Flesch István: A török újságírók nem felejtenek: Erdoğan egykor egészen másképp beszélt a kurdlakta délkeletről – felvillan-e mégis a jobb belátás reménye?

A Török Köztársaság elnöke minden bizonnyal megköveteli, hogy munkakezdéskor részletesen tájékoztassák a folyó állami és nemzetközi ügyekről. Közismert ugyanis, hogy országa irányítását mindenkor, minden tekintetben igyekszik szorosan, keményen kézben tartani. Nem tudható azonban, hogy tanácsadói milyen mélységig tárják fel előtte azt a tényt, hogy már egynémely NATO-szövetségesének sajtójában is erősen sűrűsödik az aggodalom a török fegyveres erők délkelet-anatóliai „terrorellenes” hadműveleteinek alakulása, beláthatatlan következményei, főleg pusztító jellege, a halálos áldozatok számának növekedése miatt. Vajon megmutatják-e az államfőnek a mellékelt fényképeket a golyólyuggatta házfalakról, romba dőlt lakóházakról? Lehet, sőt biztos, mert aligha tűrné, hogy félrevezessék, s eltitkoljanak előle bármit is. Közben bizonyára elbüszkélkednek neki azokkal a segítőkész török katonákkal, akik sajtófotók tanúsága szerint tüzérségi belövésektől szétdúlt épületek üszkös maradványi között támogatnak, istápolnak kibombázott, menekülő kurd öregeket, gyermekeket. És persze közöltetik a lapokkal a „PKK által felgyújtott iskolák, mecsetek” képeit.

Ám azt már nemigen vehetjük biztosra, hogy sajtós munkatársai elég bátrak-e ahhoz, hogy végignézessék vele azokat a videókat és fotókat is, amelyeket immáron naponta nagy számban terjesztenek kurd hírügynökségek. Tehát elsősorban mindazt, amit a hadjárat kezdete óta az ankarai kormány fő ellenségének minősített PKK (Kurdisztáni Munkáspárt) hírszolgálati irodája, az ANF közöl a támadó török katonaság veszteségeiről, páncélozott gépjárművek felrobbantásáról, gerillák rajtaütéseiről, gomolygó füstoszlopokról, autóroncsok között lobogó lángokról, szikrazáporokról.

Mert a törökországi kurd délkeleten tagadhatatlanul szabályos háború folyik. Méghozzá olyan, amelyet 2015. október 15-én Michael Burleigh történész és publicista a londoni The Timesban, a brit konzervatívok többségének kedvenc lapjában „Erdoğan saját népe ellen viselt piszkos háborújának” minősített.

Mi természetesen tartózkodunk az ilyen sommás megállapításoktól, mert bennünket elsősorban nem esetleg elfogult külföldi lapvélemények, hanem az otthoni, a törökországi médiában jelentkezők véleménye érdekel. Már ha az ilyenek egyáltalán szóhoz jutnak a megjelenés szűkülő lehetőségei között. A kemalista-baloldali Cumhuriyet című napilap mindenesetre állja a sarat a napjainkban erősödő „kormányhoz közeli médiatúltengés” közepette is, s nemritkán gondoskodik közvélemény-formáló „meglepetésekről”. Ilyen volt a közelmúltban közzétett „emlékeztetője” is. Ez is hozzájárulásnak tekinthető a tisztánlátáshoz az ország sorskérdésében, a kurdkérdésben, amely körül most ismét forrnak a politikai indulatok. De ami ennél sokkal súlyosabb, sőt egyenesen tragikus, a kurd délkeleten fegyverropogás, ágyúdörej hallatszik, a városok utcáin vér folyik.

A Cumhuriyet ezt a drámai időpontot választotta ki arra, hogy összehasonlítsa Erdoğan két beszédét. Az egyiket még 1988-ban mondta, amikor az iszlámbarát Jólét Pártja (RP) színeiben főpolgármesterré választották Isztambulban. A másikat 2015 júniusában, amikor pártja, az AKP győzött ugyan a választásokon, de nem szerzett abszolút többséget. A honnan indult, és hová jutott – történet a két Erdoğanról című írás mindenekelőtt felidézi az első lendületes szónoklatot, amelynek szövegéhez videofelvételt is mellékelt. A kétkedők-hitetlenkedők ily módon szóról szóra követhették az elhangzottakat, hallhatták a lelkes, egyetértő-bátorító közbekiáltásokat is. „Íme, amit akkor mondott, ma is időszerű és napirenden van” – olvasható a lapban, amely az alábbiakban így idézi a magabiztos, még teljesen sötét hajú, fiatal 1988-as szónokot:
„Bizony kérdezem, hogy ez a kormány hatalomra jutásától kezdve mind a mai napig Délkelet-Anatóliában hány ezer ember ölt meg? Megmondjam? Hát ide figyeljetek! Ez a kormány nem úgy öl, hogy előzőleg ítélkezik. Ítélet nélkül öl. Délkeleten az embereket bírósági ítélet nélkül mészároltatta le. Ártatlanul mészároltatta le…”

Erdoğan tehát szenvedélyesen megbélyegezte az akkori kormányt, az államot, amiért délkeleten a törvénytelen leszámolások gyakorlatához folyamodott – állapította meg a Cumhuriyet. Most azonban ő és miniszterelnöke, Ahmet Davutoğlu minden beszédével csak olajat önt a tűzre, miközben ezrével válnak fegyvergolyók áldozatává gyermekek, asszonyok, férfiak. Az államelnök az áldozatok koporsóinál tartott beszédében odáig ment, hogy az öldöklés mértékét még nem is találta kielégítőnek. „Katonáink, rendőreink ezrével ölik meg a terroristákat. De hát elegendő ez? Világos, hogy nem elégséges. Küzdelmünket folytatjuk” – hangoztatta a Török Köztársaság elnöke.

A lap mindezeket a kirohanásokat szembeállította a „régi Erdoğan” józan belátásával, megegyezésre irányuló korábbi politikájával. Még miniszterelnöksége idején kezdeményezte az úgynevezett megoldási vagy békefolyamatot, és közvetítők, a török hírszerzés útján közeli kapcsolatot létesített, tárgyalásokba bocsátkozott a korábban „terroristavezérnek” minősített Abdullah Öcalan PKK-elnökkel, aki a márvány-tengeri İmralı szigetének börtönében tölti életfogytig tartó büntetését. A PKK-val való oslói megbeszélések, majd a Dolmabahçe-palotában tető alá hozott megállapodás „az egész országot a béke felvirradásának reménységével töltötte el”. Megtörtént, hogy örömmel fogadtak „megtérni szándékozó” némely PKK-felkelőket, akik a „partizánfészekből”, a Kandil-hegységből kezdtek hazaszállingózni. De leginkább az az ünnepségsorozat emlékezetes, amelyre Erdoğan kormányfő jelenlétében Diyarbakırban, kurdul Amedben kerítettek sort 2013-ban. A kormányfő többször tárgyalt a szintén ott vendégeskedő Maszút Barzanival, az iraki kurd autonóm terület elnökével, akivel együtt alaposan kiélvezhette népszerűségét, a lakosság által a tiszteletükre rendezett örömünnepségeket. Például részt vettek egy pompás muzulmán esküvőn, amelyen egyszerre több száz ifjú párt adtak össze.

A fegyverek akkor hallgattak délkeleten, az áhított végleges kurd–török megbékélés előérzete lengte be a kurd többségű nagyvárost. A nagy reménységre utalt a Taraf című napilap tudósításának egyik jellemző mondata: „Törökország nemzeti lobogóját és iraki Kurdisztán zászlaját egymás mellett lobogtatta a szél.”

A Cumhuriyet cikkében megemlíti, hogy híres kurd népénekesek is felléptek: Şivan Perwer és İbrahim Tatlıses. Előbbi harminchét év németországi számkivetettség után először tért haza. Törökországot a sorozatos tiltások miatt volt kénytelen elhagyni. Terhére rótták, hogy betiltott kurd anyanyelvén merészelt elénekelni egy dalt, amellyel tiltakozott népe elnyomása ellen. Még anyja temetésére sem engedték haza. İbrahim viszont végig otthon maradt, nagy népszerűségre tett szert szerelmi dalaival. Ellenben így is többször életére törtek, gyilkos merényleteket kíséreltek meg ellene. Mindketten hitet tettek a kurd–török kiengesztelődés fontossága mellett.

Şivan azt is kijelentette hogyha még születne kisfia, a Béke (Barış) nevet adná neki. Egy szomorú kurd dal könnyekig meghatotta Emine asszonyt, a miniszterelnök feleségét, s az újság szerint a kormányfő is egy alkalommal a két népénekessel közösen rágyújtott egy „török–kurd békedalra”.

Egyszer büszkén megállapította, hogy akkoriban délkeletről már nem érkeztek hírek harci cselekményekről, elesettekről. Ezzel kitette magát a kurdokkal való megbékélést ellenző, szélsőjobboldali-nacionalista Nemzeti Cselekvés Pártja, az MHP éles politikai támadásának. Élesen visszavágott: úgy látszik, hogy „ezek a vérszomjas emberek ráadásul kedvelik a halottak látványát is”.

Amikor aztán a Népek Demokratikus Pártja, a HDP a júniusi választásokon a tízszázalékos parlamenti küszöböt átlépve bejutott a nagy török nemzetgyűlésbe, s ily módon kútba esett az AKP-nak az az álma, hogy egyedül alakíthasson kormányt, felélesztették a háború tüzét. Az első tűzcsóvát Suruç városára dobták: a júliusban elkövetett robbantásos merénylettel lemészárolták az Elnyomottak Szocialista Pártja (ESP) ifjúsági szervezetének és a Szocialista Ifjúsági Szövetségek Föderációjának (SGDF) fiataljait, egyetemistáit, akik arra készültek, hogy segélyszállítmányt küldjenek, csomagokban gyermekjátékokat is eljuttassanak a határ túloldalán fekvő hős Kobanȇ város kurd családjainak. Azoknak a lakosoknak, akik bátran szembeszálltak az Iszlám Állam fanatikusainak terrorhadseregével.

A Cumhuriyet ezek után rámutat egy fontos körülményre: a fenti merénylet után egy nappal Ṣanlıurfában  két átlőtt fejű rendőrre bukkantak. „Az egészről bűzlött, hogy provokáció történt. Mert ami utána következett, vértóvá változtatta a térséget” – így a baloldali lap. Vagyis e két rendőr halálának ürügyén teljes gőzerővel megindult a „terrorellenes” hadjárat – nem annyira az Iszlám Állam, mint inkább a PKK ellen.

Magáról a Cumhuriyetről még csak annyit, hogy ez az Atatürk által alapított újság története folyamán – leszámítva a némelykor előbukkanó ultrakemalista vadhajtásokat – igyekezett következetesen útját állni mindenfajta történelemhamisításnak, a múlt konjunkturális szempontokból történő későbbi „átrendezésének”. Ezért gyakran volt kitéve nem csak politikai, hanem fizikai-terrorista támadásoknak is. Amikor e sorok írója 1996 februárjában az isztambuli szerkesztőségben meglátogatta az azóta elhunyt prof. dr. Toktamış Ateş publicistát, egyetemi tanárt, az épületet géppisztolyos rendőr őrizte. A híres történész, politológus, közgazdász szobájának falán három fénykép volt látható: Atatürk, Nazim Hikmet és Lenin portréja. „Íme – mondta a professzor – a köztársaság alapítója, legnagyobb költője és függetlenségi harcának segítője.”

Az elnök és utasításait mindenben követő kormánya távolról sem elégedett meg azzal, hogy szárazföldi és légi hadműveleteket indított. Szigorúan biztosítani igyekezett hátországát is oly módon, hogy nem engedett teret semmiféle ellentmondásnak, és igyekezett már csírájában elfojtani a katonai akció bírálatának lehetőleg minden formáját. Amikor isztambuli és ankarai sajtóértekezleteken török és kurd nyelven ismertették több száz török értelmiségi, egyetemi oktató és tudós, valamint velük szolidáris külföldi kollégáik békefelhívását, amelyben követelték a délkeleti kurd vidékeken folyó vérontás megszüntetését és a kurd békefolyamat továbbvitelét, a Török Köztársaság elnöke erősen megkérdőjelezhető, államférfihoz aligha méltó módon durván válaszolt. Ő, a még mindig széles körben népszerű és becsült államfő mintha egy fontos történelmi pillanatban teljesen megfeledkezett volna magáról, egyben arról is, hogy az ilyen stílus elfogadhatatlan abban az értékközösségben, az Európai Unióban, amelynek ajtaján kormánya még mindig kopogtat. Nem utolsósorban pedig mintha már egyáltalán nem tartaná észben azt az aranyszabályt, amely szerint előbb-utóbb mindig az a kormány húzza a rövidebbet, amely tengelyt akaszt az értelmiséggel és a sajtóval.

Miután az értelmiségiek felhívásukban kinyilvánították, hogy semmiben sem hajlandók közösséget vállalni a délkeleten öldöklő kormánnyal, Recep Tayyip Erdoğan szó szerint ezt mondta egy beszédében, amely a duzzasztógát- és vízerőműközpont ankarai megnyitóünnepélyén hangzott el: „Államára és nemzetére kígyót-békát kiált egy csoport, amelynek tagjai akadémikusoknak tartják magukat. Egy banda csak úgy felütötte a fejét, és nyíltan a terrorszervezet (PKK) oldalára állt, és azt támogatja” – idézte az Anadolu Ajansı hivatalos hírügynökség. „És tudatában vannak-e önök, hogy ezeknek a most szóban forgó vízerőműveknek melyik gyülevész csoport a legnagyobb ellensége? A szakadár terrorszervezet és az őt támogató politikusok és akadémikusok.”

Nem szívesen idézünk tovább ilyen szavakat, de a dolog teljességéhez hozzátartozik még egy-két jellemző mondat: „Jóllehet országunk 151 ezres létszámú egyetemi-akadémiai értelmiségi rétegéből csak 1 200-an írták alá a kiáltványt, önmagában már ez a tény is nagyon elgondolkodtató. Ez a magát akadémikusnak tartó gyülekezet ily módon átveszi és a nyilvánosságra rá akarja erőltetni egy olyan terrorszervezet nyelvezetét és stílusát, amelynek lételeme a hazugság, a tények elferdítése és a propagandatevékenység. De hát igazában semmi különbség sincs aközött, ha valaki egy terrorszervezet nevében fegyvert fog és azt elsüti, lövöldöz, és aközött, hogy terjeszti e szervezet propagandáját. Ennek aztán végképp semmi köze sincs a gondolat- és szólásszabadsághoz. Mert tudnia kell mindenkinek, hogy aki fellép országunk, hazánk egysége és összeforrottsága ellen, velünk találja szembe magát. Hát elképzelhető, hogy mi, akik hazánk 750 ezer négyzetkilométernyi területén 78 millióan vagyunk honfitársak, ettől az úgynevezett ezeregyszáz értelmiségitől kérjünk engedélyt bármire? Tőlük hagyjuk magunkat vezettetni? Mi a néptől kaptuk a meghatalmazást, megbízatásunkat. Most éppen a nemzettől reánk ruházott hatalmi hatáskörrel élünk, és mindvégig élni is fogunk vele” – jelentette ki az elnök.

Erdoğan még keményebben fogalmazott egy másik alkalommal, egy valóban hivatalos körben. A török diplomaták értekezletén egyenesen azzal vádolta az Akadémikusok a békéért című nyilatkozat aláíróit, köztük tekintélyes külföldi tudósokat, hogy voltaképpen ők egy olyan „ötödik hadoszlopot” alkotnak, amelynek katonái idegen érdekeket szolgálva a török nemzetbiztonság aláásására szövetkeztek. És ezek az emberek nem átallottak meghívni ide idegeneket az országunk ügyeinek ellenőrzésére. Az ilyesmi teljesen a régmúlt protektorátusok, mandátumterületek hivatalnokainak a mentalitására emlékeztet – mondotta.

Az akadémikusok azonban nem hagyták magukat, s újabb nyilatkozatot tettek közzé. Mindenekelőtt azért, mert így kívántak tiltakozni amiatt, hogy miután „leárulózták” őket, többeket elbocsátottak állásából, néhányat közülük a rendőrség átmenetileg őrizetbe is vett, s hivatalaikban házkutatást tartottak, hogy „bizonyítékokat gyűjtsenek a terroristákkal fenntartott kapcsolataikra”. Most emlékeztettek, hogy a rendszer el akar fojtani minden olyan eszmét, amely eltér a hivatalos ideológiától, s így mintha vetekedne az 1980-as tábornoki puccsistákkal. Nem az okozza a jelenlegi válságot, zűrzavart, hogy a délkeleti kurd városokban radikális kurd fiatalok védekezésképpen barikádok emeltek, és árkokat ástak – hangsúlyozzák –, hanem az, hogy az állam 1919 óta soha nem váltotta be a kurdoknak tett ígéreteit. A jelenlegi helyzetben pedig főként az a körülmény keltett elkeseredést és kiábrándulást, hogy a kormány képviselői megszakították a megbeszéléseket, egyszerűen felálltak a tárgyalóasztaltól, és folytatódik a kurdok elnyomása.

A vita elmérgesedését mutatja, hogy az Erdoğan által a lehető legsértőbb szavakkal illetett akadémikusok egyike, az amerikai Noam Chomsky nyelvész, filozófus és baloldali politikai aktivista egy tévényilatkozatában nem maradt adósa a török elnöknek. A világhírű tudós, akit a török államfő meghívott, hogy „saját szemével lássa a békefelhívásban leírtaktól eltérő, valódi törökországi helyzetet”, s aki elutasította a meghívást, az Al Jazeera tudósítójának kijelentette: a török elnök „kétségtelenül bűnös és elnyomó, mert támadó hadműveleteket hajtat végre a kurd nép ellen. Ezért ön nevezheti őt bárminek, aminek csak akarja, én gyilkosnak nevezem.”

Az akadémikusok mostani második nyilatkozatában az aláírók figyelmeztetnek arra, hogy a PKK sem folyamodhat a civil lakosságot is sújtó vak terror eszközéhez, ha az állam megsemmisítő politikájával dacol.
Ez a mondat megfigyelők szerint külön figyelmet érdemel a jelenlegi feszült helyzetben. A Diyarbakır tartományban fekvő Çınar kisváros rendőrállomása ellen ugyanis még január közepén egy olyan rajtaütést hajtottak végre, amelynek jellege és következményei megdöbbenést és tanácstalanságot váltottak ki a kurd mozgalomban. Sőt néhol zavart keltettek. A támadók gépkocsiba rejtett robbanószerkezetet hoztak működésbe, majd fegyvereseik tüzet nyitottak. Egyes jelentések szerint rakétákat is kilőttek az épületre, amely ennek következtében romba dőlt. Hatan életüket vesztették, harminckilencen megsérültek. Az áldozatok között volt egy rendőr, egy négyéves kislány és egy öt hónapos csecsemő, valamint egy másik rendőr felesége. Kezdetben nem jelentkezett senki sem elkövetőként. A tartomány kormányzója rögtön a PKK-t kárhoztatta, de a gerillaszervezethez közel álló ANF kurd hírügynökség egyelőre csak a tények ismertetésére szorítkozott, arról hallgatott, hogy mely szervezet emberei voltak az akció végrehajtói.

Selahattin Demirtaş, a HDP társelnöke első reakcióként azonnal felszólította a támadókat, hogy kérjenek bocsánatot a megölt emberek, közöttük asszonyok és gyermekek haláláért. Egy másik HDP-képviselő, az adanai Meral Danış Beştaş sietett közbevetni, hogy a merénylők kiléte még ismeretlen, mindamellett hozzáfűzte, hogy „mélyen megrázott bennünket a polgári lakosok, csecsemők, gyermekek halála”. Ezért remélhetőleg gyorsan fény derül a tettesek kilétére, s ez a közvélemény megnyugtatására szolgálhat. A társelnök szintén állást foglalt egy másik merénylet ügyében is, amelynek során ismeretlen tettesek bombaszerkezetet robbantottak egy diyarbakıri iskola területén, 5 tanulónak sérüléseket okozva. „Bárki legyen is a tettes, megbélyegezzük ezt a gaztettet” – jelentette ki.

Nem sokkal később a Népvédelmi Erők, a HPG, a PKK fegyveres szárnya bejelentette, hogy a gerillák a çınari rendőr-főhadiszállás ellen január 13-án végrehajtott támadással 12 társuk önkényes kivégzését akarták megtorolni. Ez tehát az akció nyílt vállalása volt, egy olyan véres cselekményé, amellyel a HDP nem óhajtott közösséget vállalni, és szeretett volna tőle inkább egyértelműen elhatárolódni.

Az ANF hírügynökség által nyilvánosságra hozott hivatalos PKK-közlemény szerint a çınari megtorló akcióban megöltek több mint harminc rendőrt, többet pedig megsebesítettek. „A támadás csakis az ottani ötemeletes épületben tartózkodó rendőröket vette célba. A célpont közvetlen közelében lévő másik házban azonban az akció két vétlen civil halálát is okozta. A rajtaütés során továbbá felrobbant, majd a szomszéd házra rázuhant egy transzformátor, s a romok alatt egy felnőtt és két gyermek halálát lelte. A HPG-sajtóirodája szerint a mozgalom általános és elvi-politikai irányvonalának megfelelően soha nem támad civilekre. Ez alkalommal is a biztonsági erőket jelölték ki célpontnak. Minthogy azonban áldozatul estek civilek is, kifejezték mélységes sajnálatukat, egyben együttérzésüket nyilvánították a veszteséget gyászoló családoknak” – volt olvasható.

A 12 gerilla „önkényes kivégzése”, amelyre a Népvédelmi Erők sajtóirodája utalt, január 10-én történt a keleti Van tartomány Endremit kerületének Başkale helységében. Parancsnokságuk közleménye szerint a harcedzett, tapasztalt gerillák nem harcban estek el, hanem minden valószínűség szerint előtte cselvetéssel tőrbe csalták, majd valamilyen gázzal elkábították vagy megmérgezték őket. Egy részüket fejlövéssel találták meg. A kurd hírügynökség közzétette az elesett gerillák névsorát, harci nevüket, valamint színes fényképüket. Már akkor bejelentették, hogy megbosszulják őket. Ez következett be Çınarban.

Erdoğan a Çınarban történteket ügyesen kihasználta arra, hogy még egyszer „alaposan végigvágjon” az akadémikusokon. Miután egyszer már szónokként elharsogta, hogy „ezek az „álértelmiségiek” nagyra vannak tudományukkal, holott fejükben teljes sötétség uralkodik, és talán még azt sem tudják, hogy Törökországban merre fekszik a kurd délnyugat, a véres çınari merénylettel kapcsolatban kijelentette: Ezek az alakok már azzal az egyetlen ténnyel is kimutatták alantas mivoltukat, gyávaságukat, erkölcstelenségüket és jellembeli sötétségüket, hogy nem mertek karakán módon kiállni, nem merték elítélni ezt a terrorcselekményt.

A „zseniális taktikus” és kiváló „politikai diagnoszta”, aki már huzamosabb ideje lépten-nyomon egyenlőségjelet tesz a HDP és a „terrorista” PKK között, most megérezte, hogy esetleg sikerülhet éket vernie a kurd mozgalom különböző alakulatai közé, vagy legalábbis elhinteni közöttük tartós, sőt végzetes viszály magvait. Talán ebben megerősítette az a különös beszélgetés, amely İmralı börtönszigetén zajlott le a rab Öcalan PKK-vezér és Demirtaş HDP-társelnök között, s amelyről az utóbbi számolt be, igen nagy publicitást élvezve a török és a külföldi médiában. A kurd pártvezető és parlamenti képviselő ugyanis az Expressen svéd tévé szerkesztőinek Ankarában részleteket árult el legutóbbi találkozójuk tartalmáról. A BirGün, a Vatan és a Taraf napilap mellett a CHN hírügynökség is kidomborította Demirtaş elbeszélésének azt a fejezetét, amely arról szólt, hogy a kurd népesség széles köreiben még mindig nagy tekintélyt élvező „Apó” milyen politikai-életviteli tanácsokat adott neki. „Ha meggondoljuk, hogy tizenöt éve él egyszemélyes cellájának, magánzárkájának magányában, s el van szigetelve, nagy lelki erőre vall, hogy teljes mértékben megőrizte szellemi frissességét és politikai elemzőképességét – például a közel-keleti fejlemények és a kurdkérdés megoldására irányuló javaslatai tekintetében. Mindig nagy hatást gyakorol rám” – mondta a kurd pártvezető, aki eddig nyolcszor járt nála látogatóban.

Öcalan legutóbb talányos intelemben részesítette, amennyiben a Galatasaray csapatában is megfordult elefántcsontparti góllövő csatárhoz, Didier Drogbához hasonlította. „Drogba nagy góllövő, és a te dolgod is a góllövés” – idézte Apó szavait a vendég. „Te azonban ugyan szintén sokat szaladgálsz, futkározol, nagyon hajtasz, töröd magadat, de gólt nem tudsz lőni. Nagyon tisztellek eddigi „leszaladásaidért”, hogy pártvezetőként annyit fáradozol. De én tőled nemcsak jó mezőnyjátékot várok el, hanem azt is, hogy betalálj a kapuba. Mert aki nem lő gólt, nem is jöhet le győztesen a pályáról. Éppen azért adok neked tanácsokat, hogy alakíts ki több gólhelyzetet, és a labdát vágd is be a kapuba.”

Nem tudhatjuk, hogy a kurd mozgalomban továbbra is „főnöknek” tekintett Öcalan még mennyire mosta meg a fejét ifjabb tisztelőjének és tanítványának, s voltaképpen mit is értett „politikai gólképességen”. Valószínű, hogy Demirtaş nem mondott el mindent abból, ami ott elhangzott. (Ezt a tárgyaló feleken kívül csak a börtönigazgatóság és további „illetékes szervek és személyek” ismerik). A jó szándékú tanácsok azonban bírálatot is tartalmaztak, s ma már feltételezhető, hogy a politikai-harci módszerek megválasztását illetően nem teljes az összhang a parlamenti párttá előlépett HDP, a márvány-tengeri İmralı sziget (Öcalan) és az észak-iraki Kandil-hegység (a PKK-gerillák hadműveleti főnöksége) között. Maga a PKK sem egységes, néha lepattogzanak róla ultraradikális töredékcsoportok, amelyek korántsem központi, felsőbb utasításra cselekszenek, hanem saját szakállukra követnek el néha önkényes, kegyetlen, magának az amúgy is illegális pártnak még inkább ártó merényleteket.

A kurd délkeleten folyó mostani összecsapásokban részt vevő radikális fiatalok, a Hazafias Forradalmi Ifjúsági Mozgalom, az YDG-H tagjai, akik barikádok, útakadályok építésével és árkok ásásával próbálják útját állni a biztonsági erőknek, több törökországi kurd és külföldi politológus szerint csak „eszmeileg, lazán” kötődik a PKK-hoz, de semmi estre sem szervezetileg. E „kötődés” jellegéről azonban magában a PKK vezetésében is eltérni látszanak a felfogások. Cemil Bayık, az egyik legmagasabb rangú PKK-tisztségviselő határozottan cáfolta a PKK és az YDG-H szervezeti összefonódásáról szóló állításokat. A hegyekben táborozó partizánok parancsnoka viszont, Murat Karayılan minden további nélkül arra szólította fel a kurd ifjúságot, hogy lázadjon fel a délkelet-törökországi török uralom ellen…

Az ilyesmi persze kapóra jön Erdoğannak, aki kinyilvánította, hogy jövőben már nem akar szóba állni sem a „terrorista PKK-val, sem „kapcsolt részeivel”, a HDP-vel. Hasonlóképpen mintha hájjal kenegették volna, amikor azt hallhatta a napokban magas rangú amerikai látogatójától, Joe Biden alelnöktől, hogy a PKK „úgy, ahogy van, terrorszervezet”, s ugyanúgy fenyegeti Törökországot, mint az Iszlám Állam. Mi tudjuk persze, hogy egyik állítás sem felel meg teljesen a valóságnak, de kétségtelen, hogy kellemes zene volt a török vezetők fülének, akik nagyon is tisztában vannak azzal, hogy országuk „megfelelő politikájára” most egyre nagyobb szüksége van az Egyesült Államoknak és Európának. Ám Biden részéről talán mégsem volt tájékozatlanságból eredő véletlen szóbeli kisiklás, hogy miközben szóvá tette a törökországi sajtószabadság „hiányosságait”, az újságírókkal, valamint az értelmiséggel való durva bánásmódot, a hivatalos török elvárásoknak kevéssé megfelelően állást foglalt a megfeneklett úgynevezett török–kurd békefolyamat újraindításának szükségessége mellett. Mert véleménye szerint enélkül nem lehet tartós megoldást találni a problémára. Ezzel persze önellentmondásba is keveredett. Mert hiszen éppen előtte igazodott ahhoz a hivatalos török véleményhez, amely szerint a PKK egyértelműen terrorszervezet, másfelől viszont a békefolyamat felújítását szorgalmazta, ami viszont a „terrorszervezetnek” bélyegzett PKK-val való tárgyalások folytatása melletti kiállással egyenlő.

Az alelnök fogadott egy többpárti parlamenti küldöttséget is, amelynek tagja volt Leyla Zana asszony, a HDP Ağrı városi képviselője, s első kézből tájékozódhatott a délkelet-törökországi háborús helyzet alakulásáról. Leylát mindenütt ismerik a világban, ő a kurd polgárjogi mozgalom jelképes és legendás alakja, akit az EU emberi jogi Szaharov-díjával tüntettek ki, és jelölték Nobel-békedíjra is. Mintegy tíz esztendőt raboskodott börtönben. A hatalom részben azért büntette, mert következetesen és bátran küzdött a betiltott kurd nyelv nyilvános használatáért.

Nem sokkal Biden és Zana találkozása előtt történt, hogy Recep Tayyip Erdoğan közölte újságírókkal: kérés érkezett Leylától, hogy az államfő újra fogadja. Erről palotájában tanácskozott „barátaival”, s ennek alapján megüzente igenlő válaszát a kurd politikusnak. Az időpont egyeztetése után nem ez lesz az első alkalom, hogy lehetőség nyílik kettőjük beszélgetésére. A mostani elnök még kormányfőként 2012 nyarán fogadta Zanát, miután a Hürriyet című napilapban a kurd képviselő nagy feltűnést keltve kinyilvánította: bízik abban, hogy a legerősebb hatalmat birtokló Erdoğan miniszterelnök képes lesz az ország súlyos bajának orvoslására, a mindennapos vérontás megszüntetésére a kurdlakta délkeleten. Erre a miniszterelnök fogadta, és másfél órás vélemény-szembesítést folytatott vele, amelyet rendkívül hasznosnak és gyümölcsözőnek mondott. Zana pedig utána újságírókkal ismertette javaslatait. Például azt, hogy Öcalant a börtönből helyezzék házi őrizetbe. „Felszakadtak és véreznek sebeink, továbbra is vérző seb a fegyveres viszály” – jelentette ki sajtóértekezletén. Szavait mintha ma ejtette volna ki, a helyzet nem változott, sőt legutóbb még rosszabb is lett.

Megszólalt Selahattin Demirtaş HDP társelnök is, és közölte, hogy noha Zana egyéni kezdeményezéséről van szó, „mi támogatjuk mindazokat a törekvéseket, amelyek kapunyitásra, a párbeszéd fonalának felvételére irányulnak. A találkozót a HDP testületileg nem kérte, de pártunk úgy látja, hogy az ilyesmi enyhíthet súlyosan aggasztó helyzeteken.”

Számunkra viszont már csak az a kérdés marad, vajon csak véletlen időbeni egybeesés, hogy Erdoğan akkor jelentette be Leyla Zanával való randevújának tervét, amikor az amerikai alelnök törökországi látogatása során maga is meghallgathatta a hős kurd képviselőnő politikai véleményét a délkeleten dúló háborúról, és – nem mellesleg – újságírók előtt utalt a kurd megoldási vagy békefolyamat továbbvitelének fontosságára… Elvégre Biden mégiscsak Ankara legfontosabb szövetségesét, az Egyesült Államokat képviselte a második legmagasabb szinten. Persze lehet, hogy az egybeesés valóban csak véletlen műve volt.

De talán mégsem olyan hiú ábránd azt feltételezni, hogy ezek után egy pillanatra mégis felcsillanhat a kurd–török béke és kiengesztelődés reménye, amely eddig végül mindig csalfának bizonyult. Akárhogyan lesz is, a választ erre a kérdésünkre biztosan megkapjuk, és lehet, hogy nem is olyan nagy sokára…

Flesch István – Turkinfo

I