Eltelt az az ominózus, rettenetes éjszaka, amely 2016. július 15. napjával fog felíródni a török történelemkönyvek lapjaira, csak még nem tudni, milyen kommentekkel, ábrákkal és diagramokkal illusztrálva. Azt az éjszakát senki sem fogja majd elfelejteni, és teljesen mindegy, hogy ott volt, ahol a vadászrepülők le és fel nyargaltak a városok fölött, vagy távol mindentől követte az eseményeket a médiában.

Eltelt az az éjszaka és a következő nap is, amikor kétségbeesetten, döbbenten, megrettenve, dühösen figyeltük a reakciókat, a félelmetes láncreakciót, ami elindult, és amely azóta is tart.

Az elmúlt időszak nem volt könnyű Isztambulban. A bombamerényletek egyre sűrűbben ejtenek sebet a város emberektől zsúfolt arcán, sokak fogalmazzák meg magukban a kérdést, hogy meddig lehet ezt még így. Mi az a határ, ami után – ebben a formában – nincs tovább.

A magamfajta külföldiek sok okból választották második hazájukként Törökországot, új otthonukként Isztambult. Nem is számít, hogy miért, csak az, hogy az itt élők jelentős része reménytelenül beleszeretett. Talán már korábban kipattant a szikra, talán idő kellett, hogy bekússzon a bőrük alá, de sokan estek vele mindent elnéző szerelembe.

Ám valljuk be, nem lehet mindent elnézni. A csalódottság és tanácstalanság egyre hangosabban zúg a kis közösségeinkben, most sokan a határhoz érkeztek. Vannak, akik már kimondták a döntő szót, elköltöznek, mások csak tervezik az egérutat, megint mások még kivárnak, hogy mi lesz a vége. Egymást segítő csoportok alakulnak, az egymáshoz közel lakó emberek párokba rendeződnek, hogy szükség esetén segíthessenek a másiknak, hisz vannak, akik a nyelvet sem beszélik. Az emberek nyíltan vagy sem, de a B terveikről beszélgetnek, és a lelki megrázkódtatás feldolgozását segítő tippeket osztanak meg egymással. Isztambul, Törökország, az a gyönyörű arcod, ismét megcsúnyult!

Három nappal az események után eljöttem a városból. Nem azért, mert a körülmények erre kényszerítettek, hanem egy régóta tervezett látogatási ígéretnek tettem eleget. Az utazás mindig feszültségektől terhes, most a készülődés az aktuális eseményekre feszült rá. Az isztambuli forgalom mindig katasztrofális, kivátképp a hétfői, nem is beszélve egy pucsskísérlet utáni hétfőről. Az isztambuli repülőtér a méreténél fogva gerjeszt feszültséget, meg sem említve, hogy a legutóbbi merénylet éppen ott történt.

Ahogy kigurult a gép, majd a kifutópályán lendületet vett és felszállt, egyre jobban süppedtünk az ülésekbe, egyre kényelmesebb lett minden.

Hát ezt teszed most velünk is, Törökország! Kilöksz a testedből!

Nem tudsz már elkábítani az ezerévekkel, amikről most is tanúbizonyságot teszel, sem az Európát Ázsiával összekötő, szimbolikus hídjaiddal. Nem esek hasra a történelem szagától, ha a szíved közelében járok, sem a Boszporusz partján sülő halas szendvics fenséges illatától. Nem kell a parázson készült kávéd, sem a frissen sült gesztenyéd. A simited is megtarthatod, amit a kiskocsikon árultatsz. Nem kell, nem kell, nem kellesz! Megbántottál, hányszor megbántottál már! Menj innen, menj, ne is lássalak!

„Ugyan lányom, hisz ez nem az első az ország történetében, és nem is az utolsó. Eddig is mindig egyenesbe jött minden, ezután is egyenesbe fog…”

Kelt: 2016. július 20.

K. Tengeri Dalma blogja: Törökország, egy másik világ magya szemmel>>>