Ezen a napon: Ki az a török költő, akinek magyar unokái vannak?

A XX. század elejére, a diplomácia és a korabeli irodalom világában kalandozhatunk, ha megismerkedünk Enis Behiç Koryürek török költő, diplomata életével, verseivel, családjával.

1949. október 18-án Ankarában hunyt el, azonban magánélete, művészete és munkája is számos szállal köti Magyarországhoz.

Enis Behiç 1891. március 11-én született Isztambulban. Művészként költőtársakkal együtt alkotott, kormányzati alkalmazottként dolgozott különböző hivatalokban. 1915 szeptemberében Bukarestben, majd 1916 júniusában Budapesten lesz az ott működő török konzulátus munkatársa, titkára.

Ott-tartózkodásának egyik fontos részlete, hogy szintén Budapesten teljesített szolgálatot – a szintén irodalmár – Ahmet Hikmet is, aki teljes odaadással támogatta fiatal munkatársát. A „mester és tanítványa” néven is emlegették őket. Kapcsolatuk alapja, hogy mindketten művészek, költők, de az is, hogy Ahmet Hikmet fiatal önmagát látta kollégájában: elegáns, karcsú, udvarias viselkedésével mindenkit levett a lábáról, világnézetük is nagyon hasonló.

Enis Behiç számára a kezdetek egy új országban nem voltak egyszerűek. Korabeli elmesélések alapján tudjuk, hogy bohém életet élt, havi fizetését napok alatt elköltötte elegáns és minőségi ruhákra és szép magyar lányoknak vásárolt virágokra, ajándékokra. Ahmet Hikmet többször segítette kölcsönnel, szerencsére barátságukat ez nem rontotta meg, sőt egyre szorosabban dolgoztak együtt több témában.

Ma is jelentősége van a munkának, melyet Enis Behiç azokban az években végzett a török–magyar közös gyökerek kutatása, a török–magyar kulturális és művészeti kapcsolatok fejlesztése érdekében, sőt neki köszönhető, hogy Gül Baba türbéje Törökország támogatásával múzeumként nyílhasson meg.

Magyarországra 25 évesen érkezett, és költőként is tovább dolgozott. Ma őt és művészetét az ún. Beş Hececiler (Az öt szótagoló) nevű költőcsoportba sorolják. Ezeknek a költőknek közös pont a művészetében, hogy mind ugyanazon időszakban – az I. világháború és a török felszabadítási háború, az 1910-es és 20-as években, majd a fiatal köztársaság éveiben – alkottak. Költészetük is hasonló: témájában a török nép iránti szeretetük és a hősök iránti tiszteletük mutatkozik meg, nyelvezetük egyszerű, felesleges díszítésektől mentes, technikájukra az ütemhangsúlyos, azonos szótagszámmal írott verselés jellemző. Ezen versei 1927-ben Miras (Örökség) címen jelentek meg. Behiç 1946-ot követően a misztikus versek világával ismerkedett, és 1949-ben jelent meg Varidat-ı Süleyman (Szulejmán, a jövevény) című kötete szúfi versekkel.

Példaként egy Budapesten írt művét mutatjuk be, a TUNA KIYISINDA (A Duna-parton) című versének első két versszakával.

Evimden uzakta, annemden uzak;
Kimsesiz kalmışım yad ellerinde.
Bir vefa ararım kalbe dolacak
Gurbetin yabancı güzellerinde.

Tuna’nın üstünde güneş batarken
Sevgili yurdumu andırır bana.
Bir hayal isterim Boğaziçi’nden
Bakarım “İstanbul!” diye her yana.

Otthonomtól messze, anyámtól messze,

Egyedül maradt idegen.

Szeretetet keresek, mi megtölti szívemet

Szülőföldemtől messzi, idegen szépségekkel.

A Duna felett lemenő nap sugara

Szeretett hazámat juttatja eszembe.

Egy boszporuszi szellemet akarok,

Hogy kiáltsa „Isztambul!” mindenfele. (Ford.: Erdem Éva)

Bizonyára megtalálta a vágyott szeretetet, hiszen 1919. október 2-án összeházasodott a Budapesten élő, de francia származású és állampolgárságú Gabrielle Guillemette-tell, – vagy ahogy ismerősei hívták – Gabival. Közben Törökországban Atatürk és társai vezetésével megkezdődtek a harcok a felszabadítás érdekében. Ebből Enis Behiç sem kívánt kimaradni, és ahogy sok más diplomata- és művésztársa, részt kívánt venni az eseményekben.

1919 novemberében tért vissza hazájába. Egyes források szerint vele ment felesége, Gabi is, így 1919 és 1922 között együtt utaztak isztambuli vagy anatóliai küldetésekre. Francia neveltetésben részesült feleségével törökös gondolkodásmódja, eltérő világnézete miatt egyre több problémájuk akadt, majd 1922. szeptember 14-én elváltak. Eközben felesége már viselős volt gyermekükkel, így Gabi a válóper során aláírt egy nyilatkozatot, melyben a gyermek 6 éves korától a szülői jogokat az apának adta, ám ez később nem hozott változást a gyermek életében. Gyermekük Magyarországon született meg 1923. április 16-án, és az apa kérésére a Hasan Argon nevet kapta. A fellelhető dokumentumok szerint a gyermeket katolikus templomban keresztelték meg, azonban török állampolgár is volt, török igazolványaiban a muszlim vallást tüntették fel.

Enis Behiç 1924 februárjában újraházasodott Müfide asszonnyal, gyerekük azonban nem született. A magyar feleség – szerelmét nem felejtve – soha többé nem kötött újabb házasságot.

Szerelmük történetéről és fiukról, a fiú és az apa kapcsolatáról  két, Budapesten élő unokája mesél egy dokumentumfilmben, melyet a TRT Avaz televízió készített.

Az érdeklődők a filmben is látható könyvet elolvashatják. Ott rengeteg fényképet, Enis Behiç Koryürek unokái által az édesapjuktól hallott emlékeinek elmesélését, illetve az apa és fiú levelezését is megismerhetik. Enis Behiç és fia, Hasan 1929 és 1943 között folytattak levelezést. Édesapja érzelmes levélben válaszolt fiának, amikor megkapta – miután megtanult írni és olvasni –  első, saját kézírásával írt képeslapját. Voltak ugyan megszakítások, de igyekeztek tartani a kapcsolatot annak ellenére, hogy a fiú nem beszélt törökül. Az utolsó levél dátuma: 1943. január 6.

Hasan – talán követve édesapja nyomdokait – író és újságíró lett. A 60-as években felvette a kapcsolatot a török rokonsággal, sőt néhány török művet is lefordított magyarra. 1978-ban hunyt el, négy gyermeket hagyva maga után.

A cikkünkben található információk forrása Ömer Çakır írása, mely a Hitit Egyetem Társadalomtudományi Intézetének kiadványában jelent meg 2014 decemberében. Teljes terjedelmében, további részletekkel, török nyelven itt olvasható.

Erdem Éva – Türkinfo