A holdparipa

Egyszer volt, egyszer nem volt, hazugság a földön sok volt, volt abban az időben egy pádisa.

Hogy, hogy nem, elég abból annyi, hogy keresett és talált is egy – bolhát. Akkori időben még

nem tudták, hogy mi az a bolha.

Hívja a pádisa a laláját, nézik, nézegetik, hogy miféle állat és hogy vajon mivel táplálkozik.

Talán bizony embervérrel. Leölnek minden nap egy-egy állatot, annak a vérével kezdik

táplálgatni, míg macskányivá nem nőtte ki magát. Fogják azután, megnyúzzák, a bőrét

kiakasztják a palota kapujára és kihirdetik, hogy aki meg tudja mondani, hogy miféle állatnak a bőre, a pádisa leányát kapja feleségül. Egyetlen gyereke volt a szultán-leány az apjának.

Összegyűl a sok nép, nézik a bőrt, nézik, egy se akadt, aki tudta volna. Addig jár

a híre a bőrnek, hogy egy dev is meg találta hallani, ezek pedig már ismerték a bolhát.

– Éppen kapóra jön – gondolja magában – három napja, hogy nem ettem, legalább jóllakom a leánnyal.

Odamegy a pádisához, megmondja a bőr nevét és kéri mindjárt a leányt.

– Oh jaj, – sopánkodik a pádisa – hogy adjam én ennek a devnek egyetlen leányomat.

Ígér a leánya helyett rabszolgát, amennyit csak kíván, de mind hiába, szultán-lányra vásik a

dev foga. Hívatja erre a pádisa a leányát, mondja neki, hogy készüljön az útra, egy devhez

juttatta a kiszmetje (sorsa). Hiába a sok sírás-rivás, felöltöztetik a leányt, a dev megy előre,

hogy az úton majd bevárja és átvegye.

Volt a pádisának egy lova, víz helyett rózsaolajjal itatták és abrak gyanánt mazsolával etették. Hold-paripa (Kámer-táj) volt a neve. Ezen a paripán akart a szultán-kisasszony a devhez menni, ráültetik, lovasokat adnak melléje és úgy viszik a dev tanyájához. Amint közel érnek a devhez, a lovasok visszatérnek, a leányt meg ott hagyják a paripán. Elkezd a leány fohászkodni, Allah-hoz könyörögni, hogy mentse meg az ördög fajzatjától.

Egyszerre csak megszólal a hold-paripa:

– Oh szultánom, ne ijedj meg, a két szemed hunyd be szépen, fogózkodj meg sörényemben. Alighogy behunyja a szemeit, felszáll a ló, repül vele és amint megint kinyitja a szemeit, ott van a tenger közepében, szép palota szép kertjében.

Bosszankodik a dev a leány eltűntén, de »majd kézre kerítelek én« mormogja magában és kullog hazafelé.

Közel a szigethez egy királyfi csónakázott a lalájával. Meglátja a tenger tükrén, amint visszaverődött rajta a paripa aranyszőre és mondja a lalájának, hogy talán valaki ment a

palotájába, megy ő, megnézi. Kiszáll a csónakból és belép a palota kertjébe. Megpillantja ott a holdszépségű szultán-lányt és bármennyire takargatta is arcát a fátyollal, nem rejthette el a szépségét.

– Ej peri – mondja a királyfi – ne ijedj meg éntőlem, nem vagyok én ellenséged.

– Szegény szultán-leány vagyok, emberszülött és nem peri, – mondja a leány és elmondja a

királyfinak, hogy mi történt vele, hogyan szabadult meg a devtől.

Mondja aztán a királyfi, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna. Neki is pádisa az apja,

országuk itt a szomszédban, ha akarja, odaviszi és Allah parancsából feleségül veszi. Mennek valamennyien a pádisához, elmondja a királyfi a leány esetét és a vége lakodalom, negyven napi vígadalom.

Egyre tart a boldogságuk, senki, aki háborítaná. Egyszer azonban háborúba keveredik a pádisa a szomszéd országgal és mert az akkori pádisák magok is hadakoztak a csatában, készülődni  kezdett ő is az útra. Neszét veszi ennek a királyfi és odamegy az apjához, hogy

ő akar a csatába menni. Nem áll rá a pádisa és mondja a fiának:

– Fiatal vagy, feleséged is van, nem hagyhatod oda.

De addig beszél, addig rimánkodik a fiú, míg otthon marad a pádisa és a királyfi indul had-

viselni.

Legelőbb is a dev tudta meg, hogy háborúban a királyfi és azt is megtudta, hogy mialatt oda-

volt, két gyereke, egy fia, meg egy leánya született. Tatárok jöttek-mentek a levelekkel, a

pádisától a királyfihoz, a királyfitól a pádisához.