![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
Minden kétséget kizáróan nyelvzseni volt. Ezt „kihallgatói” (vallató pribékjei) is szükségesnek tartották rögzíteni „vizsgálati anyagában”. Lejegyezték, hogy a török nyelvcsaládhoz tartozó sztyeppei krími tatár anyanyelvén kívül jól tudott törökül, oroszul, arabul, perzsául, grúzul németül, franciául, angolul, csehül, lengyelül és – magyarul. (Utóbbit jobban beszélte, mint némely budapesti honpolgár – írta róla Pekár Gyula, a Petőfi Társaság elnöke). Mindez azonban csak egyike volt ragyogó képességeinek, amelyek között megcsillant költői tehetsége is.
Szűkebb környezete korán felfigyelt a kivételes adottságú gyermekre a Krím-félszigeti Karaszubazár (Belogorszk) városkához közeli Argin falvában, s minden úton-módon igyekezett egyengetni útját. Az 1893. május 15-én született fiú a Bekir Szidki nevet kapta, apját, aki pásztor, vagyis csoban volt, Vahapnak hívták. A kisfiú gyakran elkísérte apját a legelőkre, segített neki a nyáj terelésében, s a krími táj és a juhok, bárányok emléke elő-előbukkan verseiben. Bekir aztán a családfő foglalkozását jelölő szóból alkotott magának vezetéknevet: Csobánzáde (pásztorfia). Már ezen a néven ismerte meg a világ: a tatár verskedvelők otthon és a szétszóratásban, a költeményei szépségét elismerő irodalomtörténet és a török nyelvjárások összehasonlításában elért tudományos eredményeit méltató orientalisztika, végül az utána nyomozó titkosrendőrség.
Szülőhelyén az új tanítási módszerű, rüşdiye típusú muzulmán iskolában kezdett tanulni. Ez a rüşdiye egyike volt azoknak az iskoláknak, amelyeket még a nagy oszmán reformkorszak, a tanzimát idején nyugati mintára alapítottak a szomszédos muzulmán török birodalomban a diákok felsőbb tanulmányokra való előkészítése céljából. Csobánzáde hamar kitűnt osztálytársai közül, ezért a muszlim közösség jótékony célú vallási egyesülete úgy határozott, hogy saját költségén Konstantinápolyba küldi iskoláinak folytatására. Az ott tanuló krími diákok egyesületének segítségével 1909-ben be is jutott a Boszporusz-parti világváros híres galatasarayi császári gimnáziumába, a Mekteb-i Sultânîsi-be, ahol 1914-ben végzett. Egyidejűleg azonban az egyetem filológiai szakán középiskolai tanári oklevelet szerzett arab és francia nyelvből. A krími tatár fiú eredményeire felfigyelt a galatasarayi tanintézet igazgatója, a forradalmár Tevfik Fikret pedagógus, a modern török költészet egyik vezéralakja is, s megajándékozta verseskötetével. Csobánzáde ez idő tájt írott verseit bemásolta a nagy költőtől kapott füzetébe.
A gimnáziumot még 1868-ban alapította – a párizsi világkiállításról hazafelé tartva – az oszmán uralkodók közül elsőként külföldön járó Abdülaziz szultán. Utazása közben útba ejtette a párizsi, a londoni, a berlini és a bécsi udvart, s tapasztalatai alapján a francia oktatási rendszer követése mellett döntött. Az intézményben törökül és franciául folyt az oktatás. Szabadon választható nyelv volt a perzsa, az arab, az olasz, a latin, a görög és az örmény. Együtt tanultak muzulmánok, katolikusok, ortodoxok és zsidók. A muzulmánok kisebbségben voltak. Abdülaziz 1876-ban kétségbeesésében öngyilkossággal vetett véget életének, miután letaszították trónjáról állítólagosan pazarló udvartartása és az államügyek iránt tanúsított – úgymond – érdektelensége miatt. Lehet, hogy sok pénzt elherdált talmi célokra is, de szívügye volt az oszmán művelődés és közoktatás fejlesztése, s erre a nemes célra bőven fordított anyagi eszközöket az utókor által is becsült eredménnyel. Az ő idejében nyitották meg a Darülfünün egyetemet, a Tudomány Házát is. Az öngyilkosságáról szóló hivatalos közleményt nem mindenki hitte el. Otthon és külföldön sokáig azt suttogták, hogy gyilkosság áldozata lett.
Bekir 1914-ben visszatért krími szülőföldjére. Amikor kitört a háború, szülei reménykedtek abban, hogy egyetlen fiúgyermeküket nem viszik el katonának. Bekir még elutazott Odesszába, hogy a szláv nyelvek ottani főiskoláján elmélyíthesse elsősorban orosz nyelvtudását. Onnan azonban arról kellett értesítenie családját, hogy mégis behívták a cári hadseregbe. Csapattestével rögtön a délnyugati arcvonalra irányították, szemben az Osztrák–Magyar Monarchia haderejével. Ami ezután következett, arra vonatkozóan az adatok hiányosak, fehér foltok váltakoznak tisztázatlan vagy vitatott részletekkel. Bizonyos, hogy a fronton magyar hadifogságba esett. A történtek leírásának egyik változata szerint azonban, amelyet újabban némely kutató kétségbe von, a fogolytáborból magyar kommunisták segítségével sikerült kijutnia. A hatóságok mindenesetre 1915-ben teljesítették azt a kérését, hogy Budapesten folytathasson egyetemi tanulmányokat.
„A magyar fővárosban szerezte meg nemzetközi színvonalú tudását”
Felvették a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemre (1921-től Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem), s tagja lett az Eötvös József Collegiumnak is. Ez döntő fordulat volt életében. A magyar fővárosban szerezte meg nemzetközi színvonalú tudását, itt indult egyre feljebb ívelő tudományos pályája, itt teljesedett ki költészete is. 1916-tól arab, török és magyar filológiát hallgatott a keletkutatás és a turkológia olyan világhírű képviselőitől, mint Goldziher Ignác, Németh Gyula és Kúnos Ignác. A Budapesten végzett Henryk Jankowski lengyel turkológus, poznani egyetemi tanár Csobánzádéról szóló tanulmányában az egyetemi tanrend alapján ismertette, hogy Goldziher alapfokú arab nyelvtanról tartott előadást és gyakorlatot, Németh az oszmán-török nyelvtanról, török nyelvészetről és a középkori törökségről, Kúnos pedig a legújabb török irodalomi művekből mutatott be szemelvényeket. Bekirt példás előmenetelének, kiváló magyar nyelvtudásának elismeréseképpen egyszer-egyszer már megbízták szemináriumvezetéssel is.
Mint Eötvös-kollégista is hamar népszerűvé vált a magyar értelmiség körében, s ismertségét és elismertségét is mutatja, hogy két költő is írt hozzá verset, Juhász Gyula és Zempléni Árpád. Előbbi Egy tatár költőnek, utóbbi Szidki Bekirnek emlékül címűt. Fekete József tanár, aki Babits Mihály tanítványa volt, a nagy magyar költőnek megküldte nyers fordításban Bekir néhány magyar tárgyú versét, remélve, hogy a „tatár irodalom eme darabjaival gyarapítani fogja gyönyörű műfordításait”. A tanár a Zempléni Árpád-asztaltársaság nevében kérte Babitsot, hogy 1920. május 4-éig juttassa el neki műfordításait, „mert a fiatal tatár költőt beválasztották a krími tatár országgyűlésbe, s ezért nemsokára el kell utaznia”. Nem ismeretes, hogy Babits tudott-e foglalkozni e nemes küldeménnyel, vagy egyáltalán eljutott-e hozzá a tatár versválogatás.
Csobánzáde a Magyar Figyelőben megjelent Kulturális tatárjárás című tanulmányában értekezett a magyar folklórról és az irodalomról, és vallott egyidejűleg Arany János és Petőfi Sándor reá gyakorolt hatásáról. 1917 januárjában lefordította krími tatárra Arany János Ágnes asszony című balladáját. Ez a fordítás csak 1993-ban Ankarában jelent meg – mint Kovács Előd turkológus, Csobánzáde költői műveinek és hagyatékának kutatója tudósít róla. A Kőrösi Csoma Társaság évente kétszer megjelenő Keletkutatás című folyóiratának 1996. őszi – 2002. tavaszi számában arról tájékoztatott, hogy Bekir Szidki addig ismert összesen nyolcvannégy költői művéből huszonnyolc Magyarországon töltött évei alatt született. Ezek többségére a turkológus az MTA Könyvtára Keleti Gyűjteményében kutatva bukkant rá A pásztorsíp hangjai című, egybekötött krími tatár nyelvű kéziratgyűjteményben. Ezekből Bede Anna fordításában öt költemény napvilágot látott a Barátság című folyóiratban. Bekir magyarul írt egyéb fontos publikációi – Újjáébredő tatárság címmel a Magyar Figyelőben és Az oroszországi tatárok kulturális törekvései címmel a Turánban, a Magyar Néprokonsági Egyesület lapjában – olvashatók. Mindkét írás 1918-ból való.
Bekir Szidki Csobánzáde 1920-ban tudományos fokozatot nyert Budapest,en disszertációjával, amelynek címe így hangzik: A magánhangzó-illeszkedés hiányosságai a Codex Cumanicus-ban és az artikulációs bázis problémája a török nyelvekben. Számunkra laikus olvasók számára legalább a hivatkozott kódexról szükséges némi magyarázat. A velencei Marciana gyűjteményben őrzött kéziratos könyv a népvándorlás utolsó nagy hullámaként Belső-Ázsiából Európába érkezett és később egy részükkel a magyarságba beolvadt kun nép legnagyobb és egyben legjelentősebb nyelvi és művelődéstörténeti emléke. Az egykori kun törzsszövetség legnyugatabbra lakó törzsei Magyarországra és a Balkánra költöztek, a többiek a kun pusztán, vagyis a Fekete-tenger északi partvidékének pusztaságain, a Krím-félszigeten, a Kaszpi-tenger és az Aral-tó közötti síkságon maradtak. Itt keletkezett a Kun kódex, amely két fő részre tagolódik. Az első egy latin–perzsa–kun szókönyvet tartalmaz, a második nagyrészt kun nyelvre fordított keresztény egyházi szövegeket, többek között prédikációkat, imaszövegeket, himnuszokat és egyéb vallási szövegeket tartalmaz. Ezek mellett azonban más bejegyzések is találhatók, például latin–kun és kun–német szójegyzék, még eredeti kun népköltési szövegek és egy kun találóskérdés-gyűjtemény is.
„A Lausanne-i Egyetemen tartott előadásokat”
Bekir Szidki szeretett Magyarországának elhagyása után Svájcban folytatta tudományos tevékenységét. A 26 éves Dr. Csobánzáde professzor a Lausanne-i Egyetemen tartott előadásokat. Mielőtt azonban rátérnénk végleges hazatérésére a Krímbe, meg kell emlékeznünk magyarországi politikai tevékenységéről, amelyet több forrás is, orosz, török és magyar egyaránt említ. Néhai T. Nyiri Mária turkológus a Csobánzáde halálának 70. évfordulójára 2007 novemberében megjelent tanulmányában, amely szorgalmas gyűjtőmunkával felszínre hozott új adatokat tartalmaz, megemlíti, hogy a krími tatár tudós költő a Tanácsköztársaság idején idegen légiót szervezett a magyar Vörös Hadseregben. A szerző feltételezhetően a forradalmi kormányzótanács rendeletére különböző nemzetiségű katonákból, hadifoglyokból toborzással más-más időpontokban felállított két ezredre gondol. S a sok nyelven beszélő Bekir igen alkalmas lehetett a hadifogolytáborokban való toborzás feladatára. Az ezredek közös katonai szemléjüket április 7-én az Országház előtt tartották. A német, osztrák, román, tót, cseh, lengyel, szerb és orosz nemzetiségű zázslóaljak Böhm Vilmos és Szántó Béla hadügyi népbiztosok előtt vonultak fel.
Ám a napokban Csobánzádénak a Tanácsköztársaság melletti egyértelmű politikai elköteleződését hozta szóba İlber Ortaylı Magyarországon is ismert török politológus-történész professzor, az Ankarai Egyetem tanára, a Hürriyet című napilap rendszeres tárcaírója. Ortaylı, aki a háború utáni sztálini megtorlások elől elmenekült krími tatár szülők gyermekeként 1947-ben az ausztriai Bregenz menekülttáborában született, júniusban lapjában megemlékezett a Magyarországot sújtó trianoni szerződés évfordulójáról A magyar Sèvres 100 esztendeje címmel.
Mint ebben olvasható, az első világháború éveiben előfordult, hogy az orosz hadsereg muzulmán tisztjei és katonái átálltak a magyar oldalra, s közismert, hogy az ilyen hadifoglyok még oktatásban is részesülhettek. „A mi híres turkológusunk, a Krímből való Bekir Szidki Csobánzáde Eötvös-kollégista is volt, és tudományában Németh Gyula professzor mellett gyarapodott, teljesedett ki. Még érdekesebb vonatkozás – hangsúlyozza az egyetemi tanár –, hogy személyes barátság fűzte Kun Bélához, és így közeledett a bolsevizmus eszméihez. Végül azonban a harmincas évek sztálini megsemmisítési politikája idején nem menekülhetett gyilkosai elől.” A professzor nem említ forrásokat, hogy alátámassza újszerű közlését Csobánzáde és a szintén a sztálini önkény áldozatává vált Kun Béla állítólagos barátságáról. Így ennek végleges tisztázása – ha ez egyáltalán lehetséges – a fiatalabb magyar, orosz és török kutatókra marad. Dr. Bekir Szidki Csobánzáde útja 1920 júliusában Lausanne-ból Konstantinápoly érintésével vezetett haza a Krímbe. Ott azonban akkor még csapatai élén P. Ny. Wrangel tábornok, a polgárháborús ellenforradalmi erők főparancsnoka volt az úr. A tatár otthonába visszatérő Bekir egy másik személy nevére kiállított, hamisított útlevéllel érkezett, s bekapcsolódott a fehérek elleni földalatti tevékenységbe.
„Részt vett a Nemzeti Párt, a Milli Firka megalapításában Akmeszdzsidben”
A török Iszlám Enciklopédia (Islâm Ansiklopedisi) szócikke szerint noha a tábornok uralma alatt betiltottak mindenfajta krimi tatár nemzeti megnyilvánulást, Bekir részt vett a Nemzeti Párt, a Milli Firka megalapításában Akmeszdzsidben (Szimferopol). Ennek egy ideig az elnöke is volt. A Vörös Hadsereg hamarosan kiverte a Krímből a fehéreket, s vörös kormányzás következett. Bekir – több más ismert krími értelmiségihez hasonlóan – lehetőséget látott a bolsevik szovjet hatalommal való együttműködésre, s ezért a maradás mellett döntött. A Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság megalakulása után 1921-ben a központi végrehajtó bizottság tagjává választották. Mint orosz források közlik, tevőlegesen hozzájárult a társadalom gyökeres megújításához, aktív munkása lett a félsziget közösségi életének. Pártja, a Milli Firka, a Nemzeti Párt kezdetben legálisan működhetett. De e politikai szervezetet belső ellentétek szabdalták. T. Nyiri Mária szerint ezek főként a tatár ábécé kérdésében mutatkoztak meg: ő a latin ábécé bevezetését sürgette, társai az arab megtartása mellett foglaltak állást. Ez a nézeteltérés mind inkább elidegenítette a politikától a fiatal tudóst, akinek viszont a tudományos pályája rendkívül sikeresen alakult.
1922-ben kinevezték a szimferopoli Tavrida Egyetem tanárának, majd betölthette rektori tisztjét is, közben előadott a tatár pedagógiai intézetben. Az azerbajdzsáni vezetés meghívására 1924-ben Bakuba költözött, mert felkínálták számára az azerbajdzsáni Állami Egyetem Orientalisztikai Tanszékének vezetését. Ezt az állását 1929-ig töltötte be. Változatos és alapos nyelvismereteit nem sokkal érkezése után nagy sikerrel bizonyítani is tudta: egy külföldi tudósokból álló küldöttség fogadásakor a francia tolmácsolásra felkért és fel is ajánlkozó híres botanikus és későbbi akadémikus, A. A. Grossheim csődöt mondott, teljesen alkalmatlannak bizonyult e feladata ellátására. A kínos helyzeten kollégái nagy megkönnyebbülésére önkéntes és váratlan beugrásával Csobánzádénak sikerült úrrá lennie. Fölényes franciatudásával mindenkit lenyűgözött. Az azerbajdzsániak nem győztek hálálkodni a messziről jött krími tatár tudósnak. Eközben 1927-ben kinevezték az Össz-szövetségi Új Ábécé Központi Bizottsága Tudományos Tanácsának elnökévé. Széles körű oktatói munkát végzett számos közép-ázsiai felsőoktatási intézményben, így Fergánában, Szamarkandban, Takentben, Buharában, Frunzéban, a mai Biskekben és máshol. 1926-ban az egyik fő szervezője volt a Bakuban megtartott első turkológiai kongresszusnak.
Személyét azonban 1929-től kezdődően időnként már alattomos támadások érték a krími és a bakui sajtóban. A Szovjetunióban megkezdődött a propaganda-hadjárat az úgynevezett burzsoá nacionalizmus ellen. Először rótták fel neki, hogy „burzsoá nacionalistaként” a Nemzeti Párt, a Milli Firka köréhez tartozott, s szerepet vállalt a pántörök mozgalom szervezeteiben. Ez már baljós előjel volt, sejteni lehetett, hogy valami súlyosabb is készül. De a rágalmazók kezdődő kampánya ellenére Csobánzáde megőrizte kikezdhetetlen tekintélyét tudományos körökben. 1930–1931-ben azerbajdzsáni kommunista barátai titokban figyelmeztették, hogy várható a letartóztatása. Ettől kezdve mindennap már számolt is ezzel. 1930 és 1935 között azonban még végig ő állhatott a Fergánai Pedagógiai Intézet üzbég nyelvi tanszéknek élén. Tanított továbbá a Taskenti és a Buharai Egytemen, és megválasztották a SZU Tudományos Akadémiája Azerbajdzsáni Tagozatának rendes tagjává. A Párizsi Nyelvész Társaság is tiszteletbeli tagjává választotta 1935-ben.
A következő évben azonban már érzékenyen és közvetlenül érintette egy minden korábbinál riasztóbb esemény: 1936 decemberében letartóztatták eddigi védelmezőjét, Ruhulla Ali Akhundov korábbi azerbajdzsáni pártvezetőt, utóbb munkatársát, a tudományos akadémia azerbajdzsáni tagozatának igazgatóját. Ezután már mind szélesebb körre kiterjedtek a letartóztatások, 1937 folyamán az NKVD a közéletből eltüntette szinte az egész korábbi azerbajdzsáni vezetést. De fokozatosan sort kerített azokra is, akik bármiféle kapcsolatban lehettek e gárda valamely tagjával. Kezdve olajipari alkalmazottakon, egészen az azerbajdzsáni nép és más török népek kultúrájának számos kiemelkedő képviselőjéig. Baku ugyanis a húszas-harmincas években e népek legjelentősebb tudományos és kulturális központja volt a Szovjetunióban. Csobanzáde mellett ott dolgozott számos olyan tudós, akik az ország más török köztársaságaiból vagy területeiről érkeztek Többségük a sztálini „tisztogatás” áldozatává vált. 1937. január 27-én a titkosrendőrség a tulajdonos távollétében házkutatást tartott a krími tatár tudós bakui lakásán, és lefoglalt 38 könyvet és más nyomtatványokat. Ő maga akkor kényszerszabadságra küldve éppen az észak-kaukázusi Kiszlodovszk üdülő- és fürdőváros Gornjak (Bányász) szanatóriumában tartózkodott. Ott fogták le 1937. január 28-ára virradóan. Onnan Pjatyigorszk börtönébe vitték, majd február 2-án visszaszállították Bakuba.
„A pántürkizmust talán egyesíteni lehetne a szovjethatalom nemzetiségi politikájával”
Mint Csobánzáde golgotajárásáról szóló közös tanulmányukban F. D. Asnyin és V. M. Alpatov leírják, a tudóst a vallatók már rögtön az elején „ellenforradalmi tevékenységének” beismerésére kényszerítették. De kihallgatói egyre többet és többet követeltek. Bekir először csak a Nemzeti Párttal (Milli Firka) kapcsolatos tevékenységéről vallott, utána azonban be kellett ismernie, hogy „1920 és 1937 között szakadatlanul munkálkodott nacionalista és pántörök szervezetek javára”. Február 16-án még csak azt ismerte el, hogy „eszmeileg kötődött az ellenforradalomhoz”, de az április 25-ei jegyzőkönyv szerinti vallomásában már szó volt „lázadók mozgalmának” segítéséról, valamint „részvételéről fegyveres felkelés terveinek kidolgozásában”. A professzorral bevallatták azt is, hogy „még Bakuba való áttelepülése után is” kapcsolatot tartott fenn a krími „milli-firkásokkal”, vagyis a Nemzeti Párt volt tagjaival , nemkülönben „muszavatistákkal” (azerbajdzsáni iszlám demokraták), „dasnakokkal”(örmény nacionalisták) „üzbég pántürkistákkal”és „szultán-galijevistákkal”. Ez utóbbi utalás M. Szultán-Galijev tatár kommunistára, aki fellépett a nemzetiségi kérdés sztálini megoldása ellen. Szvetlána Cservonnaja orosz történész szerint a „szultan-galijevizmus” nem egyszerűen a nyomozóhatóságok vagy sztálinista propagandisták leleménye volt. Valóban létezett arra irányuló elképzelés, hogy a pántürkizmust talán egyesíteni lehetne a szovjethatalom nemzetiségi politikájával. A húszas években a tatár kommunisták között, bár csak szűk körben és rövid időre, elterjedt annak eszméje, hogy Oroszország középső részén létre kell hozni egy független államot, a szocialista Turán Köztársaságot. Közép-Ázsiában pedig létezett egy titkos szervezet is, amely Turkesztánt Oroszországtól független képződménynek, a Turán Állam lehetséges központjának tekintette. Mindez azonban egyáltalán nem Csobánzádé ügye volt. A Csobánzádéhoz hasonló hamis vallomásokat csikartak ki erőszakkal reá vonatkozóan vele egy időben vagy később letartóztatott más bakui tudósokból is, közöttük G. Sz. Gubajdullin kiváló tatár történészből és azerbajdzsáni tanítványából, V. Hulufluból.
Vallatói életútjának minden egyes állomásán találtak valamilyen „súlyosan terhelő adatot”. Már azt is a krími tatár emigráció megbízásából teljesített „szovjetellenes feladatnak” tüntették fel, hogy Bekir Szidki 1920-ban egyáltalán hazatért. Az ő szemükben az 1926-os bakui turkológiai kongresszus is csupán konspiratív gyülekezés volt azzal a céllal, hogy egy tömbbe tömörítsék a szovjet köztársaságokban tevékenykedő összes ellenforradalmi és nacionalista csoportokat. Dr. Csobánzáde és tanártársai tudományos célú közép-ázsiai, így üzbegisztáni és kirgizisztáni utazásai mögött azt a hátsó szándékot igyekeztek felfedni, hogy kitapogassák kapcsolatok létesítésének módozatait ottani ellenforradalmi-nacionalista szervezetekkel, és számot vessenek az azok számára kínálkozó további lehetőségekkel. Még az Azerbajdzsáni Ateisták Szövetségére is úgy tekintettek, mint „felkelések szervezésének a fenti tudósok által álcázott fedőszervére”.
„Kibírhatatlanul kegyetlen kínzásokkal gyötörték, nincs ember, aki ilyesmit kiállna”
A már említett orosz kutatók szerint semmi kétség afelől, hogy Csobánzádét ugyanolyan gyötrelmeknek vetették alá, mint akkori sorstársait, noha erre vonatkozólag nincsenek személyre szóló közvetlen bizonyítékok. Dmitrij Urszu történész szerint is kibírhatatlanul kegyetlen kínzásokkal gyötörték, nincs ember, aki ilyesmit kiállna. 1937 januárjától augusztusig 57 alkalommal „hallgatták ki”, volt, amikor egyvégtében három napon át. Némelykor szíjjal ütlegelték, máskor levegővételét akadályozva fojtogatták. Némelyek korábban feltételezték, hogy Bekir Szidkivel szemben kényszerítésre nem is volt szükség, mert mindent önként „beismert”.
Az 1937-ben letartóztatott személyeket azonban az egész országban verték és kínozták, s erről kiváltképp sok dokumentum maradt fenn, majd került elő Bakuban a „szemérmesen törvénytelenségeknek” nevezett politikai gyilkosságok áldozatainak Sztálin halála után lassan megindult rehabilitálásakor. A már említett F. D. Asnyin és V. M. Alpatov tanulmánya tartalmazza később felelősségre vont NKVD-s tisztek vallomásait is. Azerbajdzsán Központi Végrehajtó Bizottságának letartóztatott volt elnökét, Efendijev Szultán Medzsidet például kihallgatótisztként Nyikolaj Muszatov ökölvívó is vallatta. Ennek a „bunyósnak” az volt a módszere, hogy különlegesen kibélelt bokszkesztyűt húzva verte és eközben folyamatosan gúnyolta is áldozatait. A vezetés irányelvei szerint a letartóztatottakkal szemben minden szélsőséges eszköz alkalmazható volt.
A Bakuban fennmaradt dokumentumok között található egy levél, amelyet sorsára várva B.V. Csobánzáde professzor, a filológia doktora jegyzett 1937. szeptember 21-én J. D. Szumbatov belügyi népbiztosnak címezve. E lelketlen és kegyetlen funkcionáriust később másokkal együtt felelősségre vontak a Sztálin idején elkövetett bűncselekményeiért. A sors kegyéből azonban rákban meghalt a börtönben. Hírhedt volt azért is, mert maga is vallatott és bántalmazott foglyokat. A hozzá eljuttatott levél szomorú bizonyítéka annak, hogy miként kényszerítettek hamis vádak alapján letartóztatottakat kínzással megalázkodó önvádaskodásra és „bűneik” jövőbeni jóvátételét ígérő fogadkozásokra. Bekir Szidki ebben elbeszéli, hogy a szovjet hatalom teljes időszakában „nacionalista elhajlókkal” volt körülvéve, akiknek a befolyása és irányítása alá került. Vezető szerepet azonban fenyegetéseik és zaklatásuk ellenére sem vállalt szervezeteikben. Egyúttal beismeri, hogy elmarasztalható ellenforradalmi-pántürkista tevékenységben, de ezt azzal véli ellensúlyozni, hogy felsorolja jelentős érdemeit a tudományokban és a tudósnevelésben. Megígéri, hogy végleg szakít mindenfajta ellenforradalmi és pántörök tevékenységgel, és készségesen és lelkesen részt kíván venni a szocializmus építésében a kommunista párt vezetésével. Ezért kéri a kommunista pártot és a szovjet kormányt, hogy adjon neki lehetőséget a munkára saját tudományos szakterületén, valamint arra is, hogy hozzájárulhasson a Szovjetunió megerősítéséhez, minden rendű és rangú ellenforradalmi nacionalisták további leleplezéséhez…
Ennek azonban már nem volt semmi jelentősége, mert mindent már réges-régen eldöntöttek – írják az orosz kutatók. A tragédia utolsó felvonásában Moszkvából kiszállt a helyszínre a Szovjetunió Legfelső Bírósága Katonai Kollégiumának három tagjából álló „trojkája”. A bírósági tárgyalás 1937. október 11-étől 13-áig tartott, s a „trojka” három napra elosztva csoportosan ítélkezett. Csobánzáde ügyére csoportjában a második napon, 12-én kerítettek sort. A tárgyalás mindössze húsz percig, 11.20-tól 11.40-ig tartott. Minden a szokásos eljárási rendben zajlott, kivéve most azt a körülményt, hogy némelyek megtagadták korábbi vallomásukat, és nem ismerték el bűnösségüket. Másoknak azonban ehhez már nem volt erejük. Közéjük tartozott Csobánzáde is, aki bűnösnek vallotta magát minden pontban, és megerősítette a vizsgálat során tett korábbi vallomását.
A moszkvai bírósági „trojka” bűnösnek nyilvánította, és golyó általi halálra ítélte. Élete azonban különös módon egy nappal meghosszabbodott. Az elítélteket ugyanis most a „szokástól” eltérően nem a bírói döntés elhangzása után azonnal állították a kivégzőosztag elé, hanem „kényelmi szempontból” megvárták, míg az utolsó, a harmadik csoportban is megvolt az ítélethirdetés. Akkor mindenkit egyszerre lőhettek agyon. Így e „haladék” révén a Magyarországon doktorált Dr. Bekir Szidki Csobánzáde nemzetközi hírű krími tatár professzornak nem 1937. október 12-én, hanem 13-án kellett ártatlanul meghalnia. Feleségét, Rugija Abdullina opera-énekesnőt a következő nap letartóztatták, majd mint „hazaáruló családtagját” 8 év kényszermunkatáborra ítélték.
Szabadulása után, 1955-ben ő kezdeményezte a saját és a férje ügyének felülvizsgálatát. Akkor egy vidéki zeneiskolában tanított. A rehabilitációs eljárás elhúzódott. A Szovjetunió Legfelső Bíróságának Katonai Kollégiuma csak 1957. június 6-án kelt határozatával mondta ki semmisnek az 1937-es ítéletet, bűncselekmény hiányában érvénytelenítve a kikényszerített vallomásokra alapozott hamis vádakat. Csobánzáde végső nyughelye azonban mindmáig ismeretlen. Sokáig az a hír járta, hogy nem végezték ki, hanem kényszermunkára ítélve a sarkkörön túli Vorkutában pusztult el. Egy szemtanú állítólag látta is őt ott a rabok között 1938-ban. Ám ez az 1942-ben egy azerbajdzsáni újságban is megjelent beszámoló napjainkra már tévesnek bizonyult, s megbízhatónak csak a legújabb orosz kutatás fenti eredménye tekinthető. Marad tehát a gyászos dátum: 1937. október 13.
Flesch István – Türkinfo