Egy apa és hat lánya

Egyszer volt, hol nem volt . . . Egy bizonyos városkában csöndesen, szerényen éldegélt egy szegény ember meg a hat leánya.
Telt, múlt az idő . . .Egy szép napon elment a m i emberünk a kávéházba.
Ahogy ott letelepedett, oda kiáltott neki az egyik vendég:
— Hé! Adj’ isten, hat fehérnép apja! A mi
emberünk meg csak pirult szégyenében, egy kukk nem sok, annyit nem tudott mondani.

Egyre csak az őt ért sértésen rágódott Még akkor sem ment k i a fejéből, mikor hazaért.

A legidősebb lány elébe ment a kapuba.

— Miért vagy olyan szomorú, apám? — kérdezte.

— Mert egy bizonyos ember ezt meg ezt mondta

nekem, édes lányom.

— No nézd csak, m i bántja az apánkat . . .

És én még azt képzeltem, talán kérő jelentkezett értem . . .

No, erre egy helyett két gond gyötörte emberünket.

Öt nap egymás után így esett: ő elment a

kávéházba, az a másik ember meg mindig ezzel fogadta:

— Hé! A d j ‘ isten, hat fehérnép apja!

S ő egy árva szóval sem tudott visszavágni.

Hazament valamelyik lánya mindig megkérdezte, hogy m i bántja, s mikor az apa

megmondta, mindig, mindegyik lányától ugyanazt a választ kapta:

— És én még azt képzeltem, talán kérő

jelentkezett értem . . .

S ettől még jobban nekibúsult.

A hatodik napon, mikor hazatért, legkisebb

lánya kérdezte:

— Miért vagy szomorú, apám?

— Hát édeslányom, így meg így áll a dolo g

. . .

S elmesélte neki töviről hegyire.

— Most már ne búslakodj, apám — mondta a

lánya. —

Holnap este, mikor szokás szerint a

kávéházba mész, s az az ember megint rád köszön, hogy ” A dj ‘ isten, hat

fehérnép apja”, válaszold csak neki, hogy „Fogadj’ isten, hat fekete kutya apja!”

Mert hogy annak a bizonyos embernek hat fia

v o l t . . .

A lányok apja másnap este megint elment a

kávéházba.

A másik megint csak ráköszönt:

— Hé! Adj ‘ isten, hat fehérnép apja!

— Fogadj’ isten, hat fekete kutya apja! —

vágott vissza emberünk.

— Az enyéim legények! Azok még az

Aranyalmát is elvehetik a bej fiától. Bezzeg a te lányaid . . .

A hat lány apja erre már egy szót sem

tudott mondani. Megint csak évődött, búslakodott úgy ment haza.

— No, apám, hogy s mint volt? — kérdezte a

legkisebb lány.

— Az az ember megint csak rám kiabáU, hogy ”

Adj ‘ isten, hat fehérnép apja!” Én meg visszafeleltem neki, hogy „Fogadj’

isten, hat fekete kutya apja!” Akkor aztán ő odavágta,

hogy „Az enyéim fiúk, ők még arra is

rászánhatják magukat hogy elvegyék a bej fiától az Aranyalmát Bezzeg a lányaid!

Talán bizony ők is meg mernék próbálni?” Hát ezt mondta

nekem, s én nem tudtam mit válaszolni.

— Ne búsulj, apám. Én igenis meg tudom

szerezni az Aranyalmát. Menj csak el holnap is a kávéházba. Amikor az az ember

megint rád támad, mondd neki nyugodtan: „A legkisebb lányom is el tudja hozni

az Aranyalmát” — és ne ijedj meg, ha hetvenkedik, fogadj vele akármilyen nagy summába!

Ha Allah is úgy akarja, nem fogsz pirulni miattam.

Másnap este a lányok apja megint csak

elment hazulról, hogy találkozzék az ellenlábasával. A két ember hamarosan összeszólalkozott,

s egy-kettőre olyan parázs vita kerekedett, hogy a kávéház valamennyi vendége

beleszólt, s végül hajba kaptak, ahányan voltak. Az őrjárat csinált rendet.

Börtönbe vitték a mi két emberünket. De még ott is marakodtak, egymást

ócsárolva hetvenkedtek.

Végül is megegyeztek, hogy törvénybe

mennek, a bíróságot kérik, hogy döntsön vitájukban. A bírák előtt aztán előadták

ügyüket, majd mindketten elfogadták a döntést, hogy egyiknek a fia, másiknak a

lánya próbáljon szerencsét, induljon el az Aranyalmáért. Ez a próba majd

eldönti, kinek van igaza, kinek nincs.

A legkisebb lány fiúruhát öltött, fiúnevet

kapott: Alinak nevezték el. A bírák szigorúan meghagyták a legénynek, őrizkedjék

attól, hogy egy kisujjal is hozzányúljon a lányhoz, akivel elindul szerencsét

próbálni. A fiatalok eztán lóra szálltak, s útnak indultak. A legény most már

fiúnevén szólította útitársát, s egyremásra mondogatta:

— Ali Sagdics így, Ali Sagdics úgy . . .

Szép csöndesen poroszkáltak, pompás kávét

iszogattak, bodor füstöt eregettek, tulipántot és jácintot szedegettek . . .

Egy szép napon folyópartra értek, éppen a

folyó hídjához. Mindkettőjük lova megállt, tapodtat sem mozdult tovább. Minden biztatás, minden

noszogatás hiába. No, nekikeseredett a két fiatal, s mit tehettek volna

egyebet, elhatározták, hogy visszafordulnak. A lány így szólt a legényhez:

— Én kicsit visszamaradok, de ne várakozz

rám, rögtön utolérlek.

Ügyis tett, elmaradt a legénytől. Hirtelen

jó ötlete támadt:

— A lovam egész biztosan meglátott valamit

itt a híd előtt, attól ijedhetett meg, mert különben szép nyugodtan tovább ment

volna. Talán többre megyek, ha bekötöm a szemét.

Ügyis tett. Ezután a híd elé járt a

lovával, ott jól ráhúzott a korbáccsal, s a paripa nekiiramodott,

végigvágtatott a hídon.

Az innenső parton közben lassan elindult a

legény, s egyszer csak hátrafordult, hogy megnézze, jön-e már útitársa.

És m i t látott? A lány egyre távolodott a

túlsó parton. A legény utána kiáltott. A lány meg egyre csak integetett, hogy

jöjjön ő is. A legény visszafordult, megint csak megpróbált átjutni a hídon, de

a paripa megmakacsolta magát, nem lépett a hídra. Nagy mérgesen addig ostorozta

lovát, míg az felfordult. Gyalog nem mehetett tovább, hiszen hosszú út állt

előtte. Csak nézte, hogyan tűnik el útitársa, míg ő megszégyenülten fogta

döglött lova nyergét, s hazaindult.

A lány meg jó ideig lovagolt, míg csak le

nem szállt az alkony. Akkor megpillantott a távolban egy kis falut, pár házból

állt az egész.

— Itt fogok éjszakázni — határozta el.

Amint a faluba ért, az egyik ház kapujában

meglátott egy öregasszonyt. Szegény magányos teremtés volt: se férje, se gyereke.

— Öreganyám. Isten szegénye vagyok,

befogadnál-e ma éjszakára? — kérdezte.

— Szívesen, édes lányom — válaszolt az

öregasszony.

A lány elmesélte neki, mi járatban van. Azt

is megmondta, miért kelt útra, nem hallgatta el, hogy meg akarja szerezni az

Aranyalmát a bej fiától. A jó öreg ekkor egy kiskutyát,

meg egy kis élesztőt adott a lánynak.

— Soha meg ne válj a kutyától — mondta. —

És jól figyelj a szavamra: lovagolj csak tovább, nemsokára tenger állja el

utad. Az élesztő felét dobd a tengerbe. A tenger kettéválik, utat nyi t neked.

Ha már a túlsó parton leszel, hamarosan rátalálsz a bej fiának hazájára. De jól

vigyázz! Nehogy elveszítsd a maradék élesztőt!

— Így lesz, öreganyám — mondta a lány. —

Mindenben a tanácsodat követem.

Ezzel útnak indult.

Hamarosan tengerpartra érkezett Beledobta

az élesztő felét, a tenger azonnal kettévált, s a m i A l i Sagdicsunk kényelmesen

keresztüllővagolt rajta, mintha sima úton menne. Amint a túlsó partra érkezett,

a tenger ismét összezárult A lány egy nagy palota előtt állt, a palota kapuja

előtt meg ott sétált a bej fia.

A fényes öltözékű legény ámuldozva nézte a

hajléka felé közelgő csodaszép lovast s a ló mellett ugrándozó kiskutyát . . .

Az utas elé lépett istenhozottal

köszöntötte, elmondta mindazt a szépet és kedveset, amit az illendőség ilyenkor

megkíván, majd a nevét kérdezte:

— Ali Sagdics a nevem — válaszolt a lány.

A bej fia az édesanyjához sietett, a

palotába.

— Anyám — mondta neki — vendégünk érkezett

egy Ali Sagdics nevű lovas, akinek a tekintete olyan, akár egy leányé. Szépsége

elbűvölt Azt hinné az ember, hogy valóban lány. Mit csináljak, hogy megtudjam,

leány-e vagy legény?

— Ennél aztán m i sem könnyebb, édes fiam —

válaszolt az anyja. — Este, mielőtt nyugovóra térne, rózsaszirmokat hintünk a

lepedőjére. A lányok sokkal tüzesebbek, mint a legények. H a lány a vendégünk,

elhervasztja mind a rózsaszirmot, s m i tudni fogjuk, mihez tartsuk magunkat.

Ali Sagdics kiskutyája végighallgatta a

beszélgetést. Ez pedig olyan állat volt hogy megértette az emberi beszédet Rögtön

úrnőjéhez sietett és jelentette neki a hallottakat.

A bej fia maga szolgálta k i a vendéget

semmit sem bízott a szolgákra. Este, mikor eljött a lefekvés ideje, így szólt a

lányhoz:

— Eljött az éjszakai pihenő órája, Ali

Sagdics. Mosakodj meg, pihenj le . . .

És mikor a lány kiment a szobából, a bej

fia rózsaszirmokat szórt az ágyába, majd maga is pihenőre tért

Csakhogy Ali Sagdics nem feküdt ágyba. A

lepedőt meg a takarót összegyűrte kicsit, s az egész éjszakát

végigcigarettázta.

A bej fia kora reggel jött, hogy megnézze,

felkelt-e már Ali Sagdics, s mikor látta, hogy már fel is öltözködött fogta az

ágyat s kivitte . . . A rózsaszirmok éppoly frissek voltak, mint este, mikor

leszedték őket.

Sietett édesanyjához, s mindent elmondott

neki.

— Most mitévők leszünk? — kérdezte.

— Mégis megtudjuk, hogy vajon leány-e —

mondta az anyja. — Hallgass rám: vidd el vendégünket a vásárba. Útközben taszíts

rajta egy nagyot Ha lány, menten elfutja szemét a könny, mert a lányok nem

bírják könny nélkül a durvaságot. Mikor aztán a vásárban lesztek, vidd őt az

ötvösök, az aranyművesek bódéja felé. Ha lány, egész biztosan megakad a szeme a

drágaságokon s vásárolni akar.

A bej fia így is tett Útközben öklével —

mintha csak véletlen lenne — olyan erősen állon vágta a lányt, hogy annak menten

kiesett egy foga. Ali Sagdics azonban egyetlen könnyet sem ejtett kihúzott a

zsebéből egy gyöngyszemet, s a kihullott fog helyére illesztette, majd így

szólt:

— Ugyan, semmiség!

Azzal mentek tovább, míg az aranyművesekhez

nem értek. A l i Sagdics semmiképpen nem akart ott elidőzni.

— M i keresnivalónk van itt? Mutasd meg

inkább a késesek sátrát tudod, útközben elvesztettem a késemet másikat kell

vennem . . .

Elmentek a késesekhez. A l i Sagdics

vásárolt magának egy szép kést s az övébe tűzte. Azután visszamentek a

palotába.

A bej fia mindent elmesélt az édesanyjának

. . .

— Hej, de nagyon szeretném tudni, hogy k i

is ő! Vajon leány, vagy legény? — sóhajtozott. Mire így szólt az édesanyja:

— Hát fiam, most már csak egy van hátra.

Hívd meg a fürdőbe, ott aztán igazán mindent megtudsz.

A bej fia mindjárt a lányhoz sietett.

— Volna-e kedved eljönni a hamamba, Ali

Sagdics?

— Szívesen megyek. Épp az előbb j u t o t t

eszembe, hogy jólesnék egy fürdő. Még rajtam az út pora, jó lenne illendően megmosakodni.

Elmentek a hamamba. Az előcsarnokban n bej

fia egy-kettőre levetkőzött, Ali Sagdics azonban egyre csak húzta az időt. A

legény sürgette:

— Igyekezz már . . .

— Jaj, ez az átkozott szabó! — mondta a

lány. — Milyen kényelmetlen ruhát varrt nekem . . . És milyen szűkek a

gomblyukak! Kész kínszenvedés kigombolni . . . Menj csak, ne várj rám, majd a

fürdőben találkozunk.

Amikor a bej fia bement a fürdőbe, Ali

Sagdics nem veszlegelte az időt, a zubbonya zsebéből kivette az Aranyalmát, pár

szót írt, s a papirost az Aranyalma helyébe tette. Aztán nyeregbe ugrott s

szélsebesen elszáguldott.

A tengerpartra ért. Beledobta az

öregasszonytól kapott élesztő maradékát. A tenger keltévált, s Ali Sagdics

átlovagolhatott rajta . . . Egyenesen az öregasszonyhoz ment, köszönetet

mondott neki, s visszaadta a kutyáját. Ezután megtelefonálta apjának a jó hírt,

hogy megszerezte az Aranyalmát.

Fogadtatására összesereglett az egész

környék: nagy csapat muzsikussal mentek elibe. A lány, mikor közelükbe ért, felmulatta

a csodásan fénylő Aranyalmát. A községházáig kísérték a legkisebb lányt;

szidták, csúfolták a hat fiú apját, aki azt sem tudta, hova legyen szégyenében,

hogy ilyen jeles teltet v i tt véghez annak az embernek a legkisebb lánya, akit

ő oly sokáig csúfolt. A kormány urai pedig pénzjutalmat adtak az apának is meg

a lányának is . . . És mindnyájan nagy örömben, boldogságban éltek . . .

És most elmondjuk, m i történt a hej fiával,

akit a hamamban hagytunk. A bej fia bizony sokáig várakozott, de hiába . . .

Akkor aztán kijött a vízből, hogy

utánanézzen, vajon mit csinál Ali Sagdics, de hiába tette érte tűvé az egész

fürdőt, sehol nyomát sem lelte . . .

— Alighanem megbántottam valamivel —

gondolta. Öltözködni kezdett. Amikor elő akarta venni a zsebkendőjét, hogy

megtörölje az arcát, egy papírdarabka akadt a kezébe. A papiroson pár szó:

„Nyáron jöttem, ősszel megyek

Szűzen jöttem, szűzen megyek.”

S alatta a cím: ennek meg ennek a lánya,

ebben és ebben az országban, ebben és ebben a városban, ilyen utcában, ilyen

szám a l a t t . . . A bej fia ezután keresgélni kezdett a zsebében, s rájött,

hogy eltűnt belőle az Aranyalma. Hazasietett s mindent elmondott az

édesanyjának.

Egy boszorkányt hívattak a palotába. A bej

kertjében akkoriban egész sereg galamb meg gerlice röpdösött, turbékolt.

Megfogtak két gerlicét, s odaadták a

boszorkánynak. Odaadták neki a lány címét is, hogy keresse fel.

— Rá fogsz ismerni az egyik első fogáról,

mert az gyöngyből van — mondta neki a bej fia. — Ha megtaláltad, add neki ezt a

két gerlicét.

A boszorkány ekkor felült az olajos

korsójára, aztán huss! egy szempillantás alatt a lány hazájába ért. Egyenest a

lány háza felé indult. Mikor a két idősebbik lány meglátta a gerléket,

megszólították az öregasszonyt:

— Milyen szép gerléid vannak, öreganyó?

Eladnád őket?

— Szívesen kötnék veletek üzletet, de minek

nekem a pénzetek? . . . Azé lesz a két madár, aki a legszebben nevet — mondta

az öreg.

Az meg ugye tudnivaló, hogy a leánynép

könnyen nevet . . . Csak úgy csilingelt, úgy nevetett ez a kettő is . . . A legkisebb

lány éppen aludt, fent az emeleten . . . A nővérei

kacagására ébredt fel. Lement, s mikor

meglátta a két gerlét, így szólt az öregasszonyhoz:

— Milyen szép gerlicék! Éppen ilyeneket

láttam a bej kertjében i s . . . Nem adnád el nekem mind a kettőt, öreganyó?

— Nem eladók, édes l á n y o m . . . De ha

szépen rám nevetsz, neked adom őket.

A lány jólélekkel felnevetett, az öreg

meglátta a szájában csillogó gyöngyöt, s röglön tudta: éppen ezt a lányt

kereste. Nekiadta a két gerlicét.

— Te nevelsz a legeslegszebben a világon.

Tiéd a két gerlice, leányom — mondta. — Csak nagyon vigyázz, nehogy egyszerre

etesd meg mind a kettőt, mert akkor soha nem szoknak a házhoz — figyelmeztette

s ezzel elment.

A leány enni adott az egyik gerlicének, a

másikat éhen hagyta. Késő éjszaka a jóllakott gerle így szólt az éheshez:

— Gyerünk, testvérkém, repüljünk el.

— Könnyű neked, te jóllaktál. De én? Bezzeg

én egy árva szemet sem kaptam! Dehogy röpülök el éhesen! így aztán a másik is

maradt.

A legkisebb lány meg követte az öregasszony

tanácsát: hol az egyik gerlét, hol a másikat hagyta éhen . . . így tartott ez

negyven napon át . . . A negyvenegyedik napon azonban mind a kellőnek egyszerre

adott enni.

Éjfélkor a két gerlice felemelle az alvó

lányt az ágyáról, s elvitték a bej fiához.

A bej fia epekedve várta kedvesét. A gerlék

egyenest a karjába repítették. A legénynek nem volt szíve felébreszteni a lányt,

hajnalig ott altatta karjában. Mikor a nap felkelt, ahány galamb, ahány gerle a

kertben, mind turbékolni kezdett. A lány, azt hitte, álmodik.

— A nővéreim kacagnak . . . akár a bej

kertjében a gerlicék…

A bej fia ekkor gyöngéden felébresztette:

— Nyisd k i a szemed! Nézd csak, hol vagy!

A lány körülnézett, s azt sem tudta, hova

legyen ámulatában. A palotában volt már az imám, minden készen állt az esküvőre: nem

vesztegették az időt, hamarosan elvégezték a szertartást… Aztán negyven

napon, negyven éjszakán át tartott a lakodalom.

A dúsgazdag bej pompás rőfösüzletet adott

az ifjú házasoknak. S ők boldogságban, jólétben éltek, s még ma is csupa gyönyörűség

minden napjuk.

BÉNLI-BÁRI, A MACSKA

TÖRÖK NÉPMESÉK

EURÓPA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST

1959