![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
Egyszer volt, hol nem volt . . . Egy bizonyos városkában csöndesen, szerényen éldegélt egy szegény ember meg a hat leánya.
Telt, múlt az idő . . .Egy szép napon elment a m i emberünk a kávéházba.
Ahogy ott letelepedett, oda kiáltott neki az egyik vendég:
— Hé! Adj’ isten, hat fehérnép apja! A mi
emberünk meg csak pirult szégyenében, egy kukk nem sok, annyit nem tudott mondani.
Egyre csak az őt ért sértésen rágódott Még akkor sem ment k i a fejéből, mikor hazaért.
A legidősebb lány elébe ment a kapuba.
— Miért vagy olyan szomorú, apám? — kérdezte.
— Mert egy bizonyos ember ezt meg ezt mondta
nekem, édes lányom.
— No nézd csak, m i bántja az apánkat . . .
És én még azt képzeltem, talán kérő jelentkezett értem . . .
No, erre egy helyett két gond gyötörte emberünket.
Öt nap egymás után így esett: ő elment a
kávéházba, az a másik ember meg mindig ezzel fogadta:
— Hé! A d j ‘ isten, hat fehérnép apja!
S ő egy árva szóval sem tudott visszavágni.
Hazament valamelyik lánya mindig megkérdezte, hogy m i bántja, s mikor az apa
megmondta, mindig, mindegyik lányától ugyanazt a választ kapta:
— És én még azt képzeltem, talán kérő
jelentkezett értem . . .
S ettől még jobban nekibúsult.
A hatodik napon, mikor hazatért, legkisebb
lánya kérdezte:
— Miért vagy szomorú, apám?
— Hát édeslányom, így meg így áll a dolo g
. . .
S elmesélte neki töviről hegyire.
— Most már ne búslakodj, apám — mondta a
lánya. —
Holnap este, mikor szokás szerint a
kávéházba mész, s az az ember megint rád köszön, hogy ” A dj ‘ isten, hat
fehérnép apja”, válaszold csak neki, hogy „Fogadj’ isten, hat fekete kutya apja!”
Mert hogy annak a bizonyos embernek hat fia
v o l t . . .
A lányok apja másnap este megint elment a
kávéházba.
A másik megint csak ráköszönt:
— Hé! Adj ‘ isten, hat fehérnép apja!
— Fogadj’ isten, hat fekete kutya apja! —
vágott vissza emberünk.
— Az enyéim legények! Azok még az
Aranyalmát is elvehetik a bej fiától. Bezzeg a te lányaid . . .
A hat lány apja erre már egy szót sem
tudott mondani. Megint csak évődött, búslakodott úgy ment haza.
— No, apám, hogy s mint volt? — kérdezte a
legkisebb lány.
— Az az ember megint csak rám kiabáU, hogy ”
Adj ‘ isten, hat fehérnép apja!” Én meg visszafeleltem neki, hogy „Fogadj’
isten, hat fekete kutya apja!” Akkor aztán ő odavágta,
hogy „Az enyéim fiúk, ők még arra is
rászánhatják magukat hogy elvegyék a bej fiától az Aranyalmát Bezzeg a lányaid!
Talán bizony ők is meg mernék próbálni?” Hát ezt mondta
nekem, s én nem tudtam mit válaszolni.
— Ne búsulj, apám. Én igenis meg tudom
szerezni az Aranyalmát. Menj csak el holnap is a kávéházba. Amikor az az ember
megint rád támad, mondd neki nyugodtan: „A legkisebb lányom is el tudja hozni
az Aranyalmát” — és ne ijedj meg, ha hetvenkedik, fogadj vele akármilyen nagy summába!
Ha Allah is úgy akarja, nem fogsz pirulni miattam.
Másnap este a lányok apja megint csak
elment hazulról, hogy találkozzék az ellenlábasával. A két ember hamarosan összeszólalkozott,
s egy-kettőre olyan parázs vita kerekedett, hogy a kávéház valamennyi vendége
beleszólt, s végül hajba kaptak, ahányan voltak. Az őrjárat csinált rendet.
Börtönbe vitték a mi két emberünket. De még ott is marakodtak, egymást
ócsárolva hetvenkedtek.
Végül is megegyeztek, hogy törvénybe
mennek, a bíróságot kérik, hogy döntsön vitájukban. A bírák előtt aztán előadták
ügyüket, majd mindketten elfogadták a döntést, hogy egyiknek a fia, másiknak a
lánya próbáljon szerencsét, induljon el az Aranyalmáért. Ez a próba majd
eldönti, kinek van igaza, kinek nincs.
A legkisebb lány fiúruhát öltött, fiúnevet
kapott: Alinak nevezték el. A bírák szigorúan meghagyták a legénynek, őrizkedjék
attól, hogy egy kisujjal is hozzányúljon a lányhoz, akivel elindul szerencsét
próbálni. A fiatalok eztán lóra szálltak, s útnak indultak. A legény most már
fiúnevén szólította útitársát, s egyremásra mondogatta:
— Ali Sagdics így, Ali Sagdics úgy . . .
Szép csöndesen poroszkáltak, pompás kávét
iszogattak, bodor füstöt eregettek, tulipántot és jácintot szedegettek . . .
Egy szép napon folyópartra értek, éppen a
folyó hídjához. Mindkettőjük lova megállt, tapodtat sem mozdult tovább. Minden biztatás, minden
noszogatás hiába. No, nekikeseredett a két fiatal, s mit tehettek volna
egyebet, elhatározták, hogy visszafordulnak. A lány így szólt a legényhez:
— Én kicsit visszamaradok, de ne várakozz
rám, rögtön utolérlek.
Ügyis tett, elmaradt a legénytől. Hirtelen
jó ötlete támadt:
— A lovam egész biztosan meglátott valamit
itt a híd előtt, attól ijedhetett meg, mert különben szép nyugodtan tovább ment
volna. Talán többre megyek, ha bekötöm a szemét.
Ügyis tett. Ezután a híd elé járt a
lovával, ott jól ráhúzott a korbáccsal, s a paripa nekiiramodott,
végigvágtatott a hídon.
Az innenső parton közben lassan elindult a
legény, s egyszer csak hátrafordult, hogy megnézze, jön-e már útitársa.
És m i t látott? A lány egyre távolodott a
túlsó parton. A legény utána kiáltott. A lány meg egyre csak integetett, hogy
jöjjön ő is. A legény visszafordult, megint csak megpróbált átjutni a hídon, de
a paripa megmakacsolta magát, nem lépett a hídra. Nagy mérgesen addig ostorozta
lovát, míg az felfordult. Gyalog nem mehetett tovább, hiszen hosszú út állt
előtte. Csak nézte, hogyan tűnik el útitársa, míg ő megszégyenülten fogta
döglött lova nyergét, s hazaindult.
A lány meg jó ideig lovagolt, míg csak le
nem szállt az alkony. Akkor megpillantott a távolban egy kis falut, pár házból
állt az egész.
— Itt fogok éjszakázni — határozta el.
Amint a faluba ért, az egyik ház kapujában
meglátott egy öregasszonyt. Szegény magányos teremtés volt: se férje, se gyereke.
— Öreganyám. Isten szegénye vagyok,
befogadnál-e ma éjszakára? — kérdezte.
— Szívesen, édes lányom — válaszolt az
öregasszony.
A lány elmesélte neki, mi járatban van. Azt
is megmondta, miért kelt útra, nem hallgatta el, hogy meg akarja szerezni az
Aranyalmát a bej fiától. A jó öreg ekkor egy kiskutyát,
meg egy kis élesztőt adott a lánynak.
— Soha meg ne válj a kutyától — mondta. —
És jól figyelj a szavamra: lovagolj csak tovább, nemsokára tenger állja el
utad. Az élesztő felét dobd a tengerbe. A tenger kettéválik, utat nyi t neked.
Ha már a túlsó parton leszel, hamarosan rátalálsz a bej fiának hazájára. De jól
vigyázz! Nehogy elveszítsd a maradék élesztőt!
— Így lesz, öreganyám — mondta a lány. —
Mindenben a tanácsodat követem.
Ezzel útnak indult.
Hamarosan tengerpartra érkezett Beledobta
az élesztő felét, a tenger azonnal kettévált, s a m i A l i Sagdicsunk kényelmesen
keresztüllővagolt rajta, mintha sima úton menne. Amint a túlsó partra érkezett,
a tenger ismét összezárult A lány egy nagy palota előtt állt, a palota kapuja
előtt meg ott sétált a bej fia.
A fényes öltözékű legény ámuldozva nézte a
hajléka felé közelgő csodaszép lovast s a ló mellett ugrándozó kiskutyát . . .
Az utas elé lépett istenhozottal
köszöntötte, elmondta mindazt a szépet és kedveset, amit az illendőség ilyenkor
megkíván, majd a nevét kérdezte:
— Ali Sagdics a nevem — válaszolt a lány.
A bej fia az édesanyjához sietett, a
palotába.
— Anyám — mondta neki — vendégünk érkezett
egy Ali Sagdics nevű lovas, akinek a tekintete olyan, akár egy leányé. Szépsége
elbűvölt Azt hinné az ember, hogy valóban lány. Mit csináljak, hogy megtudjam,
leány-e vagy legény?
— Ennél aztán m i sem könnyebb, édes fiam —
válaszolt az anyja. — Este, mielőtt nyugovóra térne, rózsaszirmokat hintünk a
lepedőjére. A lányok sokkal tüzesebbek, mint a legények. H a lány a vendégünk,
elhervasztja mind a rózsaszirmot, s m i tudni fogjuk, mihez tartsuk magunkat.
Ali Sagdics kiskutyája végighallgatta a
beszélgetést. Ez pedig olyan állat volt hogy megértette az emberi beszédet Rögtön
úrnőjéhez sietett és jelentette neki a hallottakat.
A bej fia maga szolgálta k i a vendéget
semmit sem bízott a szolgákra. Este, mikor eljött a lefekvés ideje, így szólt a
lányhoz:
— Eljött az éjszakai pihenő órája, Ali
Sagdics. Mosakodj meg, pihenj le . . .
És mikor a lány kiment a szobából, a bej
fia rózsaszirmokat szórt az ágyába, majd maga is pihenőre tért
Csakhogy Ali Sagdics nem feküdt ágyba. A
lepedőt meg a takarót összegyűrte kicsit, s az egész éjszakát
végigcigarettázta.
A bej fia kora reggel jött, hogy megnézze,
felkelt-e már Ali Sagdics, s mikor látta, hogy már fel is öltözködött fogta az
ágyat s kivitte . . . A rózsaszirmok éppoly frissek voltak, mint este, mikor
leszedték őket.
Sietett édesanyjához, s mindent elmondott
neki.
— Most mitévők leszünk? — kérdezte.
— Mégis megtudjuk, hogy vajon leány-e —
mondta az anyja. — Hallgass rám: vidd el vendégünket a vásárba. Útközben taszíts
rajta egy nagyot Ha lány, menten elfutja szemét a könny, mert a lányok nem
bírják könny nélkül a durvaságot. Mikor aztán a vásárban lesztek, vidd őt az
ötvösök, az aranyművesek bódéja felé. Ha lány, egész biztosan megakad a szeme a
drágaságokon s vásárolni akar.
A bej fia így is tett Útközben öklével —
mintha csak véletlen lenne — olyan erősen állon vágta a lányt, hogy annak menten
kiesett egy foga. Ali Sagdics azonban egyetlen könnyet sem ejtett kihúzott a
zsebéből egy gyöngyszemet, s a kihullott fog helyére illesztette, majd így
szólt:
— Ugyan, semmiség!
Azzal mentek tovább, míg az aranyművesekhez
nem értek. A l i Sagdics semmiképpen nem akart ott elidőzni.
— M i keresnivalónk van itt? Mutasd meg
inkább a késesek sátrát tudod, útközben elvesztettem a késemet másikat kell
vennem . . .
Elmentek a késesekhez. A l i Sagdics
vásárolt magának egy szép kést s az övébe tűzte. Azután visszamentek a
palotába.
A bej fia mindent elmesélt az édesanyjának
. . .
— Hej, de nagyon szeretném tudni, hogy k i
is ő! Vajon leány, vagy legény? — sóhajtozott. Mire így szólt az édesanyja:
— Hát fiam, most már csak egy van hátra.
Hívd meg a fürdőbe, ott aztán igazán mindent megtudsz.
A bej fia mindjárt a lányhoz sietett.
— Volna-e kedved eljönni a hamamba, Ali
Sagdics?
— Szívesen megyek. Épp az előbb j u t o t t
eszembe, hogy jólesnék egy fürdő. Még rajtam az út pora, jó lenne illendően megmosakodni.
Elmentek a hamamba. Az előcsarnokban n bej
fia egy-kettőre levetkőzött, Ali Sagdics azonban egyre csak húzta az időt. A
legény sürgette:
— Igyekezz már . . .
— Jaj, ez az átkozott szabó! — mondta a
lány. — Milyen kényelmetlen ruhát varrt nekem . . . És milyen szűkek a
gomblyukak! Kész kínszenvedés kigombolni . . . Menj csak, ne várj rám, majd a
fürdőben találkozunk.
Amikor a bej fia bement a fürdőbe, Ali
Sagdics nem veszlegelte az időt, a zubbonya zsebéből kivette az Aranyalmát, pár
szót írt, s a papirost az Aranyalma helyébe tette. Aztán nyeregbe ugrott s
szélsebesen elszáguldott.
A tengerpartra ért. Beledobta az
öregasszonytól kapott élesztő maradékát. A tenger keltévált, s Ali Sagdics
átlovagolhatott rajta . . . Egyenesen az öregasszonyhoz ment, köszönetet
mondott neki, s visszaadta a kutyáját. Ezután megtelefonálta apjának a jó hírt,
hogy megszerezte az Aranyalmát.
Fogadtatására összesereglett az egész
környék: nagy csapat muzsikussal mentek elibe. A lány, mikor közelükbe ért, felmulatta
a csodásan fénylő Aranyalmát. A községházáig kísérték a legkisebb lányt;
szidták, csúfolták a hat fiú apját, aki azt sem tudta, hova legyen szégyenében,
hogy ilyen jeles teltet v i tt véghez annak az embernek a legkisebb lánya, akit
ő oly sokáig csúfolt. A kormány urai pedig pénzjutalmat adtak az apának is meg
a lányának is . . . És mindnyájan nagy örömben, boldogságban éltek . . .
És most elmondjuk, m i történt a hej fiával,
akit a hamamban hagytunk. A bej fia bizony sokáig várakozott, de hiába . . .
Akkor aztán kijött a vízből, hogy
utánanézzen, vajon mit csinál Ali Sagdics, de hiába tette érte tűvé az egész
fürdőt, sehol nyomát sem lelte . . .
— Alighanem megbántottam valamivel —
gondolta. Öltözködni kezdett. Amikor elő akarta venni a zsebkendőjét, hogy
megtörölje az arcát, egy papírdarabka akadt a kezébe. A papiroson pár szó:
„Nyáron jöttem, ősszel megyek
Szűzen jöttem, szűzen megyek.”
S alatta a cím: ennek meg ennek a lánya,
ebben és ebben az országban, ebben és ebben a városban, ilyen utcában, ilyen
szám a l a t t . . . A bej fia ezután keresgélni kezdett a zsebében, s rájött,
hogy eltűnt belőle az Aranyalma. Hazasietett s mindent elmondott az
édesanyjának.
Egy boszorkányt hívattak a palotába. A bej
kertjében akkoriban egész sereg galamb meg gerlice röpdösött, turbékolt.
Megfogtak két gerlicét, s odaadták a
boszorkánynak. Odaadták neki a lány címét is, hogy keresse fel.
— Rá fogsz ismerni az egyik első fogáról,
mert az gyöngyből van — mondta neki a bej fia. — Ha megtaláltad, add neki ezt a
két gerlicét.
A boszorkány ekkor felült az olajos
korsójára, aztán huss! egy szempillantás alatt a lány hazájába ért. Egyenest a
lány háza felé indult. Mikor a két idősebbik lány meglátta a gerléket,
megszólították az öregasszonyt:
— Milyen szép gerléid vannak, öreganyó?
Eladnád őket?
— Szívesen kötnék veletek üzletet, de minek
nekem a pénzetek? . . . Azé lesz a két madár, aki a legszebben nevet — mondta
az öreg.
Az meg ugye tudnivaló, hogy a leánynép
könnyen nevet . . . Csak úgy csilingelt, úgy nevetett ez a kettő is . . . A legkisebb
lány éppen aludt, fent az emeleten . . . A nővérei
kacagására ébredt fel. Lement, s mikor
meglátta a két gerlét, így szólt az öregasszonyhoz:
— Milyen szép gerlicék! Éppen ilyeneket
láttam a bej kertjében i s . . . Nem adnád el nekem mind a kettőt, öreganyó?
— Nem eladók, édes l á n y o m . . . De ha
szépen rám nevetsz, neked adom őket.
A lány jólélekkel felnevetett, az öreg
meglátta a szájában csillogó gyöngyöt, s röglön tudta: éppen ezt a lányt
kereste. Nekiadta a két gerlicét.
— Te nevelsz a legeslegszebben a világon.
Tiéd a két gerlice, leányom — mondta. — Csak nagyon vigyázz, nehogy egyszerre
etesd meg mind a kettőt, mert akkor soha nem szoknak a házhoz — figyelmeztette
s ezzel elment.
A leány enni adott az egyik gerlicének, a
másikat éhen hagyta. Késő éjszaka a jóllakott gerle így szólt az éheshez:
— Gyerünk, testvérkém, repüljünk el.
— Könnyű neked, te jóllaktál. De én? Bezzeg
én egy árva szemet sem kaptam! Dehogy röpülök el éhesen! így aztán a másik is
maradt.
A legkisebb lány meg követte az öregasszony
tanácsát: hol az egyik gerlét, hol a másikat hagyta éhen . . . így tartott ez
negyven napon át . . . A negyvenegyedik napon azonban mind a kellőnek egyszerre
adott enni.
Éjfélkor a két gerlice felemelle az alvó
lányt az ágyáról, s elvitték a bej fiához.
A bej fia epekedve várta kedvesét. A gerlék
egyenest a karjába repítették. A legénynek nem volt szíve felébreszteni a lányt,
hajnalig ott altatta karjában. Mikor a nap felkelt, ahány galamb, ahány gerle a
kertben, mind turbékolni kezdett. A lány, azt hitte, álmodik.
— A nővéreim kacagnak . . . akár a bej
kertjében a gerlicék…
A bej fia ekkor gyöngéden felébresztette:
— Nyisd k i a szemed! Nézd csak, hol vagy!
A lány körülnézett, s azt sem tudta, hova
legyen ámulatában. A palotában volt már az imám, minden készen állt az esküvőre: nem
vesztegették az időt, hamarosan elvégezték a szertartást… Aztán negyven
napon, negyven éjszakán át tartott a lakodalom.
A dúsgazdag bej pompás rőfösüzletet adott
az ifjú házasoknak. S ők boldogságban, jólétben éltek, s még ma is csupa gyönyörűség
minden napjuk.
BÉNLI-BÁRI, A MACSKA
TÖRÖK NÉPMESÉK
EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST
1959