Ayhan Gökhan és versei.

ayhangokhanAyhan Gökhan „22 éves vagyok, Budapesten születtem, itt is élek, édesanyám magyar, édesapám török anyanyelvű. A PPKE-BTK vagyok magyar szakos hallgató. Verseket négy éve írok, amik irodalmi lapokban meg is szoktak jelenni.” Nem értem nem ismerjük egymást. összekeveredünk, mint az akváriumi halak, mindketten más nézőpont, más nyelv. te törökül beszélsz, és én nem értelek, szégyellem, mint ahogy szégyellni lehet.

 

A Gül baba utcában is csak egyszer, évekkel ezelőtt, nincs Koránom, anyám és vízipipám, csak néhány török tárgyú könyvem, egy vékony, zöld fedelű szótáram, Atatürk életrajza. a török nagykövetségen az intésre is ülve maradtam, kettős idegen. sajnos nem értelek benneteket. Itt huszonkét éve ebben az országban, kényszerű emigráció, nyakamba akasztott sors, a tenger nélkül hullámzó ország közepén, anyahalál és csalódások közé szorult középmagas, fiatal férfi, a tél végi metropolisz ijesztő lámpafényében táguló arccal, nehézkes folyója felett az árnyék obeliszkjével, a Duna vize nem a tenger, bor, vodka, semmi sós, kevés édes íz, a lány csókja, a hírek, meg mint egy légitámadás, a gyengeségemig lerombol. Török beszélsz törökül?—kérdezhetné a lány, hiába ebben a városban én csak magyarul beszélek, a szakállam hosszú, fekete a hajam, a márvány tengert meg csak elképzelem, soha nem jártam ott, ahol születhettem volna, nem ittam rakit, nem dohányoztam kávéházakban isztambuli férfiakkal, török nőkkel soha nem beszélgettem, a név térképén egy ország van ékezetekkel előttem. Két szerelmes friss vaj, padlizsánkrém, fetasajt, ételnevek, a reggeli, szemed a takaró mögül, semmi figyelmetlen, nem szeretkeztünk még, a meghitt nyelv körbetapogat mint a köveket a tintahalak, vettem új függönyt, a kedvedért, a fát két hónap után ma kidobtam, ülhetnénk a török dervisek között, a lemenő nap és a testünk illatától elcsodálkozva, a Boszporusz ázsiai felén, két szerelmes.

Turkinfo – Budapest