A peri lány

Hol volt, hol nem volt. Abban a régi korban, a szita volt a szalmában, élt egy parasztasszony. Egy ifjúnak az útja vezetett minden nap a háza előtt, aki lett figyelmes, hogy az asszony rendszeresen egy tál tejet önt ki az utcára.
Az egyik nap, amikor megint csak arra járt, s látta, hogy egy nagy tálból önti ki a tejet, már nem bírta szó nélkül megállni.
– Mi az, amit kiöntöttél? – kérdezte.
Az asszony a kapuból visszatérőben, nem nézve az ifjú szemébe válaszolt.
– Ugyan mi lenne, a leányom kézmosó vize! – vágta oda.
Az ifjú legény elcsodálkozott a válaszon, de aztán lehajolt, hogy utca tócsájában a tejet jobban szemügyre vehesse. Úgy látta. hogy az nem más, mint színtiszta tej. Felegyenesedett, s rohant egyenesen haza az anyjához.
– Tyűha, anyám! Itt a közelben lakik egy parasztasszony. Akárhányszor arra járok, tálszámra öntözi ki a tejet. Ma annyira kíváncsi lettem, hogy megszólítottam. Azt mondta, hogy a leánya kézmosó vizét önti ki. Erre megnéztem, s az, tiszta tej volt. Ha ilyen a kézmosása után a víz, ki tudja, milyen csodaszép a leány! – újságolta az anyjának.
– Ilyesmi lehetséges lenne, fiam? – ámult el az anyja.
– Nem szoktam hazudozni, anyám, s ezt te magad is tudod. Bizony amit láttam, az valóban tej volt. – erősködött az ifjú.
– Jól van, de nekünk ehhez semmi közünk? – kérdezte az anya.
– Hát már hogyne lenne, édesanyám! Nem is olyan régen azt mondtad nekem: „fiam ideje megnősülnöd, meg is házasítalak, legyen saját fészked, benne gyermeked, mert az életben az a legnagyobb boldogság. Ugye, hogy ezt mondtad? Most itt a sora, ennek az asszonynak a lányát kérd el nekem feleségül! – válaszolt gyorsan a fiú.
Ámde a parasztasszonynak eddig talán nem is volt semmiféle eladósorban levő lánya. Az egész csak valami tréfa, mondták az emberek az ifjúnak.
Az anya elment a parasztasszony házához, hogy megnézze azt a lányt, de az nem akarta neki megmutatni.
– Beteg a lányom – mondta -, fekszik most. Különben is mi szükség van arra, hogy lásd? Nemcsak szép, de szorgalmas is. Ha a nélkül kéred, hogy látnád, megkapod, de a lányom meg nem mutatom! –
A fiú édesanyja elhitte, hogy a leány beteg, s azt gondolta, hogy ha a kézmosó vize olyan fehér, mint a tej, akkor bizonyára a leánynak nagyon szépnek kell lennie. Megegyezett hát az asszonnyal. Hazament, s hozzáfogtak az esküvői készülődéshez. Gyorsan felkészültek. A menyegző napján a parasztasszony házához kocsit küldtek a menyasszonyért.
A parasztasszony amikor meglátta a menyasszonyi kocsit, tanácstalan lett. Mit tegyen most? Menyasszony helyett kit ültessen a kocsiba? Míg ezen a fejét törte, egy jó ötlet jutott az eszébe. Beszaladt a konyhába, lisztet tett egy nagy tálba, azt vízzel jól megkeverte, s fehér tészta lett belőle. Emberformára gyúrta, had száradjon, – gondolta -, s szépen félre állította. Előbb a kezéről a tésztát letisztította, felment a felső szobába, ott hosszasan öltözködött, s mire elkészült, és lejött a konyhába, addigra már jól megszáradt a tésztából gyúrt emberforma. Felkapta, s bevitte az egyik szobába, menyasszony ruhába öltöztette, aranyszálú kendőt borított a fejére. Amikor úgy látta, hogy a tészta-menyasszony már igencsak hasonlít egy igazira, együtt szálltak fel a kapu előtt várakozó kocsiba. A kocsi azonnal megindult, s míg a kocsi haladt, az asszony addig is gondolkozott. Ha megérkeznek a nászházhoz, vajon kit adjon, mint menyasszonyt a vőfély karjára? Ha nem talál ki valamit, kiderül a turpissága, s mindenki előtt szégyenkezhet…
Míg a parasztasszony magában így gondolkozott, a kocsi éppen egy nagy tó partján haladt. Látta, hogy a tó széles is, mély is, s ekkor jutott az eszébe a megoldás. A kocsis tudta nélkül levetkőztette a tészta-menyasszonyt, s behajította a tóba.
– Jaj, Istenem! A lányom beleesett a tóba! – kezdett kiáltozni.
A kocsi azonnal megállt, emberek gyűltek a parasztasszony köré, de ő csak sírt, jajgatott megállás nélkül. A nászházhoz is eljutott annak a híre, hogy a menyasszony a tóba zuhant. A vőlegény a rossz hír hallatára, legénybarátaival kiment a tópartra. Fatutajt ácsoltak, elkérték a halászok hálóját és azzal kezdték átkutatták a tó mélyét.
A tó fenekén három peri leány éppen labdázott, amikor egy halászhálót láttak aláereszkedni.
– Vajon milyen egy hely lehet a világ? Ha hal helyett mi akaszkodnánk ebbe a hálóba, ugyan vajon kihalásznának-e bennünket? – kérdezgették egymástól. S míg ők ezen tanakodtak, a háló egyre jobban közeledett hozzájuk.
– Én bizony bele kapaszkodok ebbe a hálóba, s felmegyek a földre! No, Isten áldjon benneteket! – mondta a legkisebb peri leány, s azzal már jó erősen meg is ragadta a hálót. A fentiek valami súlyt éreztek a hálóban, s kiemelték a hálót. S amit a víz felszínére hoztak, az egy telihold szépségű leány volt.
– Íme, megkerült a lányom! – kiáltozta a parasztasszony.
Fogták a leányt és beültették a kocsiba, a parasztasszony felöltöztette menyasszonyi ruhába és ráadta az aranyszállal hímzett fejkendőt is. Igen megörült a tóból előkerült leánynak, mert az nagy gondtól szabadította meg. A kocsi folytatva az útját, megérkeztek a lakodalmas házhoz. Az arát illendően fogadták, s negyven nap és negyven éjjel tartott a menyegző, a peri leány és a fiú összeházasodtak.
Az ifjú a feleségét állandóan parasztlánynak, s nem a nevén hívta, amikor magához akarta szólítani, akkor is csak parasztlányt kiáltott. A peri lány ezért nagyon megharagudott a férjére. Hát csináljon a férje, amit akar, de bizony ő mostantól fogva, egyetlen szót sem lesz hajlandó szólni. Az ifjú férj észrevette, hogy nem úgy van valami, mint régebben, s e felesége egy szót sem szól hozzá. Hogyan tudná őt szólásra bírni?
– Bezáratlak egy szobába! – mondta neki egyszer tréfából. Ekkor azonban megszólalt a peri leány.
– Ha bezáratsz, zárass be, de rosszat hoz a fejedre! – mondta a férjének.
Erre az ifjú jól felmérgesedett, fogta, s bezáratta egy szobába. Ettől fogva az ifjú férj legidősebb nővére látta el a házi munkákat.
– Ugyan mit csinálhat a parasztlány? Megyek, s megnézem! – mondta egy napon a nővér.
Elment, s bekukucskált a kulcslyukon, és figyelte a parasztlányt. A peri leány éppen egy kereveten üldögélt, s valamit mondott.
– Égjél tüzem! – mondta -, s még valami zaj hallatszott a szobában, aztán feltűnt egy gránátalmaként izzó szénnel teli mangal, mely pont a leány előtt állt meg.
A fiú nővére csodálkozva figyelte, hogy bent még mi történik.
– Gyere olajom! – szólt a leány, s csak úgy magától előjött egy sütőtál, s a tűz fölött elhelyezkedett, a tűzön pedig nemsokára sercegni kezdett az olaj, ekkor a peri leány mindkét kezét beledugta a forró olajba.
– Tíz ujjacskám váljál hallá és süljél gyorsan! – mondta most a leány.
Már sült is a tíz hal a tálban. Amikor a halak megsültek, egy tálra tette őket, s elküldte a férjének ebédre. Az ifjú nővére, nagyon irigykedett a peri leány sikerére. Kiment a konyhába s közben azt mondta magában: „amit ő megtett, én is megteszem.”
– Égjél tüzem! – mondta, s a tűz fellángolt. Egy sütőtálba olajt öntött és feltette a tűzre.
– Hal mind a tíz ujjam, fivérem szájához méltó! – kiáltotta, s azzal az ujjait belemártotta a tálban forró olajba. Amikor jól megégette az ujjait, ordítva rohant ki a konyhából. Összegyűlt erre az egész ház, s ő elmondta, hogy ugyanazt akarta megcselekedni, amit a parasztlány, de közben az ő az ujjai megégtek. Az ifjú férj nagyon sajnálta, hogy a legidősebb nővére így járt, ezért mostantól a házi munkákat a középső nővérére bízta.
Egyszer, amikor a peri leány vizet húzott a kerti kútból, a fiú nővére megleste az ablakból. A leány kiejtette a kezéből a vödröt, de nem jött zavarba, egy szálat kitépett a hajából, azt eresztette le a kútba. A hajszál egyre hosszabb lett, végül elért a kút mélyére, s a leány ekkor kezdte kifelé húzni, s felhúzta vele a vödröt.

Folytatás >>>

Forrás: terebes.hu