A „hastánc” más néven orientális tánc.

A nők a saját táncukat táncolták, ami leginkább a testükhöz idomult, amivel minden hangulatukat és érzésüket ki tudták fejezni, a női lét minden vágyát, örömét és fájdalmát. Táncukon át harmóniába tudtak kerülni a világegyetemmel, bízni az életben, rábízni magukat Istenre, a sorsukra. Milyen más tánc tudná ezt tisztábban és szenvedélyesebben kifejezni, mint a hastánc? Valóban a legősibb táncnak nevezhetjük, amit nők valaha táncoltak, egyszerűen az egész civilizáció legősibb tánca. Raks, azaz a tánc szó arabul szintén azt jelenti, hogy „amikor a szív vibrál, rezeg”. Ahogy változtak az idők, úgy változott a nők tánca is. Az érzékenység, a nők kötődése a földhöz, a testükhöz, és a női szexualitás, amit eddig a táncuk kifejezett, nem a nőket és az élet misztériumát szolgálta tovább, hanem a nézőket szórakoztatta és stimulálta. Eredeti környezetében a raks (tánc) sharki (keleti) főleg családi és közösségi ünnepeken táncolják mindenféle életkorú férfiak és nők. A századfordulón a hivatásos férfi táncosok szerepét a nők vették át. Ez a sok európai férfi turistának és elnyugatiasodásnak volt köszönhető. Egyiptomban, ahol mindig is szokás volt az esküvőre táncosokat hívni, akik a vendégeknek táncoltak és vezették a zeffa nevű esküvői procedúrát. A zeffa alatt a táncos egy shamadant vagyis sokágú, többsoros gyertyatartót visel a fején meggyújtott gyertyákkal. Szimbolikus jelentése is van, hogy a tűz tisztító hatással bír és új kezdeteket indít el. Marokkóban a sikhatt táncosokat azért hívják, hogy a leendő menyasszonynak bemutassák, mit kell tennie a nászéjszakán. Ma *„első hallásra az emberek többségének a „hastánc” szó hallatán áttetsző szoknyák, fátylak, kendők, csillogó flitterek, csörgő fémpénzecskékből készült övek, láncok, röpködő gyöngyfüzérek, szabadon szálló hajfürtök, kígyózó karok, rezgő mellek, hullámzó has, ringó csípő, arab vagy török dallamok, ritmusok jutnak eszébe. Mindezek között elrejtőzve és feltárulkozva, közeledve és eltávolodva ott van a titok, a NŐ. A NŐ az ősi anyaistennő, akinek hasa az élet kelyhe, a NŐ, aki az istennő kultusz papnője. Ahogy Ízisz Szaisz városban álló szobra talapzatán olvashatjuk: „Én vagyok minden, ami volt, ami van, ami lesz. Soha semmilyen halandó nem fedi fel, ami fátylam alatt rejlik.” Ezt a táncot hagyományosan mezítláb táncolják, mert a táncos így közvetlen kapcsolatba kerülhet a Földanyával. Napjainkban azért előfordul, hogy néhány híres egyiptomi táncos magas sarkú cipőben táncol, mert így akarja megmutatni közönségének: egy szegény világban ő megengedheti magának, hogy cipőt viseljen. A hastánc eszközei A táncosok kölönböző kelléket használnak tánc közben, többek között kardot, kígyót, fátylat, botot vagy gyertyákat. A fátyol az ősi időkben az istennők öltözéke volt, az istennőkultusz hagyományainak a része. A lefátyolozott nő mindig numinozitást sugároz, áhítatot ébreszt, tiszteletet kelt, elérhetetlenné, megérinthetetlenné tesz. Általában a meseszerűséget, légiességet, titokzatosságot, vagy az eltakarom-megmutatom játékos erotikáját szokták kifejezni vele, de vigyázni kell, hogy ezek ne váljanak sztereotípiákká. A legfontosabb az, hogy ne egy darab anyagként, hanem lelkünk meghosszabbításaként tekintsünk rá.Az ujjcintányér, mely négy darab bronz vagy réz kis cintányér a hüvelyk- és a középső ujjakhoz rögzítve, hangja annyira erős, hogy rögtön felhívja magára a figyelmet, ezzel a táncos büszkeségét, életerejét, aktív jelenlétét és kisugárzását erősíti. Az ókori Egyiptomban léteztek különböző férfi, botos táncok, melyek harcos illetve önvédelmi mozdulatokból álltak. A mai napig a tánc népies jellegét erősíti, általában teljes baladi ruhában, saidi vagy baladi ritmusra táncolnak vele. Az ókori Egyiptomban léteztek különböző férfi, botos táncok, melyek harcos illetve önvédelmi mozdulatokból álltak. A hastáncban a bot a férfit szimbolizálja, a tánc során a nő azt fejezi ki vele, hogyan tudja irányítani, hogyan tud játszani vele, hogyan uralja. A gyertya eredetileg például a török esküvőt megelőző henna-szertartást kísérte: a nők a menyasszonynak egy nagy körtáncot mutattak be az esküvő előtti éjszakán gyertyával a kezükben. A gyertyának mágikus, védelmi szerepet tulajdonítanak. Ugyan így a kardnak is, ami a szíriai esküvői szertartáson a férjet figyelmezteti arra, hogy kellő tiszteletet adjon feleségének. Egyértelmű a kapcsolat a kígyók és az ősi misztérium –kultuszok között. A kígyó összetett jelkép: mind a férfi, mind a női jelleget szimbolizálja, az önnön farkába harapó kígyó pedig a halhatatlanság jelképe. Hascsörgő – a nézők közvetlenül a táncosnak fizettek akár aprópénzzel, akár papírpénzt dobva a táncparkettre, esetleg a táncos testére helyezve. Az antik Görögországban sok szegény családból származó nő kötött selyemövet a derekára, hogy a piactéren összetáncolja a hozományát. Napjainkban a táncosok „pénzérmékből” összerakott hascsörgője őrzi ezeknek a szokásoknak az emlékét. kelet zenéje Az arab zene két alaptulajdonsága improvizatív jellege, és erőteljes melodikussága. A melódia, a hajlítások és a negyedhangok használata fokozza az érzelmi töltést, és a dallamok ismétlődése, egybeolvadása a végtelenség érzetét kelti a hallgatóban. Az arab zenét modális hangrendszer jellemzi, és az arab, perzsa, török zene dallammodelljei a makámok. A makámok olyan melodikus képlettípusok, melyek eredetileg népdalok voltak, és az állandó improvizáció során kristályosodtak ki és tipizálódtak. Az arab zene hangszerei Egy tradicionális arab zenekar a következő hangszerekből áll: ud, nay, kanoon, tabla vagy derbuka, riq. Az ud az arab lant, leginkább a zene lírai, érzelmi oldalát fejezi ki. A nay az ókori Egyiptomból megmaradt bambuszfurulya. A kanoon keleti citera, a hárfa és a zongora elődje. A derbuka a legfontosabb ritmushangszer a népzenében és a klasszikus keleti zenében egyaránt. Az arab (főleg egyiptomi) dobosok igazi virtuózai a derbukának. A riq egy kisebb, kör alakú csörgődob. Egy tradicionális cigány (ghawazee) zenekar ezzel szemben a következő hangszerekből áll: rababa, mizmar, arghul, souffara, tabla. A rababa az egyik legrégebbi vonós hangszer. A mizmar egy rövid, kürtszerű fúvós hangszer, az arghul egy hosszú, duplacsövű furulya (gyakran az egyik egészen hosszú, a másik rövidebb), a souffara pedig egy rövid, erős hangú furulya. Ezeken kívül minden országnak megvannak a saját hangszerei is. Minden országban, amelyen a cigányok átvonultak, otthagytak valamennyit zenéjükből és táncaikból. Útjuk mentén ezek az új táncok keveredtek az őslakos népek táncaival. Az eredmény látható a néptáncokban és a hastáncban. Ritmusok és táncok Baladi eredeti jelentésében „népies”. A raks baladi a raks sharkival (főleg a nyugati revü-változattal) szemben képviseli a földiesebb, hasközpontúbb, népiesebb jellegű táncot. Éppen ezért a legegyszerűbb, négy negyedes népzene-ritmus. Saidi Felső-Egyiptom néptáncainak négy negyedes ritmusa, tipikusan a botos és „lovas” táncokhoz használják. Zar (ayoub) egyiptomi transz-szertartás két negyedes zenéje, a mentális-érzelmi betegségek gyógyítására. Wahdasagíra, vagy chifti telli egy különös, négy negyedes ritmus, és egyben a legdrámaibb szakasz az orientális táncban. A cifti Görögországban magát a hastáncot jelenti, amit gyors cifti ritmusra járnak. Karshilama speciális, török, aszimmetrikus ritmus, eredetileg egy üdvözlő tánc volt, melyet két egymással szemben, sorban felálló csoport táncolt, jelenleg is gyakran a műsor kezdőtánca. Dabka egyiptomi, hat negyedes néptánc. A népszerű, modern egyiptomi stílus, amely visszafogott, lágy, elegáns és kötött, sokféle szóló formát foglal magába. A török orientális tánc villódzóbb, nagyobb padlófelületet jár be, nem olyan visszafogott, mint az egyiptomi, általában véve játékosabb és robosztusabb. A libanoni asszonyok táncában több a kirúgás, mint a szomszédos országbeli nővéreikében. A fátyolhasználatot máshol nem látható művészi szintre az amerikaiak fejlesztették! Az orientális tánc egyszerűen csak egy önkifejezési formája az észak-afrikai, közel és közép-keleti embereknek, amely mozdulatokon át nyilvánul meg. Természetében ugyanaz, mint a Porto Ricoban, Kubában élőknek a salsa, a braziloknak a szamba vagy a hip-hop az átlag amerikai fiatalnak. Ne felejtsd el, az orientális tánc mindig az egyén önkifejezési módja. A hastánc jellemzői Az orientális tánc, korszakoktól és kultúráktól függetlenül, mindig is egy sajátos táncstílust képviselt. A hangsúly a csípőtájékon van, azonban az érzelmeket, a tánc lelkét a finom kézmozdulatok mesélik el. Alapvetően a szépségről szól, de nemcsak annak tárgyi értelmében, hanem sokkal inkább egy elvontabb, magasabbrendű szépségről, egységről, harmóniáról, pozitív energiákról, egy bennünk élő ideáról van szó. A belső izmok mozgatásából áll, a testi-lelki kiegyensúlyozottságot, harmóniát, önuralmat segít elérni. Állandó kondícióban tart erőteljes leterhelések nélkül, hajlékonnyá teszi a gerincünket, ami a jóga szerint a fiatalság titka. A mozdulatok a köldök tájékáról, tehát energiaközpontunkból indulnak ki, ezért a tánc is gyakran energiák ki- és beáramoltatásából áll. Segít megnyitni az alsó csakrákat és energiáinkat kiegyensúlyozni. Kortól és alaktól függetlenül bárki élvezheti a kreatív kifejezőképességet, az eredendő, ősi nőiességet és érzékenységet, és leginkább az orientális tánc szabadságát.

Balla Tünde Aziza: „Hastánc, harmónia, életerő, testformálás, erotika” című könyvének 30. oldaláról idézve