A mai szent templomi papnők – a hastánc szerepe korunkban

Szerintem nekünk, akik a közel-keleti tánccal foglalkozunk, így az új évezred küszöbén vissza kell követelnünk magunknak azokat a szent és gyógyító pozitív erőket, amelyeket az Istennőt szolgáló papnők annak idején ismertek és használtak. De kik voltak ezek a papnők, és mi volt a feladatuk? A különböző keleti országokban különbözőképp hívták őket: entu, quadistu, istharitu, hierodulai, devadasi, korae és kor, de mindenhol a társadalom nagyra becsült tagjai voltak. Szeretettel és tisztelettel bántak velük, jólétüket biztosították. Táncaikkal, a templomi szertatrtásokkal, a termékenység misztériumokkal, ahol szexuális egyesülést fejeztek ki az Istennő tiszteletére, a spirituális erőket jelképezték. Ők voltak a szépség, a szerelem, a könyörület megtestesítői, „szent szolgái”.

A történetírók mai szóhasználattal így hívják őket: „a szent prostituáltak”, de ez az elnevezés megtévesztő és – számunkra – ellentmondást hordoz magában (hogy lehet a prostitúció szent?), mindenesetre egy olyan hozzáállásról tanúskodik, amit ma már nehezen tudunk megérteni. Tehát mi is történt? Nézzük csak a történelmet, mint herstory-t (mindig csak history-ként ismerjük). Az ősi matriarchális társadalmakban, mikor a vadászó-gyűjtögető törzsek földművelő társadalmakká alakultak, a szexualitás és a spiritualitás egy volt, a test és a szellem nem különült el egymástól. Nem ismerték az eredendő bűn fogalmát, a testhez, a húshoz nem a tisztátalanság fogalma kapcsolódott, hanem azt a föld természetes részeként kezelték, és így tisztelték benne a teremtés misztériumát. A földi ciklusok életük legfontosabb eseményévé váltak, hogy mikor vessenek, mikor arassanak egyenlő volt az élettel, az évszakok váltakozása, az időjárás határozta meg létüket – jólétüket -, így a különböző rituálék (melyeket dobolás és tánc kísért) is ezekhez kapcsolódtak. Ezeket az Istennőt tisztelő kultúrákat „Gylany”-ként emlegetik (gy – női, an – férfi). (Ilyen volt például az anatóliai Catal-Hüyük társadalom i.e. 6000 körül.)

A férfiak és a nők együtt dolgoztak, egyenrangúak voltak, de az Istennőt elsősorban a papnők szolgálták. Különös tisztelet övezte a termékenységet. Hitük szerint a szent tánc ébresztette fel a szent vágyat, ami a szent szexualitáshoz vezetett, az pedig a gyermekáldáshoz, a gyermekhez, aki majd felnő, és így majd folytatja az élet-halál körforgását. Számos lelet bizonyítja, hogy az akkori emberek milyen nagyra becsülték az Istennő hatalmát élet és halál fölött. A Földanyaistennőt gyakran nagy mellekkel, terhes hassal, vagy keselyűfejjel ábrázolták. A korsókon, házfalakon talált rajzok a közel-keleti tánc közvetlen kapcsolatát is felfedik ezekkel a kultúrákkal. Az nem véletlen egybeesés, hogy mi is gyakran olyan csípőövvel táncolunk, melyen elöl egy lefelé mutató háromszög található. Ez az ősi szimbólum az Istennő nemiszervét és méhét jelképezi. A háromszögön kívül a forgások, spirálok, kígyózó mozdulatok, körzések és nyolcasok, mint szimbólumok évezredek óta öröklődnek ránk át, mint egy mozgó, vizuális tradíció, mely a termékenységet jelképezi, és a mai napig táncunk alapkövei. Aztán, ha követjük a „női történelmet” (herstory), i.e. 4300-2300 között több indoeurópai beáramlás történt északról, melyek hatására megjelent egy új, harcos vihar/vulkán isten és ezzel párhuzamosan a társadalomban az uralkodó király intézménye.

Az Istennőt tisztelő vallásba beleolvadt a vegetatív, ciklikusan meghaló isten képe is, aki az Istennő fia – szerelme – bátyja volt. Eredetileg egy kisebb erejű isten volt, akit szintén különböző nevekkel illettek: Damuzi, Tammuz, Adonis, Osiris, Baal, Attis. Évenként egyesült az Istennővel, meghalt (néha feláldozták), gyászolták, majd feltámasztották. Az északi beáramlásokkal a Földanya vallása átvette az indoeurópai férfiistent, megjelent az istenpár tisztelete. A Szent Házasság, a „Kieros Gamos” ritusa is ezt tükrözte. Ezen az évente ünnepelt sumér és babilóniai szertartáson a kiválasztott főpapnő az Istennőt szimbolizálva szent szexuálist aktust folytatott (néha nyilvánosan) az Istent jelképező, uralmon lévő királlyal. Ezzel szimbolikusan biztosították a terület termékenységét, és az Istennő megáldotta a király uralmát. Látható, hogy az Istennő folyamatosan veszített jelentőségéből, míg a végső hanyatlás i.e. 406-ban következett be, amikor lerombolták, és felgyújtották Efesusban (Törökország) Artemis templomát. Ettől kezdve a szertartásokat „illegálisan” folytatták, és számos hívőjét elégették boszorkányként a következő századokban.

Fontos megemlíteni, hogy ahogy az Istennő státusza gyengült, úgy csökkent a nők hatalma is. Az északi népvándorlások után a társadalom is átalakult, létrejött a patriarchális rend. Korábban a nők nagyobb szabadságot élveztek minden tekintetben, így szexuálisan is. Ők választhattak férjet, és az öröklődés is hozzájuk kötődött. A patriarchális társadalomban (melyben férfiak uralkodtak), szükségessé vált az apaság egyértelmű eldöntése, ezért a női szexualitást ellenőrizhetővé kellett tenni. Az Istennő tiszteletére folytatott szertartásokat túlzott szexualitásuk vissza kellett szorítani, hogy biztosítva legyen a férfiági öröklődés. Ekkor kezdtek a nők alárendeltek lenni. Az Istennő és a nők hatalmának csökkenését tisztán láthatjuk a korai patriarchális legendákon és a zsidó-keresztény teremtéstörténet kialakulásán. A korábbi Szent Házasság Inannája, a dicsőített, tisztelt, szexi és szent Istennő, átalakul Gilgames Eposzának démoni szörnyévé. Amíg Inanna dicsőíti nemiszervét, és imádkozik, hogy „szent köpűjét” megtöltse Damuzi „mézes sajtja”, addig a Gilgames Eposzban már visszautasítják, és ő Tiametté, a tenger szörnyévé változik, akit megölnek és feldarabolnak. A bibliai teremtéstörténetben még ha van is spirituális tartalma a női szexualitásnak, a Paradicsomból való kiűzetéssel büntetik. Éva hibás az emberi nem teljes bukásáért, ezért büntetésként minden nőnek át kell élnie a szülés fájdalmait. A szülés természetes folyamata így a szégyen és a bűn képével kapcsolódott össze, és minden szülő nő Éva karakterét hordozza, vagyis a benne élő „gonosz” jegyeit. Sokak hiszik, és szerintem is igaz, hogy a bibliai történetet a meglevő régi mítoszokból alakították át kimondottan azért, hogy visszaszorítsák a termékenységi szertartásokat, mint a régi pogány hit megtestesüléseit. A történet minden egyes szimbóluma fontos jelentéssel bírt a korábbi Istennő-hitben.

A fa jelentette az askertab-ot, a szent fát, ami az Istennő oltára mellett állt. A kígyó mindig is az Istennő örök bölcsességének jelképe volt. Számos művészi ábrázoláson az Istennő kígyót tart kezében. A gyümölcs szintén a termékenység szimbóluma volt, megevése pedig az Istennővel való egyesülést jelképezte. Látható, hogy minden egyes szimbólum jelentésén „csavartak” egyet, s így azok negatív megvilágításba kerültek. Az iszlám országokban szintén szexuális kísértőerejük miatt fátylazták le a nőket. Elzárták őket, szexuálisan „körülmetélték” őket. Nem iszlám előírásra, de a női körülmetélést számos muszlim országban gyakorolják. A Közel-Keleten és Afrikában a mai napig végzik ezt a szörnyű tettet, ami pontosan demonstrálja ezt az egészségtelen pszichológiájú gondolkodásmódot, melyben végül mind a férfiak, mind a nők, mind a gyerekek szenvednek. Ezzel elérkeztünk a jelenhez. Hogy viszonyulunk mi, mai keleti táncosok mindehhez? Én hiszem, hogy mi, mint új szent templomi papnők vagyunk abban a helyzetben, hogy elsimíthatjuk ezt a szexualitás és spiritualitás közti skizoid ellentétet, amelyet a zsidó-keresztény-iszlám vallás hozott létre. Saját testünkkel, élő lényünkkel, szexis és szent táncunkkal tehetjük egésszé újra a széttört darabokat. De ehhez először meg kell találnunk az Istennő eredeti, pozitív értékeit. Nem a régi szent prostitúciót szeretném visszahozni, vagy az akkori Földanya vallást, hanem a női lét azon értékeit, amelyek fontosak és egészségesek számunkra, társadalmunknak és a Föld egészének. Négy fontos pontja van annak, hogy a régi Istennő értékeit visszaállítsuk. Először is észre kell vennünk, hogy táncunk a természet megidézése, azon belül is a termékenységé. A test-szellem skizoid felfogását még megtetőzi jelenlegi nyugati kultúránk, amely teljesen elszakít minket a természettől.

Ma már nem mi termeljük ételünket és nem kötődünk a földünkhöz úgy, mint elődeink. Vissza kell emlékeznünk arra, mi a természetes és az igaz. A hastánc pedig éppen erről szól, természetes, organikus mozdulatai ezt idézik meg. Táncunkkal az alapelemeket keltjük életre, a földies beledivel, a levegőben suhanó fátylainkkal, a vizes- érzelmes hullámzó mozdulatokkal, és a tüzes dobszólókkal. Táncunk ma is a termékenység tánca. Ahogy csípőnket mozgatjuk és hasunk hullámzik a szexuális aktust dicsőítjük vele és a teremtés misztériumát. A keleti táncot sokáig arra használták, hogy könnyítsék a szülést, ez a tudás anyáról lányára szállt. Régen a templomi papnők feladata volt a bábáskodás és a csecsemőgondozás is. A termékeny, gazdag kultúránkat, jólétünket fejezzük ki táncruhánkkal: kidolgozott, szép öveinkkel, hernyóselyem szoknyáinkkal, ápolt bőrünkkel és hajunkkal. Az életerőt közvetítjük táncunkkal, a nyitottságot és a teljességet. Elfogadjuk és élvezzük saját testünket. Egy olyam kultúrában, ahol a bulimia és az anorexia (vagyis a hús, a test tagadása) egyre gyorsabban terjed, már csak a hastánc látványa is gyógyító lehet. Másodsorban fel kell fedeznünk táncunkban az eksztázis kifejezésének lehetőségét. Férjemmel (aki a dobosom) ezt „artgasmus”-nak hívjuk. Ezek azok a pillanatok, amikor a táncos, a zenész és a nézők egy hullámhosszra kerülnek, és az így létrejövő magasabb energiaállapot mindannyiuk számára kielégülést hoz. Ez lehet bármilyen zene és tánc, lehet egy szép taksim, talajtánc, vagy egy dobszóló, amikor mindenki érzi az energia szétáradását a teremben, és mindenkinek egyszerre változik meg a légzése.

A hastánc mozdulatai felébresztik az eksztatikus Kundalinit – a szexuális és spirituális életerőt jelképező kígyót -, mely gerincünk alján, az alhasunkban alszik. Megmozgatja a forgó csakrákat, a hét energiaközpontunkat, amik ezt az életerőt hordozzák és egyensúlyozzák. A testhullám, amit a tantrikus gyakorlatok delfinhullámként emlegetnek, összekötik az alsó szexuális csakrákat és a felső spirituális csakrákat a szíven át. Vibráló mozdulataink eksztatikus intenzitása energiával tölt fel minket és a nézőket. Harmadsorban meg kell tapasztalnunk táncunkkal az Isteni Egység állapotát. Minden vallásban megtalálható, hogy az egyének az egyetemes erőkkel kívánnak kapcsolatba kerülni. Táncosként ez könnyebben átélhető, olyan mintha egy kör közepén állnánk, ahol az individuum könnyen feloldódik, átalakul és egyesül egy magasabbrendű energiával. Forgásaink és az Eget és Földet összekapcsoló gesztusaink mind erről szólnak. Hasonlóképpen, mint az ősi Kieros Gamos során mi testesítjük meg az Istennőt, a férfi-nő egyesülését, a test-lélek-szellem egységét. Az ego szertefoszlik és teret ad az isteninek.

Negyedszer pedig tudnunk kell, hogy táncunkkal szétsugározzuk a karunát, azt az anyai feltétlen szeretetet, amit a felnőttkorban számos formában megélünk: érintés, gyöngédség, együttérzés, részvét, érzékiség, erotika… A történelem során ezt mindig a nők képviselték: a hindu asparsák, égi, erotikus angyalok, a görög három grácia, az öröm, szépség, fényesség istennői, a görög, perzsa és egyiptomi korék, akik az esti zodiákus órákban táncoltak. Amikor táncolunk és belépünk a közönség elé olyan, mintha azt mondanánk: „Én szeretlek titeket, ti is szeressetek engem.” A nézők érzékelik szeretetünket, és ha nyitottak, viszontszeretnek. Ezzel egy szeretetünnepet teremthetünk, tényleg mi lehetünk a szeretet-szerelem istennői. Saját érzelmi átélésünk segít nekik abban, hogy saját érzéseiket is felfedezzék, legyen az öröm, humor, szomorúság, stb. Azoknak, akik nehezen nyitják ki szívüket, ez egy mély, felrázó tapasztalat lehet. Nemcsak táncunk, hanem személyes szépségünk is karunát sugároz. A hastánc harmonikus mozdulatai még több szépséggel töltik meg világunkat és a többiek is megtanulják értékelni, felismerhetik fontosságát. De miért fontos ez a sok karuna, szeretet, szépség, együttérzés? Nekünk táncoló papnőknek van egy fontos szerepünk: Az élet gyakran nem szeretetteli, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, tele van fájdalommal, szenvedéssel. A kedvességgel, szeretettel, szerelemmel kicsit kiegyensúlyozhatjuk az élet sötét oldalát, megint csak harmonizálhatjuk az ellentéteket. Végül pedig minden keleti táncost szeretnék emlékeztetni, hogy évezredek óta mindig jelen voltunk a fontos eseményeken, szertartásokon: esküvőkön, születésnapokon, kereszteléseken, napfordulókon… Bár fellépésünk általában sikeres, gyakran mi magunk is csak jópofaságból, pusztán világi szórakozásból tesszük, pedig ennél sokkal többre hivatott. Nemcsak azért vagyunk egy születésnapon, hogy zavarba hozzuk az ünnepeltet, hanem hogy dicsőítsük születése alkalmából. Azért vagyunk ott, hogy ünnepeljük az illetőt, és hogy megáldjuk, hogy következő éve is boldog, termékeny legyen. És persze, hogy szeressük (akkor is, ha egyébként nem kedveljük, vagy nem ismerjük), hogy a szíve megteljen szeretettel, hogy felemeljük.

Minél előbb teremtsük hát meg magunkban a kapcsolatot Ég és Föld között, test és szellem között, nő és férfi között. Azt ajánlom , hogy mindenki tanulmányozza a női archetípusokat, a nagy Istennők különböző arcait, és tudatosan erősítsük magunkban azokat, amelyek közel állnak hozzánk. Ezenkívül minden teret, ahol táncolunk – legyen az szálloda, színház, vagy lakás – tegyünk szentté, tegyük a mi templomunkká. Ahogy megtaláljuk magunkban ezeket az értékeket, elkezdjük tisztelni a hastáncot, és megtapasztaljuk ezt a misztikus átalakítóerőt, a közönség is egyre jobban fogja értékelni táncunkat, egyre nagyobb szeretettel és tisztelettel fog viszonyulni hozzánk, ahogy régen is tisztelték az Istennő papnőit.