![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
Nemrégiben új szerzővel gazdagodott a patinás Cumhuriyet, azaz a Köztársaság című isztambuli napilap szerkesztősége, amit még a húszas években Gazi Mustafa Kemal pasa kezdeményezésére alapítottak republikánus érzelmű hírlapírók. Napjainkban e nemzetközi tekintélyű, a Riporterek Határok Nélkül Szabadság-díjával és alternatív Nobel-díjjal is kitüntetett lap egyike az erősen megfogyatkozott-megritkított független török sajtó baloldalán még bátor utóvédharcot vívó újságoknak. Példányszáma napi negyvenezer körül ingadozik, szerkesztőségi létszáma azonban neki is megcsappant, mert az évek folyamán sokan távoztak: ki emigrációba kényszerült, elüldöztetett, kit bíróságokon ítéltettek el szabadságvesztésre a feltáró-nyomozó publicisztika nemes hagyományainak szellemében fogant leleplezések sorozatos közzététele nyomán. A létszámhiány részbeni pótlására és a színvonal megtartására ezért új szemleírónak meghívtak és körükben örömmel fogadtak egy jogtiprás következtében börtönviselt és szépírástudó katonaembert, egy valódi tábornokot.
Ahmet Yavuz annak idején a legfelső tisztikar fényes csillagai közé tartozott, s kiváló képességeinek megfelelően rangban gyorsan emelkedett. A török hadi akadémia után végzettséget szerzett a francia fegyveres erők akadémiáján is. 2001-ben már dandártábornokként szolgált, 2005-ben pedig vezérőrnaggyá léptették elő, s kinevezték a török szárazföldi fegyveres erők katonai akadémiájának parancsnokává. Ebben a minőségében 2010. február 23-án váratlanul letartóztatták, nyugállományba helyezték, majd a kormány megdöntésére állítólag „pörölykalapács”, törökül balyoz titkos jelszavával szövetkezett pártütő katonák perében 18 évi szabadságvesztésre ítélték. Az ítéletet még meg is erősítette a legfelső bíróság, de aztán a török alkotmánybíróság 2014-ben a színfalak mögötti éles belső politika erőpróbák után mégis perújrafelvételt rendelt el. Ennek során a következő évben felmentették a hamis vádak alól.
A tábornoktól a Cumhuriyet a napokban cikket közölt abból az alkalomból, hogy júliusban megemlékeztek a „török Trianon”, a sèvres-i békediktátum gyalázatát letörlő lausanne-i szerződés idei 99. évfordulójáról, és készülnek a jövő évi centenáriumára, főképpen a köztársaság kikiáltásának századik évfordulójának méltó októberi megünneplésére. A két történelmi esemény szorosan összefügg, az előbbi nélkül nem kerülhetett volna sor a másodikra.
A szerző szerint nagyon is időszerű okai vannak kettős megünneplésüknek. „Egyrészt önmagukat járatták le a köztársaságnak azok az ellenségei, akik megkísérelték, hogy Lausanne-ról szólva ismét elcsépelt elméleti ócskaságokat ültessenek el egészséges gondolkodású emberek tudatában. Másrészt vitathatatlan, hogy ez a köztársaság minden külső és belső aknamunka ellenére száz év múltán is épségben talpon maradt, sőt az utóbbi húsz év ilyen jellegű rombolását is leküzdve még meg is erősödött.”
A tóparti svájci városban lényegében két háború végét rendezték diplomáciai úton: az egyiket az első világháborúban vesztes Oszmán Birodalom vívta, a másikat a függetlenségi háborújából győztesen kikerült új török állam. A török küldöttség megbízatása Lausanne-ban egyértelmű volt: szavatolni az ország függetlenségét és szuverenitását, más szóval megvalósítani az úgynevezett nemzeti egyezményben lefektetett elveket. A tíz évig tartó háború következményeként az országban kegyetlen körülmények uralkodtak. A török hadsereg már-már megfeszített erejének végső határára jutott. A nép ereje is kimerült. A legfőbb feladat az volt, hogy mielőbb békét teremtsenek és begyógyítsák a nép sebeit. Az ország legfejlettebb részét, az Égei-tenger partvidékét a visszavonuló görög hadsereg utóvédje teljesen feldúlta, pusztította, felégette. Mint Halide Edip Adıvar, a híres írónő, haditudósító, Kemal pasa első sajtófőnöke Török tűzkeresztség című művében tanúsítja, például Salihli város nyolcezer házából alig néhány száz maradt épen.
Ahmet Yavuz hangsúlyozza, hogy a „határokon túlról kizárólag a szovjetek segítségére számíthattak. Ők is természetesen elsősorban a saját érdekeiket tartották szem előtt, és érdeklődésüket szintén lekötötték a török tengerszorosok. Így hát majd mindenki ellenünk volt. Roppant nehéz feladat előtt álltunk. Az antant hadihajói Izmirnél és a tengerszorosokban horgonyoztak, de a legyőzött görög hadsereget Trákiában is még mindig harci készültségben tartották a Marica folyótól nyugatra.”
Ám ugyancsak súlyos gondot okozott a török nagy nemzetgyűlésben uralkodó belpolitikai feszültség. Írásában a tábornok itt tér rá részben újszerű meglátásaira. Felidézi, hogy a „második csoportként” jellemzett parlamenti ellenzék a keleti Moszul város és környéke hovatartozásának kérdésében mind keményebben bírálta a kormányt. E csoport tagjai, akik korábban még arra hivatkoztak, hogy a török hadsereg kellő erő híján képtelen lenne támadásra, s ezért békés megoldást sürgettek, az akkori kedvezőtlen körülmények között viszont mégis már hadművelet megindítását követeltek Moszul megtartásáért. Megengedhetetlennek nyilvánították az együttes kurd és és türkmén lakossági többségű Moszul és vidéke átengedését Angliának. Kritikájuk célpontjául elsősorban a Lausanne-ban tárgyaló török küldöttség vezetőjét, İsmet İnönüt szemelték ki. A függetlenségi háború hőseként tisztelt pasát, a többszöri győztes hadvezért azzal vádolták, hogy tárgyalási taktikája nem egyéb gyáva meghátrálásnál. „Ne engedjük, hogy a hazát kiárusítsák a hitetleneknek! Foglaljuk vissza Irakot és Szíriát! Fegyverbe! Fegyverbe!” – kiáltozták a nemzetgyűlés fórumán lejátszódó parázs jelenetek során. A nagy hangzavarnak, ricsajnak az ülést levezető házelnök azzal vetett véget, hogy csengőjét hirtelen és váratlanul a magukról megfeledkezett képviselők közé vágta, akikről később kiderült, hogy már megmarkolták, s elő is akarták venni a zsebükben lapuló pisztolyukat. Kemal pasa védelmébe vette İsmet pasa rugalmas és józan tárgyalási módszerét, s a vádakat visszautasítva kijelentette, hogy a „második csoport” némely tagja fölöttébb furcsa és érthetetlen magatartásával kárt okoz a nemzet érdekeinek.
Valójában Mustafa Kemal pasa minden tőle telhetőt megtett Moszul visszafoglalásáért, s még mielőtt 1922. szeptember 7-én a tengerig szorították volna vissza a szétzilált görög katonaságot, kiadta a parancsot a moszuli támadás előkészítésére – írja Ahmet Yavuz a függetlenségi háború e kevéssé ismert mozzanatáról. Kemal pasa a békekonferencia közben is arra törekedett, hogy átcsoportosítással kellőképpen megerősítse a térségben állomásozó török katonai egységeket. Özdemir bej azonban, aki parancsnokként már egy ideje a térségben szolgált, elégségesnek tartotta a rendelkezésére álló alakulatokat. Ám mint beigazolódott, ez a katonai erő elégtelennek és így alkalmatlannak is bizonyult eredményes hadművelet végrehajtására… Revandiznál vereséget is szenvedtek, s 1923 áprilisában Iránba menekültek. Az irániak aztán májusban kiadták a katonákat Törökországnak.
Az ankarai Atatürk Történeti Kutatóközpont tanulmánya azonban, amelyet Zekeriya Türkmen jegyzett, némileg más megvilágításba helyezi e hadműveleteket. Özdemir bejről ebben az olvasható, hogy ő eredetileg egy önkéntesekből álló kis antepi milícia vezére volt, akit Kemal pasa és a kormány titkos paranccsal küldött a térségbe. Eszerint olyan benyomást kellett keltenie, mintha saját kezdeményezésére cselekedne. Nem is adtak mellé török katonákat, hanem embereit olyan nem hivatásos észak-afrikai civilekből, algériai és tunéziai személyekből toborozták, akik a világháborús fegyverszünet után Törökországban maradtak. A britek persze minden mozdulatát alaposan megfigyelték. Szulejmanija és Revandiz térségében jelentős csoportosításokat vontak össze, s légi és szárazföldi erőkkel támadást indítottak. Özdemir bej csapata – bár a helyi lakosság támogatásával itt-ott elért kisebb sikereket – minden tekintetben alulmaradt az angol túlerővel szemben…
Mustafa Kemal – írja Ahmet Yavuz – két szempontból is fontosnak és értékesnek tartotta volna Moszul megtartását. Egyrészt az olajkincse miatt, másfelől úgy vélte, hogy a kurd népesség egészének Törökország határain belül kellene maradnia. Előre látta ugyanis, hogy milyen következményekkel jár majd, ha a kurdokat megosztják több ország között – ez olvasható Atatürk Összes műveinek 14. kötetétben – idézi a Cumhuriyet cikkírója, hozzáfűzve saját következtetését: „korunk e regionális problémájának a forrása is az, hogy az akkori megoldás az imperializmus érdekeit szolgálta”.
Történelmi visszapillantásban emlékeztet, hogy a moszuli kérdést, amelyet a iausanne-i konferencián nem sikerült megoldani, végül a Népszövetség elé utalták. Minthogy nem állt rendelkezésre olyan haderő, amellyel kikényszeríthették volna a Törökországnak kedvező megoldást, már nem is hitték, hogy helyes lenne háborút kezdeni. Mert maga Mustafa Kemal sem tudta megjósolni, hogy ha elkezdődne, hogyan végződne egy ilyen hadjárat. Ily módon a terület ugyan papíron a nemzeti egyezmény határain belül volt, a valóságban azonban azon kívül rekedt. A Népszövetség ugyanis, amely 1924-ben kezdett foglalkozni a kérdéssel, egy helyszínre küldött bizottságának szemlélődése, majd jelentése alapján 1925 szeptemberében a tartományt véglegesen Nagy-Britanniának ítélte oda.
Az angol kormány háborúval fenyegette meg az akkor már Török Köztársaságot arra az esetre, ha megpróbálná visszahódítani az ősi Tigris-parti várost, amely évszázadokig az Oszmán Birodalom része volt. Musztafa Kemal 1926. június 5-én elfogadta a javasolt határvonalat, s aláírta a angol–török–iraki Moszul-egyezményt. Ezzel bölcs és államférfiúhoz méltó döntést hozott, amellyel szavatolta a szörnyű háborús pusztításokból lassan kigyógyuló-magára eszmélő hazája biztonságát és fejlődését. Nagy-Britannia elérte, hogy népszövetségi mandátumterületének, az iraki királyságnak juttatták a moszuli és kirkuki olajmezőket. Törökországnak a kitermelt olajból 25 éven át 10 százalékos részesedést biztosítottak a kitermelt olajból. Ezt fájdalomdíjnak tüntették fel.
A népszövetségi döntésnek van magyar vonatkozása is. A Moszul Bizottságnak Einar af Wirsén svéd diplomata és Albert Paulis belga ezredes mellett tagja volt világhírű földrajztudósunk is, gróf Teleki Pál. Ő igyekezett ráirányítani a közfigyelmet a kurd lakosság nehéz helyzetére, valamint jogai elismerésének szükségességére. Napjainkban is időszerű az a javaslata, hogy a kurdok lakta területeken mindenütt engedélyezzék a kurd nyelv hivatalos használatát. Megfontolásra ajánlotta továbbá a helyi nem muzulmán vallási-etnikai kisebbségek, közöttük a jezidiek helyi autonómiáját és szabad vallásgyakorlását. Mindezt majd száz évvel ezelőtt…
Flesch István – Türkinfo
