Etnikai és államterületi változások a Balkánon: Jeszenszky Géza

Egy rövid előadásban nem lehet bemutatni egy jelentős európai térségben ezer év alatt végbement etnikai és területi változásokat, de összegezni lehet ezek főbb jellegzetességeit, a jelenre és a jövőre gyakorolt hatásukat.

Ezt indokolja az is, hogy Dél-Kelet-Európában a historizálás, a történelem felhasználása aktuálpolitikai célok indokolására, még gyakoribb, mint Közép-Európában, vagy másként fogalmazva: még mindig gyakori. Keveset tudunk Európa 1500 évvel ezelőtti etnikai viszonyairól, de azt tudjuk, hogy azok teljesen mások voltak, mint a maiak. Viszont ezer évvel ezelőtt már nagyjából ugyanazok a népek lakták kontinensünket, mint ma, sőt szállásterületük sem tért el sokban a mostanitól. Ennek ellenére az országhatárok egészen 1945-ig sűrűn változtak – majdnem mindig háborúk következtében. Az etnikai összetételben, az etnikai határok terén Nyugat- és Közép- Európában – ugyancsak 1945-ig – jóval kevesebb változás történt, de Dél-Kelet-Európában, mindenütt, amelyet érintett az Oszmán-Török Birodalom terjeszkedése, majd az I.világháborút követő határváltozások, igen sokat változott az etnikai összetétel. 1945 után a Balkánon – megint csak ellentétben Európa többi részével – a határok és az etnikai arányok nem merevedtek meg, hanem véres és kegyetlen módon megváltoztak. Ez a folyamat még a közeli jövőben is folytatódhat.

Ezer évvel ezelőtt Dél-Kelet-Európa meghatározó nagyhatalma Bizánc, a Kelet-Római Birodalom volt, de az 5. századtól a nagy népvándorlás részeként az egész félszigetet, sőt Európa egész keleti felét elözönlötték a szlávok. Ugyanakkor épp a Balkán nehezen megközelíthető hegyes vidékén a görög lakosság mellett fennmaradt a részben romanizált illír lakosság, illetve ennek két változata, az albán és a valach. Az egymással nehezen érintkező völgyekben a szláv nyelv különféle dialektusai alakultak ki és maradtak fenn egészen a 20. századig. Önálló államot azonban csak a török eredetű bolgárok hoztak létre a 8. században, ők azonban rövidesen a többséget alkotó szláv népesség nyelvét tették magukévá. Bizánccal állandó harcban álltak, váltakozó sikerrel, így a két ország határa is sűrűn változott. Bizáncból * Földrajzi értelemben a Balkán a Dinári-Alpokra, a Balkán hegységre és az ezektől délre fekvő nagy európai félszigetet jelenti, így Horvátország és Románia sem tartozik hozzá, de a mai európai szóhasználatban e kettő is része. Időnként – némi pejoratív éllel – még Magyarországot is hozzá sorolják. Történetileg Magyarország és a Balkán között szoros kapcsolat állt fönn, s ez ma sincs másként. indult ki a szlávok keresztény hitre térítésének a mozgalma, ami a Cirill és Metód által kreált írás elterjedését is hozta.

Az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás idején a keleti és déli szlávok az ortodoxia mellett maradtak, a 10. században saját államot alapító horvátok kivételével, akik némi habozás után, valószínűleg főként földrajzi helyzetük folytán, a római kereszténységhez csatlakoztak. A dogmatikai, és az ezzel járó kulturális különbség éles választóvonalat húzott az egyes népek között. A 13. századra, jelentős mértékben a Bizáncot elfoglaló nyugati keresztesek miatt, a Kelet-Római Birodalom megroppant, számos kisebb, önálló görög fejedelemség jött létre a balkáni félsziget déli csücskében, Bulgária (a vlachoktól megerősítve) magába foglalta Dobrudzsát és nyugaton a Morava völgyét, Nist is beleértve. Ettől nyugatra létrejött egy külön szerb állam, Rácország, Rascia is. Pristina ide tartozott, de Macedonia a Niceai görög császárság része volt. Horvátország és az adriai Tengermellék – a Velence birtokát alkotó Zára és Spalato kivételével – ekkor már egy évszázada Magyarország társországa volt. A főként pásztorkodással foglalkozó és még a 6. században Dél-Itáliából áttelepített népesség révén nyelvükben latin jellegűvé váló vlachok termékenyebb földeket keresve fokozatosan északnak húzódtak, és a Dunán átkelve, a Kárpátok és a Fekete-tenger között török népek által gyéren lakott területen a 14. században létrehozták Havasalföldet és Moldvát, kezdetben laza magyar fennhatóság alatt. Nagy Lajos idején a Magyar Királysághoz tartozott még az Ozora-Sói, Macsói valamint Szörényi Bánság, Bosznia, Szerbia, Havasalföld és Moldva pedig Magyarország hűbérese volt. Nevetséges volna e területekre valamiféle magyar igényt támasztani, vagy akár csak nosztalgiával vegyes vágyakozással tekinteni vissza erre a középkori magyar nagyhatalomra, de a Balkán országaiban ma is dívik maguknak igényelni, jogos birtoknak tekinteni mindazokat a területeket, amelyek a múltban bármily rövid ideig de történelmi elődeik birtokában voltak. A szerbek így tekintenek a Nemanja-családhoz tartozó Stefan Dusan rövidéletű (1344-1355) „birodalmára”, ami kiterjedt Macedonia, Albánia, Epirusz és Thesszália legnagyobb részére. A túlterjeszkedés akkor is tragédiába torkollott, az 1389-es rigómezei (Koszovo Polje) csatában az uralkodó Lázár despota életével egyidejűleg a szerb állam is megszűnt. Oszmán szultán utódai a 15. század végére az egész Balkánt uralmuk alá hajtották, Albániát, Konstantinápolyt, Boszniát, Havasalföldet és Moldvát is beleértve. Egyedül a hegyek és a tenger által alig megközelítő kicsiny Zéta, avagy Montenegro őrizte meg függetlenségét.

A törökök birodalmuk európai részét – a terület múltja alapján – Ruméliának nevezték. Ez a hatalmas terület egyházszervezetileg a konstantinápolyi görög pátriárka alá tartozott, az ortodox kolostorokban élő szláv szerzetesek is a görög nyelvet használták. A mohamedán törökök lenézték a „hitetlengyaur”-okat, vallásukat nem erőltették rá a meghódított népekre, de elfogadták és jutalmazták az áttérést. Nagyobb arányban erre csak az albánok és az egykori boszniai bogumil eretnekek körében került sor, akik így magas méltóságokra emelkedhettek, elsősorban a hadseregben. Mint ismeretes, az Oszmán-Török Birodalom legnagyobb kiterjedését a 17. században érte el, amikor északi határa megközelítette Zágrábot, és a Balaton-felvidék – Fertő-tó -Érsekújvár – vonalon egészen Kassáig terjedt. Az utóbbi város, Felső-Magyarország fővárosa, Bathlen Gábor és I. Rákóczi György idején a töröknek évi adót fizető Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Érdekes módon az évszázadokon át tartó török hódoltság idején a Balkánon nincs tudomásunk nagyobb arányú felkelésekről, ez azonban nem valamiféle toleráns uralomnak, inkább a megtorlástól való félelemnek volt betudható. Amikor Savoyai Jenő vezetésével a 17. század végén a keresztény hadak mélyen behatoltak török területre és egészen Pristináigjutottak, de vereséget szenvedve visszavonultak, az ipeki (Pec, Koszovó) szerb pátriárka vezetésével háromszázezer szerb menekült északra, hogy megszabaduljon a török fennhatóság alól. Őket a felszabadított Délvidéken, a mai Vajdaságban telepítették le, megalapozva ezzel e terület elszakítását Magyarországtól, több mint 200 évvel később. Az 1699-ben megkötött karlócai béke a Szávát jelölte ki a Habsburg és a Török Birodalom határának, a Bánátot török kézen hagyva.

Az újabb török háborút lezáró pozserováci békében (1718) Habsburg kézbe került a Bánát mellett Észak-Bosznia, a Szerémség, Észak-Szerbia egészen Nis-ig, valamint Olténia, de az utóbbi három terület 1739-ben visszakerült a Török Birodalomhoz. Az állandó háborúskodás és az ehhez szükséges katonaság biztosítása hívta életre az ún. katonai Határőrvidéket (Militärgrenze), ami a megyei igazgatás hatálya alól kivonva, közvetlenül a bécsi hadügyminisztérium alárendeltségében működött. A 18. században végrehajtott átszervezés keretében a zömmel horvátok által lakott szlavóniai területre a török uralom elől elmenekülő szerbeket telepítettek, akiknek a katonai szolgálat mellett a földművelés volt a fő foglalkozásuk, ősi földközösségi rendszerüket megőrizve. A balkáni török területeken az etnikai viszonyok meglehetősen tarka képet mutattak, ami érthető, hiszen határok híján szabad volt a belső népmozgás. A kereskedelem és az adóbehajtás főként görögök, a konstantinápolyi görög negyedről elnevezett fanarióták kezében volt. Bukarest és a két dunai fejedelemség leggazdagabb kereskedői és birtokosai görögök, vagy görögül beszélők voltak, de hasonló volt a helyzet de a többi balkáni városban is, míg a katonai kézben tartott közigazgatásban a török nyelv dominált. Egészében véve azonban egészen a 19. század végéig a kevert lakosság alapján joggal beszélt a külvilág„balkáni Bábel”-ről. Ebből probléma azonban csak akkor keletkezett, amikor a francia felvilágosodás, majd a forradalom és a napóleoni háborúk hatására a nemzeti ébredés divatja behatolt a Balkánra is. Az első lökést maga Napóleon adta meg azzal, hogy 1809-ben nagyjából a mai Karintia, Szlovénia és Dalmácia területéből Illíria néven francia bábállamot hozott létre, ahol a francia forradalomból megőrzött polgári jogok és törvénykönyv bevezetésre került. Ettől függetlenül is a török hatalom gyengülésével járó fellazulás és az erősödő önkényeskedések a 19. század elején felkeléseket váltottak ki, először a Belgrád környéki szerbek, majd a görögök, végül a románok körében is.

A Balkán felé terjeszkedő és Konstantinápoly birtoklására törekvő Orosz Birodalom részben vallási alapon (az ortodox hittestvérekre hivatkozva), részben a szlávok szolidaritását hirdetve támogatta ezeket a megmozdulásokat, kiváltva ezzel a Habsburg-monarchia gyanakvását. Anglia az indiai birtokaihoz vezető útvonal biztosítása érdekében erősítette meg és terjesztette ki befolyását a Földközi-tenger egész térségében; a klasszikus ókor csodálata mellett ez vitte az angolokat a görög felkelés támogatására, miközben Konstantinápoly és a tengerszorosok esetében az orosszal szemben a török uralom fenntartásához ragaszkodott. A különféle nagyhatalmi érdekek árnyékában az egyes balkáni népek előbb önkormányzathoz, autonómiához jutottak, majd ennek területét és jogait fokozatosan kiterjesztve Görögország 1830-ban, Szerbia és a Románia néven 1859-ben egyesült két román fejedelemség az 1878-as berlini kongresszuson nyerte el a teljes függetlenséget – röviddel később fejedelemségből királysággá avanzsálva. Bosznia- Hercegovina és Bulgária lakossága 1875-től felkelésekkel alátámasztva követelte a függetlenségét, a berlini kongresszus mindkettőnek autonómiát biztosított, az előbbit Ausztria-Magyarország védnöki megszállása keretében. A görögök, szerbek és bolgárok célja egyaránt az volt, hogy egykori államukat annak maximális területén teremtsék újjá – ez törvényszerűen szembefordította őket egymással. Egyfajta versenyfutás indult meg közöttük a még török ellenőrzés alatt álló területek – döntően Macedónia és Koszovó – megszerzéséért. Tudva, hogy a vitát várhatóan az érintett terület etnikai összetétele fogja eldönteni, a törökök ellen szerveződő felkelő csoportok egymással is összeütköztek, s ez időnként valóságos népirtáshoz, mai kifejezéssel „etnikai tisztogatás”-hoz vezetett annak érdekében, nehogy egy esetleges jövőbeli népszavazás a rivális etnikum javára döntse el a területi vitát. Előbb azonban a török uralomtól és a Balkánon jelentős számban élő török etnikumtól kellett megszabadulni.

Orosz közvetítéssel létrejött Bulgária, Szerbia és Görögország szövetsége, ez 1912-ben sikeres háborúval a törököket egészen Drinápolyig (Edirne) visszaszorította. Az előzetes megegyezést ellenére Szerbia nem volt hajlandó átadni az általa elfoglalt Macedóniának a bolgárok által igényelt részét, mire a török elleni katonai sikereiktől elbizakodottá váló Bulgária fegyverrel kísérelt érvényt szerezni követelésének. Vesztére, mert két volt szövetségese a Dobrudzsa déli részét magának követelő Romániával, sőt a megvert Törökországgal is összefogva súlyos vereséget mért a kimerült bolgár hadseregre. A második un. balkánháborút lezáró londoni konferencia nagyjából a katonai foglalásokat helybehagyva rajzolta meg a félsziget új térképét, de a szerbeknek nem adta meg a hőn óhajtott tengeri kijáratot, mert az útjukban álló albánoknak is megadta a független államiságot. Vigasztalásul azonban Szerbia megkapta a már akkor is mintegy 70 %-os többségben albánok által lakott Koszovót. A jelentős területi növekedés ellenére 1913-ban minden balkáni állam elégedetlen volt. A görögök nem érték el a „Nagy Eszme” megvalósulását, Konstantinápoly török maradt.

Bulgária az 1878-as orosz-török háborút lezáró, de Berlinben érvénytelenített San Stefanoi béke által neki ítélt Macedóniát siratta, és persze az őt hátbatámadó és Dél-Dobrudzsát elorozó Románia ellen is engesztelhetetlen haragot táplált. Romániában megnőtt az étvágy Erdélyre és a Tiszántúlra. Az albánok azon háborogtak, hogy népük több mint fele nem kerültAlbániához, hanem szerb, illetve montenegrói fennhatóság alá került. Végül a legnagyobb zsákmányt bekebelező Szerbia úgy vélte, elérkezett az idő az 1/3 arányban szerb lakosságú Bosznia és a 25 %-ban szerbek által lakott, Magyarországhoz tartozó Bánát és Bácska megszerzésére. És persze jó másfél millió török gyűlölt kisebbséggé vált a megnövekedett balkáni államokban. Ha már 1912 előtt is puskaporos hordónak nevezték a Balkánt, ahol egy szikra is elég a háború kirobbanásához, a két balkánháború után a térség időzített bombává vált. Elég volt egy Belgrádban kiképzett terrorista, a 18 éves Gavrilo Princip, hogy 1914. június 28-án pisztolylövésével lángba borítsa egész Európát. A balkáni országok valamennyien arra számítottak, hogy végre megvalósítják régi álmaikat, szomszédaik rovására tovább növelik országuk területét. A nagyhatalmak egymás közti konfliktusa következtében valamennyi kis balkáni nép számíthatott területi igényeinek egy vagy több nagyhatalom általi támogatására. Az eredményt ismerjük, hatalmas emberveszteségek mellett mindegyik megízlelte a vereség és a győzelem ízét is, de a végeredmény egy többszörösére nőtt Nagy-Szerbia és Nagy- Románia lett, az egykori Habsburg, Török és Orosz Birodalom pedig eltűnt a történelem süllyesztőjében.

A győztesek, illetve a magukat szerencsés módon a győztes oldalon találók azonban nemcsak nagyvonalúságra, de még a bölcs józanság gyakorlására sem voltak képesek. A 69 %-os román többségű új Nagy-Románia szemérmetlenül elnyomta magyar, zsidó, ukrán és bolgár kisebbségét, csak a németeknek tett halvány gesztusokat. A délszláv állam csak nevében volt a szerbek, horvátok és szlovének királysága, az 1921-ben a nem-szerbek tiltakozása mellett elfogadott ún. vidovdani alkotmány értelmében a remélt föderáció helyett a 48 %-ot kitevő szerbek központosított állama lett, megszűnt a századok óta működőhorvát országgyűlés, a szábor, az albánok és a magyarok által lakott területeken pedig elkergetéssel, diszkriminációval és nyílt kolonizációs politikávaligyekeztek többségre juttatni a szerbeket. A bolgárok joggal panaszolták föl a románok és görögök bolgár kisebbség ellenes magatartását, de saját egy milliós török kisebbségét ők sem kezelték méltányos módon. Az „etnikai tisztogatás” még leginkább elfogadható módján az 1921-22-es török-görög háború után a két ország lakosságcserében állapodott meg, így Kis-Ázsiában megszűnt a többezer éves görög jelenlét, a balkáni törökök jelentős része pedig átköltözött a Kemál pasa által világi állammá alakított Törökországba. Az általános etnikai türelmetlenség a vallási türelmetlenséggel párosult, annál inkább, mivel a legtöbb esetben a többség és a kisebbség eltérő vallású volt. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a hátrányos helyzetbe került országok és kisebbségek az 1919/20-as békerendszer revíziójára, határváltozásra spekuláltak. 1939 és 1945 között minden korábbinál súlyosabb szenvedések sújtották a Balkán népeit.

A Hitler által két hét alatt szétzúzott Jugoszláviában a bellum omnium contra omnes klasszikus példájaként hagyományos háború, gerillaháború, a polgári lakosság öldöklése, több millió halott és szülőföldjéről elűzött jellemezte az időszakot. A Magyarország, Bulgária, Horvátország és az olasz megszállás alatt álló albánok háború alatti területi nyereségei kérészéletűnek bizonyultak, sőt a győztes oldal bosszúja rendkívül súlyos, véres volt. Az Olaszország rovására Fiuméval és Isztriával megnagyobbodott és helyreállított Jugoszláviában a kommunista diktátor, Tito ugyan tanult elődei hibáiból, és az államot föderális alapon szervezte újjá, de a minden erőfeszítés ellenére 80 %-ban albán Koszovónak és az etnikai mozaik Vajdaságnak köztársasági státus helyett csak Szerbián belüli autonómiát adott. Noha az egypárti diktatúra körülményei közepette az autonómia csak korlátozottan érvényesült, de olyan nyelvi és kulturális jogokat biztosított, hogy a szerbek nem békültek meg vele, s Tito halála után a nacionalista-kommunista Milosevic 1988-ban a két tartomány különállását de facto megszüntette. Európában és Amerikában a kommunista rendszer összeomlása után sokan attól féltek, hogy a régi nemzeti ellentétek, a mélyhűtőből kikerülve, fellángolnak, és új konfliktusok forrásává válnak. Míg a magyarok és szomszédaik között, vagy a csehek és a szlovákok, sőt a Szovjetunió tagköztársaságai között ez nem következett be, a jugoszláv etnikai mozaik valóban felrobbant. Ennek tragikus körülményei jól ismertek. Sok külső megfigyelő azt mondja, vagy legalábbis azt gondolja, hogy Jugoszlávia felbomlása szükségtelen és káros volt. Ez a vélemény nagyon emlékeztet arra, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása szükségtelen és káros volt, minden lakosára csak szenvedéseket hozott.

Be kell azonban látni,hogy az I. világháború után létrejött többnemzetiségű, de magukat egységes nemzetállamnak deklaráló és ennek megfelelően viselkedő országok türelmetlen nemzetiségi politikájukkal maguk hívták ki a Nemezist. Jugoszlávia esetében nemcsak az albán, magyar, muzulmán és más kisebbségek, de az államalkotónak deklarált nemzetek is elégedetlenek voltak helyzetükkel, s az első adandó alkalommal éltek is az elszakadás papíron évtizedek óta létező jogával. A háborús konfliktust tulajdonképpen nem a szlovén és horvát függetlenségi deklaráció okozta, hanem a kevert lakosság. A Horvátország kellős közepén élő szerbek – Belgrádtól is bíztatva – nem akartak elszakadni, és kinyilvánították saját függetlenségüket. Ennek az igénynek a támogatására indult meg 1991 szeptemberében a nevében jugoszláv, valójában szerb irányítású hadsereg. Amikor Bosznia lakosságának a többsége 1991 áprilisában ugyancsak a függetlenség mellett foglalt állást, ezt a köztársaság Szerbiával határos és azzal nem határos részén élő szerbek ugyancsak nem fogadták el, s ez vezetett a közel négy évi kegyetlen, háborús bűnök tömkelegével járó háborúra, aminek csak a NATO 1995-ös katonai beavatkozása vetett véget. Mindebből látható, hogy a balkáni béke kulcsa a sok helyen egymással keverten, máshol a türelmetlen többség által elnyomva élő, különbözőetnikai és vallási közösségek harmonikus együttélését biztosító megoldás megtalálása.

A közelmúlt tragikus eseményei is bizonyítják, hogy a Balkánon, de szinte az egész világon az emberek elsődleges közösségi lojalitása nem az államhoz, hanem az etnikumhoz, a nyelvhez, a valláshoz kötődik. Aki a Balkán etnikai sokszínűségéből olvasztótégelyt akarkovácsolni, az robbanásveszélyes elegyet talál, ami igen könnyen felrobban. Tehát sem a francia ideál, a centralizált nemzetállam nem hozható létre (legfeljebb népirtással, kitelepítéssel, jobb esetben nagyarányú lakosságcserével), de az amerikaiak által szorgalmazott multietnikus társadalomnak sincs –egyelőre – realitása. A nemzetközi közösség és a közvélemény nagy többsége elveti a legkisebb határmódosítás gondolatát is, noha vitathatatlan, hogy a szerbek a mai körülmények között boldogan elfogadnák Koszovó északiés Bosznia keleti részének odacsatolását, cserébe lemondanának Koszovó nagyobb részéről. Az alternatív, és járhatóbbnak látszó megoldás a regionalizmus, a kantonizálás. A horvát háború, Bosznia és Koszovó után látható, hogy a kisebbségeket ma már nem lehetsem asszimilálni, sem elűzni, sem legyilkolni. Élni akarnak őseik földjén, saját szokásaik szerint, saját nyelvükön tanító iskolákba küldve gyermekeiket, önmaguk közül választott vezetők alatt. Ennek intézményes formája a helyi demokrácia, az önkormányzat, görög szóval az autonómia. Két fő formája és megoldása a területi (kanton, megye vagy tartomány) és a személyi elvű, ahol lakhelyétől függetlenül alkot egy szervezetet egy közösség, mint az egyházfelekezetek esetében. Sajnos a világ még nem jutott el addig a felismerésig, hogy a nemzeti hagyományaikhoz ragaszkodó és azt joggal veszélyeztetve érző etnikumokat nem elégítik ki az egyéni jogok, amiknek a betartására nincs is intézményes garancia. Ideje a Balkán szomorú példájából megtanulni, hogy ahogy a diszkrimináció alapja is mindig egy csoporthoz (azonos származáshoz vagy valláshoz) tartozás, ennek ellenszere is csak a csoportjogok biztosítása lehet.

A korlátozott önállóság, a belső önrendelkezés előnyeit a jelenlegi európai példák is igazolják. Nyugat-Európában a II. világháború óta a legtöbb ország rátért a decentralizáció, a hatalom vertikális megosztása, alsóbb szintekre vitele útjára. E folyamat vitathatatlanul jelentős politikai és gazdasági előnyőkkel járt: csökkentek a regionális – részben etnikai és történelmi – feszültségek és a belső önállóság birtokában sok korábban hátrányos helyzetű térség gazdaságilag fellendült. Belgium flamand területei jelentik az egyik leglátványosabb, noha kevéssé ismert példát. Franco diktatúrája idején a spanyolországi katalánok és a baszkok még nyelvüket sem használhatták, ezért a kormányzat esküdt ellenfelei voltak, de a demokratikus fordulat nyomán elnyert helyi önállóság jórészt megszüntette a régi ellentéteket, és az állami egységét megőrző Hispánia addig elmaradott tartományaiban is páratlan fellendülés bontakozott ki.

Megállapítható, hogy Európa nyugati felében a különféle szintű önkormányzatok jellemzővé váltak, ezért joggal beszélhetünk a régiók és autonómiák Európájáról. Az autonómia célja a fogyás, a romlás, a kétségbeesés megállítása, a szülőföldön történő maradás és boldogulás előmozdítása, vagyis a béke és a nyugalom megőrzése. Ez egyaránt szolgálja a többség és a kisebbség érdekeit. Mi, magyarok, sorolni tudjuk a példákat a jól működő autonómiákról: Aland-szigetek, Dél-Tirol, Katalónia, legújabban pedig Skócia és Wales. Vannak még kisebb csoportokat érintő, kevésbé ismert példák is, mint a belgiumi vagy dániai pár tízezer német autonómiája. Kanada esete is azt mutatja, hogy az angol és a francia etnikum különválasztása, az utóbbi tartományi autonómiája tudja a leginkább egyben tartani az országot. Számunkra még kézenfekvőbb a svájci kantonális rendszer, amely évszázadok óta biztosítja a svájci konföderációban élő németek, franciák, olaszok és rétorománok békésegyüttélését. A Balkán mai helyzete is bizonyítja az autonómia szükségességét, illetve azt, hogy autonómia nélkül nem lesz béke azon a tájon, legfeljebb a sír békéje. Arnold Toynbee, a múlt század nagy történetfilozófusa 1915-ben túlságosan is jó jósnak bizonyult, amikor azt mondta, hogy a primitív népek kiirtják kisebbségeiket, míg a civilizált népek gyűjtik a kisebbségek elégedettségének jeleit.

Hogyan vizsgáztak Közép- és Délkelet-Európa országai Toynbee kritériumai szerint? Ma már nem utópia, hanem jól működő realitás az európai integráció, maholnap eljut oda, ami Közép-Európában száz éve már megvalósult, a közös pénzhez és a légiesített, alig érzékelhető határokhoz. Az etnikai mozaikok számára az autonómia legbiztosabb kerete nem a magát nemzetinek deklaráló centralizált állam, hanem egy olyan Európa, ahol a határok nyitottak, szabad a mozgás, szabadon áramlik a tőke, de megmaradnak a nemzetek, akár nyolc országba szétosztva. Nekünk, magyarok számára ez látszik az egyetlen megoldásnak, de azanyaországukon kívül élő albánok, szerbek, horvátok, románok számára is csak vonzó lehet egy ilyen berendezkedés. Csak az a kérdés, hogy az anyaországok mikor lesznek készek sajátbelső kisebbségeiknek megadni azt, amit határaikon kívül élő nemzettársaik számára követelnek.

Jeszenszky Géza