![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
Tíz éve már, hogy az északkelet-törökországi Kars városának közelében elhangzott az a szó, amely azóta valóságos szinonimája lett minden elhamarkodott, igaztalan és kártékony minősítésnek. De fogalmazhatunk úgy is, hogy akkori kimondásának váratlan hirtelenségével és reményromboló jellegével egyúttal a meggondolatlan és felelőtlen állami szintű hangos rosszallásnak is. Szinte „szállóigévé” válva azóta bejárta az egész országot, eljutott keletről nyugatra, északra és délre, bíróságok tárgyalótermeiben idézték elkeseredett jogviták során és tárgyaként.
Ez a megbélyegzésre kiváltképp alkalmas névszó török eredetiben az ucube volt. A legtöbb szótár első jelentéseként szörnyűségnek, torzszülöttnek, förtelemnek, sorrendben utána pedig furcsaságnak vagy csodabogárnak értelmezi. Más szótárak ugyanezt a jelentést fordított fontossági sorrendben adják meg, de jelölték még éktelennek, ormótlannak is. A lényeg azonban kétségtelenül az volt, hogy az ucube ott és akkor a Török Köztársaság miniszterelnökének ajkát hagyta el, és a nemes célnak tekintett török–örmény testvériesülést szimbolizáló Emberiesség emlékművére vonatkozott. Mégpedig a 2011. esztendőnek olyan történelmi pillanatában, januárjában, amikor bizonyos jelekből némelyek még mindig arra mertek következtetni, hogy talán mégiscsak felengedhet a megszokott „örök fagy” a mélyen eljegesedett török–örmény viszonyban. S így következmények nélkül is felidézhetők lehetnek az örmény nemzet példátlan szenvedései is az Oszmán Birodalom végnapjaiban.
Az elhangzás helyszíne bővelkedett jelképekben: Kars történelmi települése az Allahuekber (Isten a legnagyobb)-hegység lábainál terül el, nem túl messze a határon túli örmény Jerevántól és az ősmondák övezte Ararát török határon belüli hegyétől, a mai Ağrı Dağıtól. Ezen a vidéken vívtak egykor végzetes és ádáz csatákat törökök, örmények, oroszok és kurdok. A környék azonban napjainkban valósággal maga magát kínálta arra, hogy immáron jobb, talán békésebb időkben, a véres múlt józan tanulságaként itt legyen a népek közötti megértés és történelmi megbékélés kőbe vésett emlékműve. Ez volt az elképzelése Mehmet Aksoy szobrászművésznek is, a kor egyik legismertebb török alkotójának. A mester a hivatalos török–örmény diplomáciai közeledés és tárgyalások legreményteljesebb korszakában, 2009-ben már jól haladt a munkában. Akkoriban sokan úgy érzékelték, hogy a felek hajlanak kölcsönös engedményekre, engedve feladhatatlannak vélt egymással szembeni követeléseikből, megrögzült álláspontjukból.
A művész – segédei és építészek nélkülözhetetlen támogatásával – elszántan, kitartóan és mély ihletettséggel dolgozott kőtömbjén, amely egy hasadék által elválasztott, de mégis mintegy összetartozó egyetlen emberalakot ábrázolt. Amikor alkotójának kalapácsa és vésője alól végleg kikerült, és ünnepélyesen felavatták, senki sem vonhatta ki magát lenyűgöző hatása alól. Hatalmas, súlyos tömegével magasan a táj fölé emelkedett, széles körben uralva a vidéket. Kettős alakja messzi kilométerekre hirdette a művésznek azt a kőben testet öltött jelképes üzenetét, hogy igenis lebontható a népeket elválasztó gyűlölet megkövesedett, vastag fala, de csakis közös akarattal, kiengesztelődésre irányuló kölcsönösen őszinte igyekezettel. Mehmet Aksoy elsősorban törökökre és örményekre gondolt.
A bizakodásnak, derűlátásnak azonban egy csapásra véget vetett Recep Tayyip Erdoğan miniszteri kísérettel tett látogatása Kars városában és környékén. Állítólag ez alkalommal pillantotta meg először az emlékművet. Még csak közeledtek az úton, amikor a szobor hirtelen a maga teljességében feltárult előttük. Ebben a pillanatban ragadtatta magát a magas látogató a látvány már említett izgatott jellemzésére, helyesebben leszólására „Mi ez a rémség (ucube) ott?!” – szaladt ki a száján, de válogathatnánk e török szó már felsorolt egyéb fordítási lehetőségei között is. Feltételezhetjük, hogy e kifakadás kínos meglepetésként érte nem csak a fogadóbizottság elébe sietett tagjait, hanem saját kísérőit, vele tartó miniszterét is, mert sehogy nem illeszkedett a két ország közötti közeledés akkori hangulatába. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy magát a török miniszterelnököt a szobor láttán semmiképpen sem érhette meglepetés, mert tudott a munkálatok előrehaladtáról, a „létesítmény” elkészültéről. Kormányfőként erről hivatalból mindenképpen tudnia kellett. Sőt már eleve ismernie kellett e „politikailag érzékeny” szobor terveit, majd az Emberiesség befejezett emlékművéről készített fényképeket is. Ha akarta volna, váratlanul kinyilvánított véleménye megmaradhatott volna akár szűk körben is. Mondhatta volna, hogy „uraim, ne is haragudjanak, de magunk között szólva ez a szobor jócskán túlméretezett és ormótlan”. Joga lett volna hozzá, mint mindenki másnak, hogy egyéni meglátásaként „művészeti-esztétikai” alapon bírálja el az alkotást. Ő azonban nem így gondolkodott, közüggyé kívánta tenni a szoborról utólag meghozott „ítéletét”. S ennek alapján utasítást adott a lebontásra. Ezt a döntését viszont később már ideológiai érvekkel indokolta, s nyíltan hirdette is: „Ez a fura szörnyeteg uralja összes megszentelt környékbeli helyeinket, így árnyékot vet a világ muzulmánjai által tisztelt Ebul Hasan Harakani 10. században élt szúfi szent türbéjére és a közeli mecsetre, a város egyedülálló kulturális kincseire. Testvéreim! Elképzelhetetlen, hogy ez a valami ott a helyén maradjon!” A bontás nyomban meg is kezdődött, s aztán 2011 áprilisára már be is fejeződött. Hiába próbálta a rombolást megakadályozni kétezer tüntető, hiába kérte szándékának megváltoztatására a török kormányfőt az örmény elnök.
Erdoğannak kezére játszott egy különös politikai körülmény. A szobrászművészt műve kivitelezésével annak idején még Kars polgármestere, Naif Alibeyoğlu bízta meg, aki a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártja, az AKP tagjaként igazgatta a várost. Aligha feltételezhető, hogy a városvezető ez ügyben előzőleg ne egyeztetett volna „legfelső szinten”. Csakhogy időközben távozni volt kénytelen tisztéből, mert politikailag több oldalról is kikezdték a török–örmény közeledés pártolása, az emlékmű vállalása, vagyis az egy ideig hivatalosnak számító politika támogatása miatt. Támadták a Jereván és Ankara közeledését gáncsolni igyekvő Azerbajdzsánból és nyomában a város lakosságának húsz százalékát kitevő „azeri kisebbség soraiból” is. De a rossz nyelvek szerint – bár ezt nem tudták bizonyítani – ebben a nyomásgyakorlásban a kormányfőnek is benne volt a keze. A távozó Naif Alibeyoğlu polgármester ezek után búcsút mondott az őt rútul cserbenhagyó AKP-nak. De nem maradt pártcsalád nélkül: belépett a legnagyobb ellenzéki pártba, a Köztársasági Néppártba (CHP).
Ám meg ki sem hűlt elhagyott helye a karsi önkormányzat elnöki székében, az országos műemlék-felügyelet sietett megállapítani a szoborállítás „szabálytalanságát”. „Rájöttek” ugyanis arra, hogy a telekingatlan, amelyen az emlékmű talapzata áll, „történelmi hagyományok megszentelt földje”, ily módon pedig már eleve „védett területnek” volt nyilvánítva.
Némely hírmagyarázóban felsejlett az a gyanú, hogy itt voltaképpen az AKP rendezésében összehangolt szerepeket játszottak el azzal a politikai céllal, hogy általános választásokra készülve ne kockáztassák a konzervatív kormánypárti szavazótábor szélsőjobboldali részének rokonszenvét. E nacionalisták ugyanis kezdettől fogva nem titkolták, hogy szemükben „nemzetárulás” lenne a „karsi torzszülemény” meghagyása. Ennek a „színielőadásnak” volt állítólagos része – kommentárok szerint – a kormányfő Kars városi fellépése, „rögtönzött szoborlejárató magánszáma” is.
Majdnem pontosan egy évre rá a közvélemény tanúja lehetett az Erdoğantól hovatovább megszokottá váló gyors „politikaváltások” egyikének: a miniszterelnök élesen elítélte török nacionalisták súlyos rendbontássá fajult egyik isztambuli tömeggyűlését. Ezen a sok ezer résztvevő Örményországot és a törökországi örményeket fenyegető jelszavakat harsogott az Azerbajdzsánnal vállalt szolidaritás jegyében. A Taksim téri megmozduláson megemlékeztek a hegyi-karabahi azeri–örmény háborúban elkövetett örmény „háborús bűncselekményekről”. „E tüntetés feliratai és jelszavai csupán maroknyi fajgyűlölő megszállott beteges gondolatvilágát tükrözik, de semmi közük Törökország igaz lelkületéhez” – jelentette ki a kormányfő.
Addigra már a szobrász perre vitte a dolgot. A miniszterelnökkel szemben kártérítési keresetet nyújtott be a bíróságon. Arra hivatkozott, hogy alkotásának durva minősítésével anyagiakban is kifejezhető súlyos erkölcsi sérelem érte. A kért összegnek azonban csak töredékét ítélték jogosnak, mert elfogadták a kormányfő jogászainak azt az érvelését, amely szerint „nem sértegetett, hanem csak bírált”. Az ügy ezzel nem ért véget, Aksoy panaszt emelt az Emberi Jogok Európai Bíróságán is. Nem sokkal a karsi eset után – telekkönyvi és tulajdonjogi vitára való hivatkozással – egy másik szobrát is el akarták távolítani eredeti helyéről. Az Isztambul Ümraniye városrészében felállított Földanya két gyermekével című alkotást végül oly módon sikerült megmenteni az elszállítástól és feldarabolástól, hogy a művész elhelyezhette saját műtermében. Korábban Bonnból Potsdamba való áthelyezés sorsára jutott viszont Az ismeretlen katonaszökevény című szobra. A hetvenes években ugyanis ösztöndíjjal előbb Angliában, Olaszországban, majd Berlinben élt. Ezzel az alkotásával Bonnban pályadíjat nyert, de a nyugatnémet főváros hatóságai végül nem engedték köztéren való felállítását. Így került a munka az NDK-ba. A baloldali művész szocialista-humanista eszmények jegyében dolgozott az NSZK-ban, ezt mutatják akkori egyéb alkotásai is: Munkanélküli, A munka emigránsai, az üldözött nagy kommunista török költő, Nȃzım Hikmet mellszobra, Nȃzım Hikmet a börtönben stb.
Aksoynak honvágya volt, hazatért, oktatott az isztambuli szépművészeti akadémián. Amikor azonban 1980-ban puccsal újra tábornokok ragadták magukhoz a hatalmat, távozott Törökországból, ahová csak 1989-ben tért vissza.
Mehmet Aksoy, aki 1939-ban türkmén szülők hét gyermekének egyikeként látta meg a napvilágot a déli Hatay tartomány ma Szíriához tartozó Kaszap városában, hazája egyik legtekintélyesebb művésze. Németországból való hazatérte után alkotta meg híres munkáját, az Izmir melletti Selçuk büszkeségét, A köztársaság alapítóinak függetlenségi emlékművét. Az építmény falának egyik fülkéjében látható az Atatürk által elindított Cumhuriyet (Köztársaság) című napilap egykori legendás főszerkesztőjének, İlhan Selçuknak a mellszobra. Minden évben látogatók ezrei keresik fel ezt a helyet. Az illetékes kerületi hatóságok azt azonban már nem engedélyezték a a szobrásznak, hogy a merénylet színhelyén egy összecsuklott galambot mintázó szoborral állítson emléket isztambuli szerkesztőségi épülete előtt meggyilkolt Hrant Dink örmény újságírónak, az Agos (Barázda) című kétnyelvű hetilap alapító-főszerkesztőjének.
Ám a török alkotmánybíróság a közelmúltban hozott ítéletével – helyt adva a felperes panaszának – arra kötelezte az államot, hogy fájdalomdíjként 20 ezer lírát fizessen Mehmet Aksoy szobrászművésznek, amiért Recep Tayyip Erdoğan akkori miniszterelnök, mai államfő becsmérlő megjegyzésének hatására lebontották a szobrász alkotását, az Emberiesség emlékművét. A lebontás cselekményével megsértették a szobrász szólásszabadságát – állapította meg a bíróság. Majd az ítélet indoklásában ezt még az alábbiakkal is kiegészítették: „Meg lehetett volna vizsgálni annak lehetőségét, hogy károsodás nélkül máshová helyezzék át a szobrot, s ezért egyezség kialakítása céljából tárgyalni lehetett volna a szobor birtokosával. Az állam azonban elmulasztotta teljesíteni a műalkotások védelme iránti kötelességét, s a közhatalmi testületek képtelenek voltak kellő érzékenységgel megoltalmazni a művész alkotmányban szavatolt véleményszabadságát.”
Ez világos, tiszta beszéd volt. Kiváltképp fontos jogi állásfoglalás olyan időpontban, amikor a török kormány a jogállamiság megszilárdítására irányuló törekvéseinek részeként igazságügyi és gazdasági reformot hirdet, továbbá tagjelöltként javítani óhajtja kapcsolatait az EU-val, valamint közvetlen szomszédaival, nem utolsósorban Örményországgal. Talán az örménység felé tett lépésként is felfogható, hogy a Török Köztársaság elnöke – hitvese társaságában és a kormány több tagjának kíséretében – látogatást tett az isztambuli örmény pátriárkátusban, amelyet nyolc évvel a bizánci Konstantinápoly bevétele után Hódító Mehmet szultán alapított 1461-ben. A vendégek itt egyórás beszélgetést folytattak Szahak Masaljánnal, a törökországi örmény apostoli egyház pátriárkájával, majd a főpásztorral együtt részt vettek az 51 éves korában elhunyt Markar Esayan örmény–török újságíró búcsúztatásán a Szűzanya Kumkapı kerületi örmény templomában. A publicistát ezután Şişli városrész örmény temetőjében helyezték örök nyugalomra.
A búcsúztatáson Erdoğan az elhunyt érdemeit méltatva kiemelte Esayan hazaszeretetét, odaadó fáradozását a törökországi demokratikus és szabadságjogok védelmében, valamint azt, hogy következetesen támogatta az állam Törökország erősebbé tételére irányuló politikáját. „Miként eddig, a jövőben is támogatni fogjuk az örmény közösséget, amely a maga színes gazdagságával nélkülözhetetlen tényezője az ország erejének. A szónok nem említette, de az örmény pátriárka és a sajtó utalt arra, hogy Markar Esayan egykor ellenzéki-baloldali újságíróként dolgozott, egy ideig munkatársa volt Hrant Dink lapjának, az Agosnak is. Később politikai világlátásának megváltozásával kormánypárti újságok cikkírója, a Yeni Şafak, az Akşam és a Daily Sabah egyik vezető kolumnistája lett. Belépett a kormányzó AKP-ba, s e párt színeiben képviselőséget vállalt a török nagy nemzetgyűlésben. Számos könyvnek is szerzője.
A fenti történetekből és eseményekből is talán némileg kitetszhet, hogy Törökország továbbra is a meglepő politikai irányváltások és változatlanul a nagy lehetőségek országa.
Flesch István – Türkinfo