![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban
A testvér- és rokongyilkosságról 1555-ben
Ogier Ghiselin de Busbecq I. Ferdinánd követeként Konstantinápolyban 1555-ben éles szemű szemtanúként számos érdekességről számol be az Oszmán Birodalom korabeli állapotával, szokásaival kapcsolatban. Busbecq Török levelek című, követjárásáról szóló latin nyelvű munkáját bemutató sorozatunk most következő részében arról olvashatunk, miként is írt a követ az Oszmán-dinasztiára akkoriban oly jellemző testvér- és rokongyilkosság jelenségéről.
Sorozatunk korábbi részeiben láthattuk, hogy Busbecq 1555 januárjában úgy érkezik meg Konstantinápolyba, hogy a szultán éppen Kis-Ázsiában hadakozik a perzsák ellen. A fővárosban van alkalma viszont találkozni Rüsztem pasával, a szultán vejével. Rüsztem, aki élete során közel 15 éven át viselte a nagyvezíri rangot, Busbecq érkezésekor éppen nem nagyvezír, bár még 1555-ben ismét visszanyeri majd a tisztséget. Ahogy sorozatunk későbbi darabjaiból kiderül majd, a szultán vejének tisztségéből 1553-ban átmenetileg az Oszmán-dinasztiára a korban jellemző rokongyilkosság miatt kellett távoznia.
Patricida, matricida, fratricida, parricida
Busbecq, amikor leírja a rokongyilkosság intézményét, a latin eredetiben a parricidium szót használja. A fogalom a római kortól a modern korig számos jelentéstartalmat hordozott magában: apagyilkosság, közeli hozzátartozó elleni gyilkosság és a legáltalánosabb értelemben vett gyilkosság jelentésében is előfordult. A patricida (apagyilkos), matricida (anyagyilkos) és fratricida (testvérgyilkos) mellett a parricida jóval általánosabb értelemben is használatos kifejezés: „apagyilkos, gyilkos, hazaáruló, gonosztevő, felségsértő” értelemben is előfordul. Busbecq a parricidium szót itt a közeli hozzátartozó ellen elkövetett gyilkosság értelemben használja:
„A törökök császárainak fiainál nincs nyomorúságosabb [sorsú] a földön: ha közülük valaki követi apját a trónon, a többiekre az elkerülhetetlen halál vár. És a törökök nem tűrnek vetélytársakat a hatalomban, a testőrség miatt pedig ezt egyáltalán nem is tehetik. Ha a testvérek közül valaki túlélőként megmarad amellett, aki épp uralkodik, szüntelen életjáradékot kér. Ha pedig ezt nem kapja meg, rögtön azt hallod: „Áldás a testvérnek! Isten óvja testvérünket!”, mely szavakkal őt a hatalomra nyíltan jelölik. Így hát a török császároknak szükséges testvéreik vérével kezüket beszennyezniük és az uralkodást így megkezdeniük. Hogy a sorsától félő Musztafa, vagy a gyermekeivel Musztafát lecserélni kívánó Roxolána szolgáltatta-e az okot, az bizonyos, hogy Szulejmán a rokongyilkosságot ésszerűnek ítélte.”
Korábban már olvashattunk Rüsztem és Hürrem (Roxolána) Musztafa elleni mesterkedéséiről, ahogy sorozatunk egy korábbi részében VI. Jóannész Kantakuzénosz bizánci császárról is, aki 1347–1354 között állt a birodalom élén.
Az oszmánok és a rokongyilkosság
VI. Jóannész Kantakuzénoszról egyebek közt annyit érdemes tudni még, hogy uralma megalapozásaként szövetségesének Orhán oszmán szultánt (1329–1362) is megnyeri: a szövetséget pedig azzal erősíti meg, hogy lányát, Theodórát Orhánhoz adja feleségül. Sic transit gloria mundi – amellett, hogy korábban soha nem látott módon bizánci hercegnő oszmán uralkodó felesége lett, a bizánci-oszmán szövetségnek más járulékos, ám a történelem későbbi menete szempontjából igen fontos mozzanatai is vannak. Az oszmánok VI. Jóannész Kantakuzénosz uralkodása idején, 1352-ben már beveszik magukat a Gallipolinál található Tzympe (Çimpe) erődjébe, majd pediglen egy hatalmas földrengést követően, mely a bizánciakat menekülésre késztette e vidékről, Orhán fia, Szulejmán 1354 márciusában elfoglalja a romba dőlt és elnéptelenedett Gallipoli városát; az oszmánok ekkor vetik meg végleg lábukat Európa partjain.
Nem sokkal az esetet követően, 1354 novemberében VI. Jóannész Kantakuzénoszt megfosztják trónjától: az egykori császár élete hátralevő részében szerzetesként él egy moreai kolostorban 1383-ban bekövetkezett haláláig. Itt komoly tudományos és teológiai munkásságot is folytat: ránk maradt pl. egy négykötetes történeti műve is. A volt császár és későbbi szerzetes is megemlékezik az oszmánok körében meglevő, a hatalom biztosítását szolgáló testvérgyilkosságról, mely azonban igazi törvénnyé csupán II. (Hódító) Mohamed (Mehmed) szultán uralkodása idején (1444–1446, majd ismét 1451–1481 közt) vált.
II. Mohamed (Mehmed) szultánról Busbecq korábban annak kapcsán már tett említést, hogy ő foglalta el Konstantinápolyt 1453-ban és ostromolta sikertelenül Nándorfehérvárt 1456-ban.
Bernard Lewis Isztambul és az oszmán civilizáció című művében idézi II. Mohamed (Mehmed) testvérgyilkossággal kapcsolatos intézkedését:
„Fiaim közül bármelyik a szultánságra kiválasztatik, kívánatos, hogy fivéreit a halálba küldje, így védelmezvén a világ rendjét. A legtöbb ulema támogatja ezt. Cselekedjenek fiaim is ennek szellemében!”
Az állam magasabb szempontjait szem előtt tartva ezek szerint az állami egység fontosabb néhány rokon életénél – jogtudósok nem átallottak még a Koránban is fellelni olyan passzusokat, melyekkel ezt a gyakorlatot igazolni vélték. Konstantinápoly meghódítását követően az Oszmán Birodalomban a testvér- és rokongyilkosság ilyen gyakorlata jó másfél évszázadon át fennáll: III. Murád (1574–1595) trónra kerülésekor pl. öt öccsét végezteti ki, fia, III. Mohamed (Mehmed) pedig (1595–l603) ehhez képest tizenkilenc fivére és állítólag tizenöt várandós rabszolganő kivégzését rendelte el. Ő volt az utolsó szultán, aki gyakorolta a testvér- és rokongyilkosság intézményét: halálakor ugyanis két, azonos anyától származó fia (a tizenhárom éves Ahmed és a tizenkét éves Musztafa) közül bármelyiket kivégeztetni is az állam érdekeinek magasabb szempontjait figyelembe véve ekkor kifejezetten kockázatos lett volna. I. Ahmed (1603–1617) halála után így – mivel legidősebb fia is kiskorú még – öccse, az életben hagyott Musztafa kerül trónra; innentől kezdve a trónöröklés rendje is megváltozik az Oszmán Birodalomban, vele párhuzamosan pedig elmarad a kötelező testvér- és rokongyilkosság is a dinasztián belül.
A folytatásban Busbecq leírását követve arról olvashatunk, hogyan is merült fel Szulejmánban saját fiának, a Mahidevrántól született Musztafa megölésének gondolata.
Felhasznált források:
Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595
Bernard Lewis: Isztambul és az oszmán civilizáció. Gondolat, Budapest, 1981
Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Osiris, Budapest, 2003
Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán. Gondolat, Budapest, 1974
Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748
Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990
Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971
The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005
