A török lány, aki meghódította a Szilícium-völgyet

Melisa Tokmak egy fiatal lány, aki – szorgalmának, tehetségének köszönhetően – Törökország Salihli nevű kisvárosából a Stanford Egyetemen át a a Szilícium-völgy egyik legsikeresebb startup cégének vezetőségéig jutott. Ismerkedjenek meg Melisával!

Mivel története tagadhatatlanul motivációként szolgálhat bármely fiatal fiúnak vagy lánynak, aki nem tudja, mivé érhet be a szorgalom, Melisa saját szavait tolmácsolva – egyes szám első személyben – szeretném elmondani. Tehetem ezt azért, mert Twitter-fiókján 21 pontban ő maga is így mesélte el. Célja az volt – ahogy a miénk is –, hogy megmutassa az olvasóknak (főleg nektek, gyerekek, ha itt vagytok velünk): bármit elérhetnek, amit szeretnének.

 

„Melisa vagyok Manisa tartomány Salihli városból. A Stanfordon tanultam ösztöndíjjal, ahol 2017-ben végeztem számítástechnika szakon. Most a Szilícium-völgy egyik legsikeresebb startup cégének vezetőségében dolgozom az Amerikai Egyesült Államokban. Sokan kérték már, hogy osszam meg történetemet. Íme, röviden az én élettörténetem:

Salihliben születtem és nőttem fel. Anyukám és apukám most is ott élnek, egy kis drogériát üzemeltetnek. Salihliben mindenki ismer mindenkit, gyermekkorom legszebb emlékei, amikor más kiskereskedőkkel együtt az utcán ülve teáztunk, vagy a szüleimmel átmentünk enni a szemben lévő pidéshez.

Ahogyan más kereskedők is, az anyukám és az apukám azért dolgoztak, hogy én mindent megkaphassak, amit szeretnék. Én pedig azért tanultam, hogy jobb iskolába járhassak, fényesebb legyen a jövőm, és számukra is szebb jövőt teremtsek. Mindenben segítségemre voltak, hogy megvalósíthassam álmaimat. Ám a legfontosabb: bíztak bennem.

Az iskolai eredményeim mindig jók voltak, addig soha nem feküdtem le aludni, amíg jól fel nem készültem másnapra. Az Altinordu Általános Iskolában tanultam. Majd nagy szerencsémre Salihliben is megnyitották a BILSEM-et (Törökországban működik egy tehetséggondozó rendszer, ahová a gyerekek kétszintű vizsgával jutnak be, majd egészen a gimnázium végéig támogatják őket egy külön intézményben, erre felkészült tanárok segítségével, iskolaidőn kívül – a fordító). Miután bejutottam, iskola után oda jártam és különböző feladatokat oldottam meg. A szőlőszárító projektemmel megnyertem a fiatal kutatók versenyét (TÜBITAK), ebben tanáraim voltak a legnagyobb támaszaim.

Elérkeztek a gimnáziumi évek. Jelentkeztem Gebzében a TEVITÖL kiemelt tehetségek vizsgájára (egy 1993 óta működő alapítványi gimnázium, ahol átlagon felüli tehetségű gyermekek tanulhatnak – a fordító), ahová a teljes képzésre ösztöndíjat nyertem. Életem egyik legfontosabb lépése volt: itt tanultam meg angolul, és egy fizika-projektem ismét TÜBITAK-győztes lett, amivel európai díjat is nyertem.”

Itt beleszólok kicsit a történetbe, hogy megmutassam Melissát, milyen volt 2011-ben. Melisa Tokmak és Aliye Bihter Günal közösen indultak az európai Fiatal Tudósok Versenyén (EUCYS). A 11. osztályos diákok 38 ország 87 pályázata közül nyerték el a zsűri különdíját. Találmányukkal a mézben található cukor mérhető, így könnyedén elkülöníthetők egymástól a hamis és a valódi mézek.

„A bentlakásos iskolában annak jelentőségét is megéltem, hogy távol a családomtól, egyedül kell az élet nehézségeivel megküzdenem. Nehéz volt, de megoldottam.

Rosszul beszéltem angolul. Hogy a nyelvtudásomat fejlesszem, jelentkeztem minden amerikai nyári tanfolyamra. A Stanford nyári tagozata ösztöndíjjal fogadott volna, ám a repülőjegyet magunknak kellett megvásárolni. Ez nem ment. Nagyon szomorú voltam, de nem adtam fel. E-mailt írtam minden üzletembernek, akinek a nevét az újságokban láttam. Honnan tudtam meg a személyes e-mail-címüket? Kipróbáltam minden kombinációs lehetőséget, ami csak eszembe jutott. Az üzenetek 99,9%-a nem ért célba.

De volt közöttük egy helyes cím a megfelelő címzettnek. Az az ember még aznap este válaszolt nekem, és levelében azt ígérte, megveszi a repülőjegyemet. Miközben ezt írom, most is megkönnyezem. Az ő segítségével ismerhettem meg a Stanfordot és készíthettem repülőket a robottechnikai táborban. Megismertem, megszerettem, és döntöttem: bármi történjék is az életben, ide fogok járni egyetemre.

A nyári táborok időszaka alatt megértettem: 1.) fejlesztenem kell az angolomat, 2.) más jelöltekhez képest előnyt kell szereznem. MUN (a Model United Nations rövidítése, ahol a fiatalok az ENSZ működését modellezik egy-egy feladaton keresztül – a fordító), mindenféle viták, projektek – nem volt megállás. Minden jelölt nagyon jó és valamiben kiemelkedő. Hogy fejlődjek, én is nemzetközi iskolákba jelentkeztem, így az utolsó két gimnáziumi évemet Indiában töltöttem.

Indiában megtanultam teljesen egyedül, emelt fővel élni, küzdeni. A matematikát, a fizikát és a színházat választottam fő területemül. 60 országból lettek barátaim, mindenfelé utazgattam. Fejlődött az angol nyelvtudásom, mert nem volt más választásom. Ha barátkozni szeretnél, kénytelen vagy nyelvet beszélni. A célom továbbra is a Stanford volt.

A matematikatanárom volt a legnagyobb segítségem. Meghallgatta az álmaimat, könyveket ajánlott, átolvasta az egyetemi jelentkezéseimet. Egy nap adott nekem egy matematikai problémát, hogy oldjam meg. 12 órán át küzdöttem, nem is ettem közben. Utána tudtam meg, hogy egy még megoldatlan, ún. Millenniumi Probléma volt (a Millenniumi Problémák elnevezés hét olyan matematikai problémát takar, amelyek megoldására 2000-ben magas pénzjutalommal járó díjat alapított egy amerikai intézet – a fordító). Sajnos nem sikerült megoldanom.

Rengeteget dolgoztam a felvételi jelentkezési pályázataimon. Az általam írt esszéket elküldtem a gimnáziumom korábbi végzőseinek, akik segítettek a hibák kijavításában. A tanáraim is írtak ajánlóleveleket. Letettem a SAT-vizsgát, melyen angolból közepes teljesítményt értem el, de a matematikám hibátlan volt (az amerikai felsőoktatási intézmények, tekintettel arra, hogy a világ minden tájáról fogadnak hallgatókat, egységes felvételi vizsgák letételét kérik a hozzájuk jelentkezőktől – a fordító). Továbbá készítettem egy színházi monológot, melyet videófelvételen mellékeltem.

Elérkezett a nap, amikor az iskolák kihirdetik a felvételi eredményeket. A Stanfordra csak legutolsóként mentem el, egy nappal előtte meglátogattam a Princetont, a Dartmouth-t és a Upennt. Annyira izgatott voltam, hogy a nyári táborban vásárolt Stanford-pulóvert előre hazaküldtem, hogy ha nem vennének fel, azt meglátva ne szomorkodjak.

Azon az éjjelen (indiai idő szerint) 3 órakor életem legszebb percét éltem át. Felvettek!!!!! Anyukám hangját hallottam a telefonban, és ezt soha életemben nem felejtem el. Az, hogy bekerültem a Stanfordra, megváltoztatta az életemet.

Ott töltöttem el eddigi életem legszebb 4 évét. Felső tagozatos koromig számítógépem sem volt, és most fejlesztőmérnöki karra járok! Nehéz volt, de éreztem a szak jövőbeni jelentőségét és rengeteget tanultam. Édesanyám és édesapám sok nehézség árán, de végre eljöttek Amerikába, hogy lássák, amikor átveszem a diplomámat. Életemben akkor voltam a legbüszkébb.

Az iskola befejezése utána a Facebookhoz jelentkeztem projektmenedzsernek. Szorgalmasan dolgoztam és gyorsan lépkedtem felfelé a ranglétrán. A Facebook remek munkahely, ám úgy éreztem, váltanom kell, hogy olyan helyen dolgozzak, ahol a munkám nagyobb hatással lehet a végeredményre.

Forrás: facebook-rpm.squarespace.com – Facebook RPM program

Megismerkedtem azzal az igazgatóval, aki a mostani munkahelyem vezetője. Az ő története nagyon hasonlít az enyémre, ám a világ egy másik csücskéből érkezett. 19 évesen alapította ezt a céget, 3 év alatt fejlesztette milliárdos értékűvé. Neki is megtetszett az én történetem, és olyan állásajánlatot tett nekem, ahol jobb kezeként dolgozhatok.

Tavaly éjjel-nappal dolgoztunk, volt, hogy napi 20 óránál is többet. A cég értékét három és félszeresére növeltük. A Szilícium-völgy egyik legnagyobb gépi tanulással (Machine Learning – ML) foglalkozó társasága lettünk. Azóta is ott dolgozom, a cég egyik részlegét irányítom.

Vannak még álmaim. A következő lépés, hogy megalapítsam a saját cégemet. Nemsokára.

Amint látják, rengeteg segítőkész és bennem bízó embernek köszönhetem, hogy idáig jutottam: édesanyámnak, édesapámnak, a tanáraimnak, az engem támogató embereknek. Mindent meg fogok tenni, hogy az üzeneteimre érkező kérdésekre válaszoljak.”

Majd így is tett. Természetesen a bejegyzésekre ezerszám érkeztek a gratulációk és a kérdések is. Az egyik a szülőkhöz szólt: ők hogyan emlékeznek lányuk gyermekkorára?

Édesanyja, Ayşegül Tokmak elmesélte, hogy nagyon jól emlékszik rá, mikor fedezte fel először a lány képességeit. Melisa 1 évesen legóból egy kockát állított össze, és miután az anyuka szétbontotta, a gyerek ugyanazt elkészítette újra. 3-4 évesen már a szülei újságját böngészte, de mérges volt, hogy nem tudja ő is elolvasni, így valahogyan önállóan megtanulta az olvasást. Amikor 14 évesen elment otthonról, és onnantól kezdve egyedül élt és tanult, az édesanya azt kívánta, bárcsak ne lenne Melisa ennyire tehetséges. Nagyon hiányzott neki az egyetlen lánya, ugyanakkor természetesen büszke is volt rá.

Édesapja, Sedat Tokmak arról mesélt, hogy Melisa nem volt egy folyton otthon ülő és állandóan tanuló kislány. Az élet sok területén kipróbálta magát: profi labdarúgó édesapjával edzésekre és meccsekre járt. Nem erőltették a sikerét, csak azt szerették volna, hogy boldog legyen.

Zárszóként ismét a gyerekekhez szólok, remélve, hogy olvasóink tolmácsolják feléjük a gondolatokat: Melisa története legyen példa arra, hogy az álmok valóra válhatnak! Igen, sok munkával jár. Igen, meg kell tenni mindent, néha a lehetetlent is. De sikerülhet, bárhol is él az ember a világban. Melisa történetét én elmeséltem a gyerekeimnek.

Erdem Éva – Türkinfo