Egy már nem kötelező török diákeskü szerzőjének kalandos élete és magyar kapcsolatai

resit_galip_ataturkMég mindig élénk az érdeklődés a “demokráciát bővítő intézkedések” török csomagja iránt. Mind Törökországban, mind külföldön. Ez érthető is, mivel a széles körű és hosszan tartó hírverés hatására a közvélemény, kiváltképp a kisebbségi népcsoportok és vallásközösségek már jóval a “csomag” szeptember 30-ai bejelentése előtt reménykedve és izgatottan várták a “nagy napot”. Ebből az alkalomból angolul és arabul szinkrontolmácsolásban is közvetítették Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnöknek a tévében elhangzó szavait, közvetlenül a műsor kezdete előtt pedig a kurdoknak szánt figyelmességként és meglepetésként közölték, hogy az ő anyanyelvükre is fordítják a beszédet, amely hozzáférhető volt még orosz, szerb, horvát és “bosnyák” fordításban is.

A “csomag” előterjesztésének szervezeti keretét Erdoğan sajtóértekezlete szolgáltatta, amelyen azonban nem lehetett kérdéseket feltenni, s amelyre nem hívták meg mintegy fél tucat ellenzéki, kritikus szellemű lap munkatársait. Márvány-tengeri börtönszigetének zárkájában tévén figyelhette a sajtókonferenciát Abdullah Öcalan, hivatalos meghatározással még mindig a “PKK terrorszervezet” életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt vezére, akivel a török kormány hírszerzésének főnöke nagy titokban fegyvernyugvásról és békéről, az úgynevezett kurd-török békefolyamat előre viteléről tárgyalt. Az Európai Unió, amelynek Törökország már tagjelöltje, a jövőre nézve “több jelentős területen” kecsegtetőnek értékelte a bejelentett reformokat, mindamellett jó előre jelezve, hogy megvalósításukat szigorúan ellenőrzi majd. Törökországban és külföldön is általában helyesléssel találkozott önmagában az a tény, hogy Ankara hosszabb szünet, valójában politikai lendületvesztés után egyáltalán ismét a reformalkotás útjára szándékozik lépni, s a kormányfő szavai szerint “nem is az első, és nem is az utolsó reformokról van szó”. Ezek az újítások azonban elmaradtak a kisebbségek, főként a kurdok elvárásai mögött.

A legfontosabb változtatások egyike az, hogy az állami szolgálatban foglalkoztatott nők esetében részlegesen megszüntették a muzulmán fejkendőviselés tilalmát. A tiltás azonban továbbra is vonatkozik azokra, akik közszolgálatban kötelesek talárt ölteni vagy egyenruhába öltözni, például bírónőkre, államügyésznőkre és rendőrnőkre. Állami szolgálatot teljesítő férfiak a jövőben szakállt növeszthetnek. Az indoklás szerint “a korábbi korlátozások sértették a vélemény- és vallásszabadságot, a munkához való jogot, és hátrányosan megkülönböztető jellegűek voltak.” Kormánya – mondotta a kormányfő – gondoskodni fog arról, hogy a munka világában felszámolják a nők diszkriminálását.

A másik fontos változtatás annak engedélyezése, hogy a kurd nyelvet tanítani lehessen magánkézben lévő oktatási intézményekben is. Választott nyelvként a kurdot állami iskolákban 2012-től már lehetett tanulni. De eltekintve a nyelvtanfolyamoktól az általános kurd nyelvű iskolai oktatás – amely a kurdok egyik fő követelése – továbbra is be van tiltva. Még Törökországnak azokon a vidékein is, ahol a kurdok évszázadok óta élnek, és a lakosság többségét is ők alkotják. Némi “nyelvi könnyebbség” lehet, hogy a “reformcsomag” értelmében választási rendezvényeket mostantól kezdve már nem csak törökül, hanem más anatóliai nyelveken is lehet tartani. Ez főként a kurdoknak kedvez. Az utóbbi években a török állam már megtűrte, ha valaki kurd anyanyelvén, mondjuk annak zaza vagy kurmanci változatát használva szónokolt egy nagygyűlésen, de az ilyen megszólalás hivatalosan még törvénytelennek számított. Lehetővé vált, hogy a kurd Béke és Demokrácia Pártja a jövőben részesüljön az állami párt finanszírozásból. Megvitatják továbbá annak lehetőségét is, hogy lényegesen lejjebb szállítsák a pártok parlamentbe való bejutásának jelenlegi 10 százalékos küszöbét. Ez ugyanúgy a kurdok javát szolgálná, mint az is, hogy – jelentőségét tekintve természetesen sokkal kisebb mértékben – , eltörlik a q, a w és az x betűk használatának tilalmát. Kurdok eddig – nyolcvan hosszú esztendőn át – nem adhattak olyan nevet gyermekeiknek, amelyben ezek előfordultak. Ilyenek ugyanis nincsenek a török írógépen, vagyis a török ábécében. Az anyakönyvi hivatalban tehát nem fogadták el, hogy a kurd újszülöttnek például Xebat (szorgalmas), Xelat (ajándék), Ciwan (ifjú) vagy Serwan (harcos ) nevet adjanak. Újdonság, hogy visszaállíthatják az eltörökösített eredeti földrajzi neveket, és súlyosabb büntetéssel sújthatják a etnikai kisebbségek ellen irányuló gyűlölködést.

Az alevi kisebbségi közösség tagjai azonban, akik a hagyományos iszlámtól eltérő, némelykor eretnekséggel meggyanúsított anatóliai hitvallás hívei, szinte teljesen üres kézzel távozhattak a “reformok ajándékcsomagjának” kibontása után. Ők szerették volna – ilyen ígéretek korábban el is hangzottak – , ha egyenlő jogokat biztosítanak számukra, és az állam szabályos istentiszteleti helynek ismeri el a szertartásaik színteréül szolgáló házaikat, ezzel megoldódott volna papjaik fizetésének kérdése is. Vigaszul csak egy vidéki egyetemet neveztek el egyik “szent tudósukról”, Haci Bektaş Veli szúfi gondolkodóról.

A kormány visszaszolgáltatott ugyan egy 1700 éves kolostort a szír ortodox vallási közösség alapítványának a délkelet-törökországi Mardin város közelében, de most már szó se volt a márvány-tengeri Halkı szigetén (törökül Heybeliada) 1971-ben bezárt görög ortodox teológiai szeminárium megnyitásáról, jóllehet erről hivatalosan is már a legmagasabb szinten beszéltek. A közvélemény teljes értetlenséggel szemlélte a szír és a görög ortodox létesítmények közötti eme különbségtételt. A Radikal című napilap örmény publicistája, Yetvart Danzikyan megállapította: “a szeminárium megnyitásának elmaradása csalódást keltett nem csak a görög közösségben, hanem az összes többi kisebbségben is.

A miniszterelnök bejelentései közül fontosságban kiemelkedett az a rendelkezés, amellyel az elemi iskolákban megszüntették a tanulók kötelező esküjét. Ezt reggelenként szertartásszerűen fel kellett mondaniuk Atatürk mellszobra előtt. A magyar olvasó számára érdemes feleleveníteni e diákeskű szövegét, amely az etnikai és a vallási kisebbségek tagjain kívül törzsökös, liberális törököket is mindig is megbotránkoztatott. A fanatikus nacionalisták által meggyilkolt Hrant Dink örmény újságírónak is az volt az egyik “főbűne”, hogy erősen sérelmezte: függetlenül tényleges nemzetiségüktől, erre az esküre minden gyermeket egyformán “törökként” köteleztek. Ő valóban hazafi volt, hűséges állampolgára Törökországnak, török szülőföldjének, de nyíltan hangsúlyozta, hogy nem török, hanem törökországi örmény. Ezzel még 2007-ben meg is pecsételte saját sorsát. Íme az eskü:

“Török vagyok, becsületes és szorgos. Alapelvem, hogy oltalmazzam a fiatalabbakat, tiszteljem az idősebbeket, hazámat és nemzetemet pedig önmagamnál is jobban szeressem. Eszményképem a feltörekvés és a haladás. Ó nagy Atatürk! Esküszöm, hogy az általad megnyitott úton feltartóztathatatlanul igyekszem eljutni az általad kijelölt célhoz. Hadd ajánljam fel életemet ajándékként a török nemzet javára! Mily boldogság, ha valaki azt mondhatja magáról, hogy török vagyok”.

E híres sorok szerzője, dr. Reşit Galip 1933-ban közoktatási miniszterként szolgált a nagy török államférfi kormányában. Még abban az évben ő maga vezette be e gyermekkori eskütételt az egész országban. A hagyomány szerint a dolog úgy esett, hogy a miniszter ellátogatott egy vidéki iskolába. A tanulóknak ott élőszóban előadta szerzeményét, s kérte őket, hogy ismételjék el szóról szóra. A próba sikerrel járt, s ezen felbuzdulva a doktor szépen lejegyezte addig fejben őrzött művét, majd elküldte Ankarába. A központban olyan tetszést aratott, hogy szétküldték a Török Köztársaság minden iskolájába. Még néhány hét sem telt bele, s a gyermekek már mindenütt kívülről fújták. Galip doktor, akiről utca van elnevezve Ankarában és Nazilliben, a gyógyítást választotta hivatásául, és sokáig orvosként tevékenykedett. Rodosz szigetének szülötte azonban még diákkorában önkéntesként harcolt a Balkán-háborúban, meg is sebesült, majd részt vett az első világháborúban is, bevetették a trákiai és a kaukázusi fronton. A Mustafa Kemal vezette török függetlenségi háborúban a hazafia erők oldalán a Vörös Félhold főorvosaként balkáni és kaukázusi muzulmán menekültekről gondoskodott. Elkötelezett, kemény kemalista volt, aki némelykor túlzó, dagályos szónoklatokban tömjénezte győztes vezérét. 1923-tól nemzetgyűlési képviselő, majd szerepet vállal az úgynevezett független bíróságok igen ellentmondásos munkájában, amelyek ítélkezni voltak hivatottak az 1925-ben véresen levert kurd felkelés irányítói és a Mustafa Kemal ellen 1926-ban előkészített merénylet vélt vagy tényleges kitervelői felett.

Kétségtelen azonban, hogy Dr. Reşit Galip hervadhatatlan érdemeket szerzett a török egyetemi reform megszervezésében, a korszerű új Isztambuli Egyetem megalapításában és ezzel összefüggésben a náci uralom elől Németországból “faji” vagy politikai okokból menekülni kényszerült tudósok, közöttük magyar professzorok meghívásában és befogadásában. Az erről szóló megállapodást 1933. július 5-én ő hozta tető alá a Svájcból érkezett Schwartz Fülöp magyar emigráns patológussal, aki Zürichben tanácsadó központot, majd szükségközösséget szervezett üldözött, főleg zsidó tudósok számára. A török fél nagylelkűsége tette lehetővé, hogy az új Isztambuli Egyetem harminc professzori állását a németországi szükségközösség tagjaival töltsék be. Ezt nevezték később az “1933-as törökországi német-török csoda napjának”. Ez segített menedékhez olyan további világhírű külföldi magyar tudósokat is, mint Schwarz András Bertalan jogász és Péterfi Tibor orvos biológus.

A török miniszter nyilvánvalóan vaskalapos kemalista, de karakán, jellemszilárd egyéniség volt, aki meggyőződéséért, szembe mert szállni még akár bálványozott vezérével, a köztársaság elnökével is. Galip egyszer a Dolmabahçe-palotában egy fogadás alkalmával Mustafa Kemal asztalánál foglalt helyet. Társalgás közben éles hangon bírálni kezdte az egyik kormánytagot, amiért az ankarai népművelődési házban szerinte méltatlan magatartást tanúsított nőkkel szemben. Az elnök rászólt, hogy több tisztelettel illene szólnia olyasvalakiről, aki a tanára volt. De Galip csak nem tágított, mire az államfő félbeszakította, és felszólította, hogy távozzék az asztaluktól. “Azt már nem – vágott vissza a már szemlátomást kapatos Galip – , mert ez az asztal nem csak az öné, hanem az egész népé, márpedig köztárságunkban mindenkinek joga van arra, hogy bárkit bírálhasson!”

“Rendben van, akkor majd én kelek fel és megyek el, ön csak maradjon itt a néppel!” – válaszolta Mustafa Kemal, miközben távozott kíséretével. Mindamellett annyira imponált neki Galip határozott fellépése, a kemalista reformok iránti szilárd elkötelezettsége, hogy rövidesen kinevezte miniszternek.

A doktor azonban nem sokáig tevékenykedhetett hivatalában; Fenerbahçe közelében baleset érte a tengeren, s emiatt le kellett mondania. Nem sokkal később váratlanul és hirtelen meghalt – német és magyar menekült barátainak, pártfogoltjainak legnagyobb bánatára. A szerencsétlenség következményeként ugyanis tüdőgyulladást kapott, s 1934. március 5-én elhunyt. Negyvenegy évet élt. Temetése napján az újságok úgy búcsúztatták, mint aki egyesítette magában egy “nagy forradalmár, lánglelkű hazafi, tiszta politikus és államférfi, őszinte török népbarát, szenvedélyes szónok és odaadó orvos” jellemvonásait.

A doktor alakját tehát legkevésbé sem “diákesküje” miatt fogja megőrizni a történelmi emlékezet. A gyermekek e korai “kemalista fogadkozásának” szövege minden bizonnyal gyorsan feledésbe is merül, már csak azért is, mivel érvénytelenítésével a társadalom jelentős része egyetért, mindenekelőtt a nem török etnikumhoz tartozók. Az eskü szövegéből áradó szemlélet, amely egy lényegében önmagát más népek fölébe helyező büszke török ifjúság kinevelésének szándékát sugallja, mindig is időszerűtlen, sőt végső soron ártalmas is volt. Ennek hivatalos felismerése azonban túl sokáig váratott magára. Most azonban végre elérkezett ez a pillanat is, s ezért a kormánynak ezt a döntését széles körű helyeslés fogadta. Bár megkésettnek, de mindenképpen előremutatónak értékelték. Mégis, Elif Şafak, a Magyarországon is ismert nagy török írónő úgy látja, hogy ez a “kormánycsomag” a demokrácia tekintetében nem hozhatott igazi fellélegzést. Méghozzá annál az oknál fogva, hogy amit nyújtott, már nem elégséges. “A társadalom ugyanis megváltozott. Más szóval Törökország népe gyorsabban változik, mint a politikusok, s a szakadék közöttük szemlátomást növekszik. A bejelentett reformok nem fogják át a társadalom egészét, s olyan benyomást keltenek, hogy némely állampolgároknak kedveznek, másokról ellenben megfeledkeznek…2013 nyara óta Törökország minden korábbinál megosztottabb…”

Ennél azonban súlyosabb aggodalom tölt el bizonyos független, demokratikus-baloldali köröket. Soraikban hangot kap az a félelmük, hogy az immáron leépülőben lévő, megkövesedett és korszerűtlenné vált kemalista irányzatok helyére befészkelődhetnek más ideológiai modellek. A különböző közösségi hálókon, médiákban erre újabban mind többen fel is hívják a figyelmet. Az egyik ilyen “veszélyjelző” írásnak – szabad fordításban – ezt a címet adták: “Eddig esküdhettünk, mostantól imádkozhatunk!”. Nemrégiben ugyanis – szinte egy időben a kötelező eskütétel megszűntével – felröppent annak a híre, hogy a középiskolákban a jövőben muszlim ájtatosság végzésére alkalmas termeket vagy “imaszobákat” óhajtanak berendezni. Miután ezzel kapcsolatban kérdést intéztek hozzájuk, az illetékesek zavarba jöttek, köntörfalaztak, hímeztek-hámoztak, s arra hivatkoztak, hogy még nincs semmi végleges döntés…

Hasonló “vallási irányba” mutató furcsaságot észlelhetett a közvélemény Erzurumban a rendőrtiszti főiskola évnyitó ünnepségén. Eme alkalommal az állami alkalmazásban álló városi imám lépett elő főszereplőnek, a tisztjelölteknek az ő irányításával kellett imát mondaniuk tanulmányaik sikerére. Az erről készült fénykép bejárta a sajtót: a kadétok hívő muszlimként széttárt kézzel, felfelé fordított tenyérrel fohászkodnak, ellentétben a kezüket maguk előtt összetevő keresztényekkel. A kadétok közös imája egyáltalán nem istenhit, vallás kérdése. A vallásgyakorlás szabadsága mindenkit megillet egyénileg. Felmerül azonban a kérdés, hogy összeegyeztethető-e a Török Köztársaság világi berendezkedésével az ilyen államilag rendezett vallási ceremónia. Nem arról van-e szó, hogy a török állampolgárok önazonosságának meghatározásába ismét bele akar szólni az állam, méghozzá úgy, hogy a nemzet helyett a muzulmán közösség identitásának megvallása legyen a meghatározó – ez az aggódó érvelés is olvasható a török közösségi médiában.

2013-10-20
FLESCH ISTVÁN