mintegy két tucat honatya volt elégedetlen az erdoğani politikával, és ellenezte a szélesebb államfői jogköröket biztosító elnöki rendszer bevezetését. Véleményükkel azonban nyíltan nem álltak ki. Számuk viszont a legszerényebb becslések szerint is megduplázódott Davutoğlunak a hatalomból való kiszorítása óta. Ám ez a csoport is hallgat. Ezekhez az adatokhoz olyan török politikai megfigyelők jutottak, akiknek bejárásuk van a kormánypárti frakcióba. Az AKP parlamenti pártcsoportján kívül azonban mind többen lépnek fel nyílt bírálattal olyan személyiségek, akik egykor, 2001 augusztusában Erdoğannal együtt alapították meg az AKP-t, de akiket az utóbbi években az elnök félreállított. Legegyértelműbben Hüseyin Çelik és Bülent Arınç határolódott el Erdoğantól. Előbbi 2009-ig közoktatási miniszter, utóbbi 2007-ig a parlament elnöke, 2015-ig pedig miniszterelnök-helyettes és esetenként szóvivő is volt.

Arınç, aki a török kormány egyik korábban legbefolyásosabb tagja volt, különállását először azzal fejezte ki, hogy a Gezi parki tiltakozások idején nyilvánosan bocsánatot kért a rendőrök által megsebesített környezetvédő tüntetőktől. Egyúttal elismerte, hogy kezdeti fellépésük törvényes és hazafias megnyilvánulás volt. Most már „nyílt disszidensnek” számít. Ezért legutóbb a Török Köztársaság elnöke megakadályozta, hogy régi harcostársa és elvbarátja megtarthassa előre meghirdetett előadását a fővárosi Turgut Özal Egyetemen. A rendőr-főkapitányság arról értesítette a rektori hivatalt, hogy Arınç megnyilatkozásai „zavart kelthetnek”.

A napokban azonban mégis nyilatkozata látott napvilágot. Nem Törökországban, hanem egy külföldi honlapon. A BBC Türkçe, vagyis az angol rádió török hírszolgálati portáljának szerkesztője, Rengin Arslan asszony készített vele hosszú interjút „Ez a párt nem Tayyip pártja” címmel.

A cím az interjúalanytól vett idézet, aki ezzel az állásfoglalásával szállt szembe Bekir Bozdağ igazságügyi miniszter hűségnyilatkozatával. Az államelnöknek hódoló miniszter ugyanis a legutóbbi rendkívüli pártkongresszuson, amely a lemondott Davutoğlu utódját volt hivatva megválasztani, ezt mondta: „Ez a párt Tayyip pártja, és örökre az ő pártja is marad”. Arınç viszont ezt határozottan cáfolta, s kijelentette: ez a párt a nép által reánk hagyományozott örökség, mindannyiunk pártja. A párt sikerei nem Erdoğan sikerei, mert ez a párt nem egyetlen ember kizárólagos tulajdona, és nem is válhat azzá.

Arınç az interjúban nem hagyta szó nélkül az új miniszterelnök és pártvezér, Binali Yıldırım megválasztása után elhangzott első „hitvallását” sem, amely úgy hangzott: „a mi utunk Erdoğan útja”. Arınç meglátása szerint Yıldırım szigorúan tartja magát az elnök utasításaihoz, illetve mielőtt bármiről véleményt nyilvánítana, megtudakolja, mit is gondol erről az államfő. „Nézze, ön most velem készít interjút – mondta Arınç –, és én spontán válaszokat adok. De ha most itt az én helyemen Binali Yıldırım úr foglalna helyet, akkor mielőtt önnek válaszolni szándékozna, beszélne a köztársasági elnök úrral. Nekem az ilyesmihez nincs tehetségem, ezért mi közvetlenül is tudunk egymással beszélgetni.”

A kurd gerillaháborúról szólva kifejtette, hogy a terrorizmus valaminek a következménye. Mihelyt megszűnnek az okok, vége szakad a terrornak is. Az ő idejében a kormány arra törekedett, hogy a fegyveres terrorszervezet, a PKK adja le fegyvereit, mondjon le a rajtaütésekről, emberei illeszkedjenek vissza a civil életbe. A legfontosabb pedig az lett volna, ha a „PKK legfőbb kincse, a fiatalság” nem megy fel többé a hegyekbe, és akik már ott vannak, a Kandil-hegységbeliek lejönnek onnan. A békefolyamatot a kormány jóhiszeműen kezdte meg a gerillamozgalommal tárgyalva – mondta, s méltatta az életfogytiglani büntetését töltő Abdullah Öcalan PKK-vezér Törökország népeihez intézett 2013-as kurd újévi békeüzenetét. A továbbiakban azonban a békefolyamat eredménytelenségéért részben a PKK-t, részben Erdoğan politikájának változását kárhoztatta. Annak ellenére, hogy az államfő elutasította az eddigi tárgyalások eredményeit, és semmisnek mondta a felkelők és a kormány között létrejött úgynevezett dolmabahçei megállapodást, Arınç bizakodónak mutatkozott. Szavaiból egyértelműen kitűnt, hogy változatlanul híve a megbékélésnek, és szorgalmazza a folyamat mielőbbi továbbvitelét. Noha a kurd–török békefolyamatot – az elnök kifejezésével élve – „jégre tették”, őszinte jó szándék esetén kétségtelenül újra megindulhat. Csakhogy ahhoz, hogy valóban véget érjen a terror, „szerintem okvetlenül arra van szükség, hogy politikai döntést hozzanak” – hangsúlyozta.

Mint emlékeztetett, annak idején nem tudta, hogy a kormányban és az államelnökségen vannak-e olyanok, akik osztoznak ebbeli véleményében, és nem is volt alkalma erről szót ejteni velük. Ahmet Davutoğlu miniszterelnökkel azonban tárgyalt ezekről a problémákról. Ő sok tekintetben igazat adott neki, sőt egy alkalommal egyenesen kijelentette: „Valóban, miért is ne lehetne visszatérni 2013-hoz, a béketárgyalásos feltételekhez.” De úgy tűnt fel, hogy ez a javaslat nem volt ínyére köztársasági elnökünknek – mondta.

Mintegy a kurdokkal szembeni kemény kéz erdoğani politikájának helyességét alátámasztandó a kormánysajtóban mind több jelentés lát napvilágot a PKK állítólagos harctéri vereségeiről. A Sabah című napilap a napokban közölte a török Nemzeti Hírszerző Szervezet (MIT) jelentését arról, hogy a Kurdisztáni Munkáspárt vezetésében éles vita robbant ki a városi gerillamozgalom által alkalmazott módszer sikertelensége miatt. Ezt a vezérkar egy része által most kárhoztatott módszert a török hírszerzés értesülései szerint a PKK végrehajtó tanácsának ülésén hagyták jóvá, amelyet 2014 novemberében tartottak a kurd harcosok észak-iraki Kandil-hegységbeli rejtekhelyén és főhadiszállásán. Ott a többség támogatta a tanács két tagja, Cemil Bayık és Duran Kalkan által kidolgozott stratégiát, amely arra épült, hogy a felkelő kurd fegyveres fiatalok a délkelet-törökországi kurd vidékek városközpontjaiban útakadályok és árkok rendszerével igyekeznek majd feltartóztatni a páncélozott harci gépjárművek és tankok fedezetével támadó török biztonsági erőket. E stratégia azonban a török titkosszolgálat elemzése szerint oda vezetett, hogy a lelkes kurd fiatalokat lényegében halálba küldték a túlerőben lévő török katonai és különleges rendőri alakulatokkal szemben. E módszer alkalmazhatóságát a lehangoló tapasztalatok alapján többen erősen megkérdőjelezték. A szigorú bírálatokban a PKK fegyveres szárnyának, a HPG-nek a parancsnoka, Murat Karayılan járt az élen, aki teljes kudarcnak minősítette „a vidéki káderekre támaszkodó városi gerillamozgalmi stratégiát”.

A MIT úgy tudja, hogy a PKK legfelső szintjén támadt nézeteltérésekről, vitákról a PKK-tagságnak csak egy szűk rétege értesült, és a vezetők igyekeznek is megakadályozni az erről szóló hírek kiszivárgását.

Most azonban magának a török Nemzeti Hírszerző Szervezetnek – voltaképpen az ankarai kormánynak – kell majd szembenéznie egy súlyos váddal. A francia fővárosból származó jelentések szerint ugyanis várhatólag Párizsban decemberben kezdődik meg a török Ömer Güney pere, akit a francia nyomozó hatóságok azzal gyanúsítanak, hogy a török titkosszolgálat beépített embereként 2013 januárjában meggyilkolt három kurd nőt, a PKK ismert franciaországi politikai aktivistáit. A gyanúsított a francia és a német biztonsági szolgálat egybehangzó megállapítása szerint a török Nemzeti Hírszerző Szervezet megbízásából épült be a párizsi PKK-sejtbe. A Hürriyet közölte fényképét is, és megírta, hogy a MIT „Anne” fedőnevet adott neki. Miután az ultranacionalista Güney a párizsi kurd káderek bizalmába férkőzött, egy másokkal, valószínűleg török ügynökökkel közösen előkészített tervnek megfelelően „távolította el az útból” Sakine Cansız, Leyla Şaylemez és Fidan Doğan aktivistákat. A feltételezett bűnelkövető a kurd tájékoztató központban végzett áldozataival, hangtompítós pisztollyal fejbe és hasba lőtte őket. A tettest nem sokkal később elfogták. Güney 2011-ben telepedett le Franciaországban, miután nyolc évig Németországban élt. A MIT csak a gyilkos merénylet után egy évvel keveredett gyanúba, amikor előkerült egy hangfelvétel. Ezen ügynökök tisztázták az „akció” helyét, időpontját, a használt fegyver típusát, valamint a tett színhelyéről való menekülés lehetséges útvonalait. Két nappal később valaki kijuttatott a MIT központjából és a világhálóra is feltett egy még súlyosabb következményekkel fenyegető okmányt. Ebben parancsolják meg állítólag külön Sara Sakine Cansız meggyilkolását.

Ő a PKK törökországi megalapítói közé tartozott, és közel állt Öcalanhoz, 54 évet élt. Két társa 28, illetve 24 évet. Cansızt az 1980-as katonai puccs után letartóztatták, és a börtönben kegyetlen kínzásoknak vetették alá. Részt vett fegyveres harcokban Észak-Irakban és Délkelet-Törökországban. Németországba távozott. A PKK-terroristák ellen kiadott nemzetközi elfogatóparancs alapján kérték kiadatását 2007-ben, de a németek nem adták ki Törökországnak. Szabadlábra helyezték, Franciaországban menedékjogot kapott. A kurd nők szabadságmozgalmában nagy népszerűségre tett szert. Barátai „kurd Rosa Luxemburgnak” nevezték. Támogatta a kurd–török megbékélést.

A három kurd aktivista meggyilkolásának harmadik évfordulóján kurdok ezrei tüntettek a francia fővárosban. A tömeg a Le Monde jelentése szerint követelte a teljes igazság feltárását a három kurd aktivista halálának ügyében, és elítélte a „bűnös török rendszert, amiért olyan kurdokkal háborúzik, akik az Iszlám Állam szíriai dzsihadistái ellen fogtak fegyvert”.

Ha bebizonyosodik, hogy ankarai ügynökök valóban részt vettek e hármas politikai gyilkosságban, akkor ez kihathat a török–EU-viszonyra is – állapítja meg a Der Spiegel. Nagyon kényes politikai gyúanyagot tartalmaz ugyanis az a kérdés, hogy egy európai uniós tagságra törekvő ország miképpen szervezhet gyilkosságot az EU területén. Leginkább azonban azok a jelszavak időszerűek, amelyeket a párizsi kurd tüntetők skandáltak az Iszlám Állam ellen küzdő kurdok jelentőségéről.

Ez a kérdés e sorok írójának véleménye szerint különös időszerűséggel merül fel most, ezekben a tragikus órákban, amikor a jelek arra utalnak, hogy éppen a fanatikus terroristák Iszlám Állama áll az isztambuli repülőtéren végrehajtott véres merénylet mögött. Tehát az a szervezet, amely ellen kurd fegyveresek vívják első vonalbeli eredményes harcukat. Ezért feltehetjük a kérdést: Nem a kor parancsa-e, hogy Ankara folytassa a kurd békefolyamatot, amelyet nem akármilyen török politikai személyiségek is erőteljesen szorgalmaznak?

Bülent Arınç a hivatalos kurdpolitikát, a „terror elleni harc fokozását” helytelenítve már korábban is nyilvánosan állást foglalt a tárgyalások azonnali megkezdése mellett. A CNN Türk tévéadó idén január 29-i műsorában emellett – a népszerű Taha Akyol újságíró kérdéseire válaszolva – élesen bírálta a sajtó „megregulázását”, a kritikus szellemű újságírók elleni hajszát. Ezért a hatalom oldaláról összepontosított támadás indult ellene. A kormányt támogató legismertebb napilapok, a Star, az Akşam és a Güneş gyűlölködő össztüzet zúdított rá, árulónak nevezve. Maga Erdoğan is becstelenséggel vádolta.

Némely tényezők felsőbb parancsra gondoskodnak arról, hogy ne jelenhessek meg a TRT állami tévéállomás és bizonyos magántévék képernyőjén se – mondta Arınç. De amikor a riporter kérte, nevezze meg ezeket az őt „kicenzúrázó” tényezőket, csak annyit mondott: ez köztudott, s az ember bárkit megkérdezhet az utcán, mindenki azonnal tudni fogja, hogy kikről is van szó. Én azonban szégyelleném most itt megnevezni őket… – jelentette ki.

Arınç kizárta részvételét egy új ellenzéki párt megalapításában. Óvott azonban attól, hogy a kormánypártban lebecsüljék, semmibe vegyék személyét, vagy megkíséreljék rágalomhadjáratokkal erkölcsileg tönkretenni…

Arra a kérdésre válaszolva, vajon igaz-e, hogy Törökország egyfajta kényúri rendszer irányába halad, Arınç kijelentette, hogy ő ilyesmit nem mondana, de mások, ha akarják, használhatják e szavakat…

Flesch István – Türkinfo

2016. június 29.