Az Oszmán Birodalom örmény alattvalóinak halálozási száma az I. világháborúban és a demográfiai adatok

ormenyekBevezető

Az elmúlt néhány évtizedben a modern közel-keleti történelem egyik legellentmondásosabb kérdése lett mindaz, ami az Oszmán Birodalomban az I. Világháború alatt az örményekkel történt, és amit ez közvetlenül eredményezett. Minden jel szerint ez így is marad. A többszázezer oszmán török alattvaló örmény halála körüli események bonyolultak, és vita tárgya, hogy a halálesetek többsége vajon a közvetlen megsemmisítést célzó szándékos politika vagy pedig egyéb tényezők következménye volt-e.

Az Oszmán Birodalom utolsó korszakát kutató, s kellő nyelvtudás birtokában aprólékos levéltári munkát végző történészek véleménye  megoszlik ebben a bonyolult kérdésben:  az Oszmán Birodalomban élő örményekkel szemben egy előre átgondolt, tömeges pusztításról vagy legalábbis annak kísérletéről volt-e szó.. Több, mint száz évvel később is viták árnyékolnak be mindent, amit a történtekről megtudhattunk. Az a tény, hogy több, mint tíz évtized telt el az események óta, reflexiót és vizsgálatot kíván. Nem pusztán annak jött el az ideje, hogy elgondolkodjunk azon,  mi történt ezekben az években, hanem azon is,  merre haladjunk tovább.

Az elkövetkezendőkben talán valamivel jobban meg fogjuk érteni, mi történt ezekben az években. Azok, akik rendelkeznek a bizonyítékok kutatásához, feltárásához és elemzéséhez szükséges nyelvi, valamint paleográfiai ismeretekkel, lehet, hogy majd új értelmezéssel szolgálnak. Új elemek kerülhetnek elő, régebbi elemek pedig átértékelődhetnek. Alátámaszthatják azt, amit már tudunk, vagy megkérdőjelezhetnek kétséges elképzeléseket és elméleteket. Az ilyen jellegű vizsgálatokhoz átfogóan szükséges megközelíteni a sokrétű, történelmi, szociológiai és néprajzi kérdéseket. Mindezeken túl alapvetően fontosak a gondosan elvégzett összehasonlító kutatások. Ugyanakkor lényeges az alapos, összehasonlító vizsgálatok elvégzése. Továbbra is tág tere van számos eredeti kutatásnak,  a valódi, intellektuális és politikai vitának.

Meglepetésekre is számíthatunk, elsősorban török oldalról, minthogy az elkövetkezendő években egyre több levéltári dokumentum lesz hozzáférhető. A régi kérdések új megközelítése egészen biztosan jóval megalapozottabb vitákat eredményez majd az örmény tragédia okait és természetét illetően. Ugyanakkor tudomásul kell venni mindazt, amit tényszerűen ma tudunk, és tovább kutatni, azt amit egyelőre nem tudunk. Sok még a tennivaló. Az örmény kérdés olyan kényes téma, amely teljes körű, pártatlan és tárgyilagos vizsgálatot kíván.

A kérdés nem vegytisztán tudományos, hiszen a politikai vetületei teljesen nyilvánvalók. Az eltérő vélemények továbbra is erőteljes visszhangot váltanak ki a világ fővárosaiban, és ma már nemzetközi jelentőségű lett az a törekvés, hogy az igazság feltárása tudományos vitákon és tudományos kutatások eredményeképpen történjék. A százéves konfliktus egymással versengő értelmezésére összpontosító történelem és politika kibogozhatatlanul összefonódott egymással.[1]

Noha a Kis-Ázsiában az Első Világháború során történt főbb eseményeket senki nem kérdőjelezi meg, interpretációjuk még ma, egy évszázad elteltével is heves viták és nézeteltérések  okozója. Az Oszmán Birodalom 1914 novemberének elejétől kezdett felmorzsolódni az oroszok északi, valamint az angolok déli, illetve nyugati támadásai alatt. Az oroszokat és más antant erőket támogatni hivatott  kelet-anatóliai  örmény felkelések komoly veszteségeket okoztak az oszmán török hadseregnek és a lakosságnak. . A megmozdulásokra válaszul az oszmán török kormány kényszerkilakoltatással több százezer örményt költöztetett délre. Az erőltetett menetekben és az ott történt kegyetlenkedésekben rengetegen meghaltak. A halottak számáról vita folyik, de az kétségtelen, hogy a számuk több százezerre tehető.

Mintegy négymillió ember halt meg az Oszmán Birodalom területén az Első Világháborúban,  és az azt követő, 1922. szeptember 9-ig tartó Függetlenségi Háború során. Közülük igen sokan mészárlásokban és „ellen-mészárlásokban” vesztették életüket. Az áldozatok nem csupán örmények voltak, noha népességük vesztesége kétség kívül jóval nagyobb arányú, mint bármely más népcsoporté. Az ekkor történt halálesetek számtalan okra vezethetők vissza, ám a legjelentősebb szerepet a hadviselő felek kölcsönös mészárlásai , a külföldi invázió, a helyi bandák támadásai, az éhínség és a járványok játszották.

A különbségek feltárása

A mellett, hogy a fent leírtakat nagy vonalakban senki nem vitatja, az események részletei, vagyis hogy hányan pusztultak el, kik voltak felelősek érte, mi volt a szenvedések oka és milyen mélységű volt, nos, mindez komoly vita tárgya a történészek között. Ezek a viták az idők során különösen erőteljes érzelmi színezetet öltöttek. Fontos tudományos polémiák forrásai, valamint a mai külpolitikai elemzések részei lettek. A legkritikusabban az örmény diaszpóra közösségei igyekeznek az 1915-ben történteket népirtásként láttatni. A népirtás,  terminus értékű kifejezés, amelyet jónéhány történész helytelenül használ, és amelynek használatát lényegében minden török nevetségesnek tartja.

A népirtás meghatározásának egyik fontos eleme az, hogy abszolútnak kell lennie. Vagyis egy rendszer akkor népirtó, ha lényegében minden lehetséges áldozatára megkülönböztetés nélkül tekint, és ez a szabály nem ad teret kivételek számára, vagy csak igen kevésnek. A népirtásnak teljes körűnek kell lennie, az örmény tragédia viszont nem volt ilyen. Ezt számtalan fontos adat támasztja alá.

A hivatalos oszmán török intézkedésekben kritikus megkülönböztetést olvashatunk az örmények áttelepítésével kapcsolatban. A náci Németországban 1942 és 1945 között gyakorlatilag minden zsidót vagy az azonnali halálba vagy munkatáborokba küldtek. Az Oszmán Birodalom azonban nem így bánt az örményekkel. Sokan mentesültek a kitelepítés alól, így az örmény protestánsok és katolikusok, valamint azoknak a családjai, akik az Oszmán Török Vasút, az Adóhivatal vagy az Állami Dohányvállalat, a nagyobb külföldi bankok alkalmazottai, az Hadsereg szolgálatban álló katonái, orvosok voltak vagy más fontos szakmai vagy igazgatási csoportok és családjai.  A mentesség kiterjedt az oszmán török parlament minden örmény tagjára, kivéve azokra, akik Oroszországba mentek és csatlakoztak a cári seregekhez, továbbá azokra az örmény férfiakra, akiket külföldi diplomaták és katonák alkalmaztak vagy a védelmükbe vettek. Az oszmán török katonai hatóságok által megtartottak között voltak kézművesek és iparos mesterek, így például szabók, cipészek, patkókovácsok, kocsi készítők, ácsok, favágók, bútorasztalosok, kovácsok, takácsok, nyeregkészítők, szíjgyártók, bádogosok, vargák, rajzolók, továbbá olyan gyárak munkásai, amelyek a köz javára termeltek.[2]

Az huszadik század első fele egyik legelső útleírásának szerzője, az amerikai Harry Franck leírja, hogy találkozott egy örménnyel, aki huszonöt éve állt az Oszmán Török Vasutak szolgálatában. A kitelepítések idején arról tájékoztatták, hogy ha nem akar elmenni, akkor maradhat. Ő pedig maradt. Döntését azóta sem bánta meg. Feleségével együtt ez az örmény vasutas jó kapcsolatokat ápolt a társadalmi osztályához tartozó török családokkal.[3]

Ian Kershaw „Fateful Choices” (Sorsdöntő választások) című munkájában szintén ez után a kérdés után nyúl. Kiemeli, hogy precedens nélkül való az az 1942-es német döntés, mely szerint Európában egyszerűen el kell pusztítani az összes zsidót. Ezzel szemben az örmények kitelepítése során a mentesítés számtalan esetével találkozhatunk. A legszélsőségesebb példa ilyenre az, amikor a kötelező kitelepítést elkerülendő az örmények áttértek az iszlám vallásra. A zsidóknak nem volt hasonló választása.[4] Kevork Pamukciyan lenyűgöző mennyiségű eredeti örmény írott forrás alapján úgy becsüli, hogy az áttért örmény férfiak, nők és gyermekek száma az Első Világháború évei alatt elérte a százezret. Pamukciyan 1967 és 1982 között levéltárosként és első titkárként az Isztambuli Örmény Patriárkátuson szolgált. Alaposan ismeri a hatalmas mennyiségű örmény és török forrást, és jelentését az eredeti anyagokból dolgozta ki.[5] Az örmény kitérteket is szívesen fogadta.[6]

Guenter Lewy másokhoz hasonlóan megjegyzi, hogy örmény közösségek nagy csoportjai maradtak érintetlenek Isztambul, Aydın és Aleppó tartományban. „Ez olyan, mintha Hitlernek nem sikerült volna véghezvinnie a ‘végső megoldást’ a berlini, a kölni vagy a müncheni zsidósággal.”[7] Az oszmán török kormány nyilván nem azért nem folytatott ezekben a városokban kitelepítést, mert el akarta kerülni a kártékony nyilvánosságot, hiszen a kötelező kitelepítés széles körben ismert volt.[8] Michael Gunter hasonló véleményének ad hangot: „Vajon elképzelhető-e, hogy Hitler hagyja a zsidókat, hogy tovább éljenek Berlinben, miközben másutt népirtást hajt végre ellenük?[9] A berlini zsidóságot elpusztították, a zsinagógáikat meggyalázták és lerombolták. Az isztambuli örmények túlélték a háborút, templomaik kapuja nyitva állt. A nyugat-anatóliai Kütahya szandzsákban Faik Ali (Ozansoy) kormányzó egyáltalán nem volt hajlandó a belügyminisztériumtól kapott utasítást végrehajtani, és letartóztatással, valamint halálbüntetéssel fenyegetett meg mindenkit, aki kezet mert emelni az örményekre.[10]

Soha nem mérte föl senki, hogy pontosan hány oszmán török örmény pusztult el az Első Világháborúban. Figyelembe véve a korszakot és a helyet, semmilyen felmérés nem lett volna elvégezhető. Ugyanakkor az oszmán török belügyminisztérium végzett becsléseket azoknak az örmény kitelepítetteknek a számát tekintve, akiket a kormány segített, szállított vagy szállást biztosított nekik. Nem lehet tudni, hogy a belügyminisztériumi statisztikák alapja valós összeszámlálásra alapul-e vagy a helyi tisztviselők becsléseire támaszkodik. Leginkább az a valószínű, hogy mindkettőre.

Az Isztambuli Örmény Patriárkátus adatai alapján kalkulált becsült adatok a kitelepítések során megölt emberek számát illetően erősen félrevezetők. Ezeket az adatokat sok ellentmondás és következetlenség teszi talányossá, ezért rendkívüli óvatossággal kell őket kezelni. Így például túlzó az a 600 000 és 1 000 000 közötti szám, amelyről Ronald Grigor Suny ír legújabb könyvében.[11] Justin McCarthy amellett érvel, hogy soha nem kerültek elő részletes és hiteles örmény egyházközségi feljegyzések. Az Oszmán Birodalom kisebbségeiről készült, részletes és név szerinti felsorolást tartalmazó források mind oszmán levéltári anyagok közül kerültek elő.  Nem ismerünk egyetlen olyan dokumentumot sem, melyben  az Isztambuli Örmény Patriárkátus elrendelte volna a keresztelések, a házasságkötésekdokumentumainak,  és  a halotti anyakönyvek összegyűjtését. McCarthy jogosan vonja kétségbe, hogy noha az oszmán törökök gyanakvással figyelték az örmény közösségek tevékenységét és hírverését, megengedték volna azt a tömeges adatgyűjtést és -ellenőrzést, ami egy ilyen jellegű irattárhoz szükséges.[12]

McCarthy feltételezése szerint 1912-ben 1 465 000 örmény élt Anatóliában. Az Első Világháború végét 881 000-an élték meg, vagyis a veszteség 584 000 fő.[13] A nehézségek és a kérdés bonyolultságának tükrében Edward Erickson mindössze arra a megjegyzésre szorítkozik, hogy „egyszerűen nem léteznek pontos számok”.[14]

A belügyminisztérium Oszmán Török Népesség-nyilvántartó Központ Igazgatósága által az Első Világháború kitörése előtt végzett utolsó, vagyis az 1914. március 15-i népszámlálás szerint 1 295 000 örmény élt az országban.[15] Ugyanezen minisztérium Belbiztonsági, illetve a Törzsek és Emigránsok Letelepítésének Igazgatósága iratai arról tanúskodnak, hogy az 1915 – 1916-os kitelepítések 702 900 főt érintettek, és az elköltöztetettek igen nagy számban maradtak életben. Az oszmán törökök hiteles demográfiai adatokkal rendelkeztek az örményekkel kapcsolatban. A hivatalos oszmán török forrásokból származó adatok ugyan tökéletesnek semmiképpen nem nevezhetők, de megbízhatóan tájékoztatnak az ország 19. század végi, 20. század eleji népességi változásait illetően. Nem sokkal azt követően, hogy az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország bevezette a népszámlálás intézményét, a Porta is viszonylag hatékony rendszert dolgozott ki a birodalom népességének összeírására. A török népszámlálás rendszere semmivel sem volt kevésbé megbízható, mint a többi európai ország egykorú próbálkozásai. A kormányzat mindenkori nyilvántartási rendszerének részei voltak az örmény lakosságról készült statisztikák, amelyek egyúttal a nem mohamedánok katonai szolgálat alól történő mentesítése után fizetendő adó számontartására is szolgáltak. Az ilyen statisztikákat a szokott módon jelenttették meg, tehát az összeírások során és évkönyvekben. Az 1914-es statisztikák különösen fontosak, minthogy ezek az az oszmán török népességet érintő utolsó hivatalos adatok a háború kitörése előtt. Nem pusztán a háború alatt lezajlott hatalmas népmozgásokat megelőző állapotot jelenítik meg számunkra, hanem annak is bizonyítékai, hogy különféle nacionalista csoportok eltorzított számokkal kezdtek operálni, hogy alátámasszák a háború után keletkezett politikai követeléseiket.

George Montgomery, az Örmény-Amerikai Társaság elnöke és protestáns misszionárius rendkívül kritikus az örmény kitelepítésekkel kapcsolatban. Egy 1919-ben papírra vetett jelentésében elvégzett számlálás szerint 1 104 000 örmény maradt meg a háború után.[16] Az 1919-es párizsi békekonferencián a „Commission on the Responsibility of the Authors of War and on Enforcement of Penalties” bizottság egybehangzóan megállapította, hogy több, mint 200 000 örmény vesztette életét az Oszmán Birodalomban az Első Világháború alatt.[17] Stanford Shaw, aki megvizsgálta a népességszámlálásról készült egyértelmű iratokat, azt a következtetést vonta le, hogy különböző okok miatt ebben az időszakban egészen bizonyosan mintegy 300 000 örmény meghalt.[18] Ezekkel az adatokkal Kamura Gürün is egyetért[19]

Végső következtetések

Az Első Világháború alatt az Oszmán Birodalomban élő örmények elhalálozásának arányairól nyugaton készült számos kutatás új, konstruktív és kritikus áttekintést igényel. Szorongatóan nagy szükség van semleges és józan tanulmányokra ebben a rendkívül nehéz kérdésben. A teljes igazságot kizárólag már kipróbált és letesztelt,  a legújabb tudományos módszerekkel elvégzett átfogó és eredeti kutatás tárhatja fel, mely oszmán török és nyugati forrásokat egyaránt felhasznál.A történészeknek a legkülönfélébb anyagokat kell ehhez használniuk, és még a legvalószínűtlenebbnek tűnő helyeken is kutatniuk kell utánuk. Az oszmán török történelem különösen széles körű kutatást igényel. Minthogy a birodalomban sok nép élt együtt, s az oszmán állam számtalan országgal állt baráti vagy ellenséges viszonyban, sokszor szenvedte el külföldi hatalmak beavatkozását vagy nyomásgyakorlását, e kérdések megítélésekor a történészeknek célszerű volna  az oszmán török iratanyag mellett e az orosz, angol, német, osztrák, amerikai és örmény levéltárak anyagait is figyelembe venniük.

Így a szóban forgó térséggel foglalkozó  történészeknek az a feladatuk, hogy minden, az örmény epizódra vonatkozóanyagot felkutassanak. közös munkával összerakják az apró mozaikokat és rekonstruálják a történteket. Az Első Világháború tragédiájának biztos története csak azt követően írható meg, hogy az összes anyagot megvizsgálták, kiadták, tanulmányozták és megvitatták. Az újonnan talált levéltári források vagy megerősítik, vagy cáfolják  egy-egy adott  esemény értelmezését. Meggyőződésétől függetlenül minden kutató számára az a legfontosabb, következtetéseit egy minél nagyobb forrásanyagon elvégzett, aprólékos vizsgálat után vonja le, s ne pusztán azért kutasson, hogy előre megfogalmazott feltételezéseit igazolja úgy,  hogy közben nem vesz figyelembe az elméletét esetleg cáfoló forrásokat. A kérdés végleges tisztázásához tehát még rengeteg munka áll előttünk.

El kell jutnunk oda, hogy a történészek – éljenek bármely országban is – kimondhassák, hogy a kérdés kutatásához elengedhetetlenül szükséges forrásokat őrző levéltárak már korlátozás nélkül, bárki előtt nyitva állnak. Csak ily  módon nyílik majd lehetőség arra, hogy az Első Világháború valóstörténetét a legapróbb részletekig megismerhessük. .

[1] Yücel Güçlü, “Current Political Implications of the Armenian Question,” Journal of South Asian and Middle Eastern Studies, Vol. 31, No. 4 (Summer 2008), pp. 1-10.

[2] Lásd többek közt Başbakanlık Osmanlı Arşivi (Oszmán Levéltár, Miniszterelnöki Hivatal), İstanbul (a továbbiakban BOA), Dahiliye Nezareti Şifre Kalemi (Belügyminisztérium, Rejtjelezett Levelezés Osztály) (a továbbiakban DH ŞFR), No. 55/20. Körtávirat a mentesülésről a kitelepítés alól Erzurum, Adana, Bitlis, Halep, Bursa, Diyarbakır, Sivas, Trabzon, Konya, Mamuretülaziz, valamint Van tartomány kormányzóinak, továbbá Urfa, İzmit, Canik, Karesi, Karahisarısahib, Kayseri, Maraş, Niğde, valamint Eskişehir szandzsák kormányzói részére, 1915. augusztus 15.

[3] Harry Franck, The Fringe of the Moslem World (New York: Grosset and Dunlop Publishers, 1928), pp. 297-298.

[4] Ian Kershaw, Fateful Choices: Ten Decisions That Changed the World 1940-1941 (New York: The Penguin Press, 2007), pp. 432-433. Több kisebb részletet tartalmaz egy hasonló elemzés, ld. Robert Wistrich, Hitler and the Holocaust (New York: Modern Library, 2001), p. 238.

[5] Kevork Pamukciyan, Ermeni Kaynaklarından Tarihe Katkılar (Történelmi adalékok az örmény forrásokból), Vol. 3: Zamanlar, Mekanlar, İnsanlar (Idők, helyek és emberek), (İstanbul: Aras Yayınları, 2003), p. 292. Az örmények áttéréséről lásd még BOA, DH ŞFR, No.54/100. Körtávirat Van, Trabzon, Erzurum, Bitlis, Mamuretülaziz, Diyarbakır, Sivas, valamint Canik tartomány és szandzsák kormányzói részére, 1915. június 22.

[6] Richard Hovannisian, “The Question of Altruism During the Armenian Genocide of 1915,” in Pearl Oliner, Samuel Oliner, Lawrence Baron, Lawrence Blum, Dennis Krebs, and Zuzanna Smolenska, eds., Embracing the Other: Philosophical, Psychological, and Historical Perspectives on Altruism (New York and London: New York University Press, 1992), p. 295.

[7] Guenter Lewy, “The First Genocide of the 20th Century?” Commentary, Vol. 120, No. 5 (December 2005), p. 51.

[8] Guenter Lewy, The Armenian Massacres in Ottoman Turkey: A Disputed Genocide (Salt Lake City, UT: University of Utah Press, 2005), p. 251.

[9] Michael Gunter, “Pursuing the Just Cause of Their People”: A Study of Contemporary Armenian Terrorism (Westport, CT: Greenwood Press, 1986), p. 23.

[10] Ömer Çakır, “Birlikte Yaşamak: Faik Ali Bey ve Kütahya Ermenileri” (Együtt élés: Faik Ali Bey és a kütahyai örmények), in Metin Hülagü, Şakir Batmaz, Gülbadi Alan, Süleyman Demirci, eds., Hoşgörü Toplumunda Ermeniler (Örmények a toleráns társadalomban), Vol. 3, (Kayseri: Erciyes Üniversitesi Yayınları, 2007), pp. 475 – 488; Sarkis Seropyan, “Vicdanlı Türk Valisi Faik Ali Ozansoy” (Faik Ali Ozansoy, az igazságos török kormányzó), Toplumsal Tarih, Vol. 4, No. 23 (November 1995), pp. 46 – 50.

[11] Ronald Grigor Suny, A History of the Armenian Genocide (Princeton, NJ: Princeton University Press, 2015), pp. xx-xxi.

[12] Justin McCarthy, Muslims and Minorities: The Population of Ottoman Anatolia and the End of the Empire (New York and London: New York University Press, 1983), p. 55.

[13] Justin McCarthy, “The Population of the Ottoman Armenians,” in The Armenians in the Late Ottoman Period (Ankara: Türk Tarih Kurumu Basımevi, 2002), pp.77-78.

[14] Edward Erickson, Ottomans and Armenians: A Study in Counterinsurgency (New York: Palgrave Macmillan, 2013), p. 214.

[15] Tableaux Indiquant le Nombre de Divers Eléments de la Population dans l’Empire Ottoman au 1er Mars 1330 (İstanbul: Imprimerie Osmanié, 1919).

[16] George Montgomery Papers, Library of Congress Manuscript Division, Box 21, Armenia-America Society January-February 1920, “The Non-Arab Portion of the Ottoman Empire” című jelentés, (1919).

[17] James Brown Scott Papers, Georgetown University Special Collections Division, Box 28, Report Presented to the Preliminary Peace Conference by the Commission on the Responsibility of the Authors of the War and on Enforcement of Penalties, 29 March 1919, p. 19.

[18] Stanford Shaw and Ezel Kural Shaw, History of the Ottoman Empire and Modern Turkey, Vol. 2: Reform, Revolution, and Republic: The Rise of Modern Turkey, 1801-1975 (Cambridge: Cambridge University Press, 1977), p. 316.

[19] Kamuran Gürün, Ermeni Dosyası (Örmény dosszié), (Lefkoşa: Rüstem, reprint, 2001), p. 295.

Yücel Güçlü