A Béke Forrása hadművelet – háttér és következmény

Ma is időszerű feltenni a kérdést, hogy volt-e számottevő „hátszele” a Török Köztársaság elnökének az észak-szíriai hadművelet megindításához. E sorok írójának véleménye szerint igen. Külső és belső egyaránt. A külsőre utaló első jelzést, képletesen szólva a politikai széljárás kedvezőre fordulását abból lehetett kikövetkeztetni, hogy az amerikai kormány néhány hónappal ezelőtt váratlanul nagy összegű pénzjutalmat ígért azoknak a nyomravezetőknek, akik segítik kézre keríteni a „PKK-terrorhadműveletek” legmagasabb rangú három bujkáló irányítóját az észak-iraki Kandil-hegységben.

Ez a bejelentés akkor szinte észrevétlenül elsikkadt a világmédiumok hírfolyamában. Sokan már nem is emlékeznek rá. Ám az ilyesmire kiváltképp érzékeny hivatalos török fülek nyomban felfogták burkolt, közvetett jelentőségét. Hulusi Akar török vezérkari főnök üdvözölte is. Mert hiszen a közlés annak az illegális Kurdisztáni Munkáspártnak, a PKK-nak a legfőbb tisztségviselőire vonatkozott, amelyet Ankara már nemcsak az országhatárokon belüli fegyveres akcióiért üldöz, hanem főleg az utóbbi időben azzal is vádol, hogy „szoros életközösséget alkot” a szerinte ugyanolyan terrorista észak-szíriai népvédelmi milíciákkal, a YPG-vel.

Utóbbiakat viszont, az Iszlám Állam ellen amerikai vezetéssel megvívott győztes háború nagy véráldozatokat vállaló hős harcosait, az Egyesült Államok Törökországtól eltérően nem tartotta a „terrorista PKK” vele szimbiózisban élő ikerpárjának. Ezért a YPG évekig feltétlenül számíthatott amerikai szövetségese megbízható oltalmára. Egészen addig, amíg az egyre kapkodóbb és kiszámíthatatlanabb Donald Trump elnök be nem jelentette országa katonai jelenlétének erős csökkentését, majdhogynem felszámolását a térségben. Vagyis lényegében az amerikaiak kihátrálását hűséges ottani fegyvertársaik mögül. A hírt a kurdok értetlenül, döbbenten, lesújtva fogadták. Az ankarai Fehér Palotában azonban rögtön értettek a szóból. Valamikorra már várták is… Megkezdődhetett a hadjárat „minden rendű és rangú terroristának a török határoktól való elűzése, Ankara jogos nemzeti érdekeinek megfelelő biztonságos határövezet kialakítása végett”.

A katonai támadás kedvező hazai „hátszelét” azonban egy parlamenti esemény szolgáltatta. A török nagy nemzetgyűlés pártjai – egy fontos kivétellel az ellenzék is – mind felsorakoztak a Béke Forrása fedőnéven terrorellenes „honvédő háborút” indító kormány mögé. Vagyis formailag felújították a számára egy-egy év időtartamra már több korábbi esetben is jóváhagyott megbízatást határon túli területeken folytatandó hadműveletekhez Észak-Szíriában. Először az Eufrátesz Pajzsa, majd az Olajág fedőnevűhöz. Nem adta áldását viszont e nyilvánvalóan sok szenvedéssel járó, jogtalan és igazságtalan katonai akcióra a kurdokat és más kisebbségek érdekeit képviselő Népek Demokratikus Pártja, a HDP, amelynek korábbi parlamenti vezetője és elnöke, Selahattin Demirtaş „terrorizmus támogatásának” vádjával változatlanul börtönben szenved.

Magától értetődően megszavazta a felhatalmazást a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártja, az AKP, valamint a már hosszú ideje választási szövetségese, a szélsőjobboldali-nacionalista és kurdellenes Nemzeti Cselekvés Pártja, az MHP, nemkülönben a nemrégiben alakult ellenzéki, de szintén nacionalista színezetű Jó Párt, az İYİ.

Némi ingadozás után – igen szavazatával csalódást okozva – mégiscsak behódolt a többségnek a Köztársasági Néppárt, a CHP is. Tőle, a magát hivatalosan szociáldemokratának valló párttól sokan azért más magatartást vártak volna el az egyébként erősen elgyengült török baloldalon. Főleg azután, hogy az önkormányzati választásokon a párt jelöltjeként Ekrem İmamoğlu oly meggyőző, talán még rendszerváltó távlati reményekre is feljogosító győzelmet aratva hódította el a kormánypárttól Isztambul világvárosának főpolgármesteri székét. A CHP-nak ezt a megingását a baloldali HDP azért is joggal nehezményezhette, mert a már előzőleg máshol is kiváló kerületi városvezetőnek bizonyult népszerű politikus átütő Boszporusz-parti választási sikerét döntően az érdekében mozgósított népes isztambuli kurd közösségnek köszönhette…

Selahattin Demirtaş a börtönből üzent, szavait idézte több ellenzéki napilap, illetve hírportál, így a korábbi hazai betiltás után új címmel, törökül és kurdul Németországban szerkesztett Yeni Özgür Politika (Új Szabad Politika), amelyet Ankarában a PKK-hoz közelállónak tekintenek, valamint az Evrensel (szabad fordításban Nemzetköziség) és az Artı Gerçek (Valóság Plusz). A legutóbb már egy bírósági határozat alapján szabadlábra helyezéssel kecsegtetett kurd politikus, akit aztán jogi csűrés-csavarással és egy másik korábbi határozatra hivatkozva változatlanul rács mögött tartanak, nyilatkozatában az egész ellenzék méltatlan magatartását kárhoztatta. Név szerint külön nem említette ugyan a CHP-t, de éles általános kritikáját nem utolsósorban hozzá intézett figyelmeztetésként is kommentálják.

Mint hangoztatta, ő maga még a börtönfalak mögött is szabadabban érezheti magát, mint akik az ellenzékből újabban „egyvalakinek a térdére csücsültek”, vagyis megalkuvóként alkalmazkodnak az elnök egyszemélyi uralmához. „Akik ellenzékként feltétel nélkül támogatják ezt a háborút, magyarázattal tartoznak a népnek. Az ő helyükben nem becsülném le a kurd népet, s annak érdekében, hogy ezt jóvátegyem, már a mai naptól fogva gyakorlati lépéseket tennék. Holnap ugyanis esetleg már késő lesz. A kurdok senkinek sem alárendeltjei, függelékei vagy akár gyámpillérei. És azoknak pedig, akik most segédkezet nyújtanak ellenük egy ilyen halálos háborúhoz, egy napon majd szemükbe mondják, hogy nem ismerünk benneteket.” Azoknak sem felejtenek, akik törvényesnek és jogosnak minősítik a tárgyalásokat és egyezkedéseket a világ minden hatalmával, csak éppen a kurdokat zárják ki ebből a lehetőségből, terroristának nyilvánítva őket. Ez vonatkozik a kormányra és az ellenzékre egyaránt – idézik a kurd vezetőt.

A Béke Forrása hadművelet „hátországi” hatását elemezve a CHP-HDP-viszony jövőbeni alakulásának, illetve az ellenzéki összefogásnak erre a fenti „nagy dilemmájára” is kitér a BBC Türkçe, vagyis az angol rádió török hírszolgálatának ankarai tudósítója, Ayşe Sayın asszony. Jelentése szerint az ellenzék mozgását érthető okoknál fogva a kormányzó AKP-ban is élénken figyelő pártvezetők Selahattin Demirtaş éles bírálatát is számba véve úgy vélik, hogy a kurdok a jövőben a kurdellenes hadjárat parlamenti megszavazása miatt felülvizsgálják a CHP-t támogató magatartásukat, s nem fogják reá adni voksaikat, mint ahogy ezt most tették az isztambuli önkormányzati választásokon. Feltételezik, hogy a CHP-ban mindez belső problémát okoz, és párton belüli vita és elszámoltatás is kezdődhet. Kiszivárgott, hogy Sezgin Tanrıkulu ismert nemzetgyűlési képviselő élesen bírálta a CHP vezetését, amiért a Béke Forrása kérdésében felsorakozott a kormány mögé. A Diken hírportál jelentése szerint a kritika a párt parlamenti csoportjának zárt ülésén hangzott el. Bírálatában Tanrıkulu azt is kifogásolta, hogy a CHP nem lépett fel kellő eréllyel és hangerővel demokratikusan megválasztott kurd HDP-polgármesterek sorozatban gyártott terrorizmusvádak alapján történt önkényes leváltása, meghurcoltatása ellen.

De magában az AKP-ban is vizsgálják a hadjárat támogatottságát. A tudósító hivatkozik a párt saját felmérésére, amely szerint a Béke Forrása országos támogatottsága 86 százalékos volt, de arról vita folyik, hogy ez az adat egyenlő-e a kormánypárt támogatottságával is. Az AKP-ban mindenesetre a többség úgy értelmezi a hadművelet melletti tömeges kiállást, mint a kormánypolitika, következésképpen Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök támogatását.

Mindamellett sokan úgy vélik – írja Ayşe Sayın –, hogy aligha fog hosszú távra szólóan kihatni a belpolitikára a „nemzeti egységnek és összetartozásnak” a katonai akcióval kiváltott országos lelkes hangulata. Mivel másokkal összefogva kisebb pártok is módosíthatják a politikai egyensúlyt, ezért az AKP jelenleg keresi az útját-módját annak, hogy miként akadályozhatja meg tagságának átszivárgását „pártütők” által a közeljövőben alapítandó új pártokba. Mindenekelőtt két nagy tekintélyű konzervatív személyiség, Ahmet Davutoğlu volt kormányfő és Ali Babacan korábbi miniszterelnök-helyettes politikai zászlóbontása várható. Noha a külön-külön történő két pártalapítás a Béke Forrása keltette politikai izgalmak közepette feltehetően némi késedelmet szenved, szándékukban nincs változás, az esemény megünneplését még az év vége előttre tervezik.

Az állam- és pártelnök már jó előre hatékony „óvintézkedéseket” léptetett életbe a politikájával elégedetlenkedő és esetleg amúgy is már távozásra készülő párttagok várható „átcsábításának” megelőzése érdekében. Sűrű külpolitikai programjai közepette is időt szakított arra, hogy kétnapos tanácskozást hívjon össze a párt mindazon tagjai számára, akik az AKP kezdeteitől egészen mostanáig jelentős tartományi vagy városi vezetői tisztséget viseltek. A török BBC-tudósító megfogalmazása szerint Erdoğan a meghívottaknak lényegében meghirdette a „Gyertek újra a kebelemre!” jelszavát. Hozzájuk intézett beszédében ugyanis kijelentette: „Meg fogjuk erősíteni kapcsolatunkat összes barátunkkal, akik szívvel-lélekkel, arcuk verítékével szolgálták pártunkat!” Vigasztalóan fordult még a megbántottakhoz, sértettekhez is. Azt mondta, hogy „helyreállítjuk a felbomlott kötelékeket, s gyógyírt találunk a megtört szívekre”.

Erdoğan azonban, ha érdeke úgy kívánja, gyorsan visszatalál a kemény kéz és az ellenfeleivel szembeni durva nyomásgyakorlás politikájához. A színfalak mögött például emberei igyekeztek megakadályozni, hogy egykori barátja és harcostársa, majd a pártból kikényszerítve ellenlábasaként és politikájának fő bírálójaként fellépő Ahmet Davutoğlu Isztambulban kibérelhesse a pártalapításához szükséges helyiséget. A baloldali Sözcü (Szóvivő) című napilap jelentése szerint a volt kormányfő irodát akart kivenni Bahçelievler városrész egyik bevásárlóközpontjában. Az AKP irányította önkormányzat azonban a belépést megtiltotta, az irodát pedig hatóságilag lepecsételtette. Arra hivatkozott, hogy a „helyiséget engedély nélkül, önkényesen átépítették”.

Az ilyen ártalmas külső beavatkozással szemben viszont eleve azzal biztosította be magát és pártalapításra készülő csapatát a korábbról már a török államcsőd megakadályozójaként és a bankrendszer megmentőjeként ismert Ali Babacan közgazdász és volt gazdasági miniszter, miniszterelnök-helyettes, hogy minden tevékenységüket zárt ajtók mögött végzik, és titokban tartják a jövőben pártfunkciót vállalók nevét is…

Ezenközben a kormánypártban sokasodtak egyéb figyelmeztető jelek is. Közülük a legkomolyabb, hogy távozott az AKP soraiból Mustafa Yeneroğlu isztambuli nemzetgyűlési képviselő, aki tagja volt a párt legmagasabb döntéshozó szervének is. A befolyásos törtvényhozó családjával 1976-ban egyéves csecsemőként távozott Németországba, minden iskoláját ott végezte, és a kölni egyetemen szerezte meg jogi doktorátusát. Később is gyakran visszajárt Törökországból neveltetésének és ifjúságának színhelyére, s tökéletes némettudással vitatkozott tévéműsorokban, mindenkor a török kormány politikáját magyarázva, védelmezve. Újabban azonban egyre több kivetnivalót talált a Török Köztársaság elnökének kül- és belpolitikájában, s ennek a közösségi médiában gyakorta hangot is adott. Főleg a „kurd kérdés kezeléséért”, de ugyanígy az emberi jogok megsértéséért is kárhoztatta az ankarai vezetést, amelyet felelőssé tett az isztambuli önkormányzati választásokon elszenvedett súlyos vereségért is.

Ezeket a bírálatokat Recep Tayyip Erdoğan már nem tudta lenyelni, s maga szólította fel a parlamentből való távozásra nemzetközi hírű párttársát. Mindez pedig éppen azon a napon történt, amikor gyógyírt kínált az „AKP megbántottjainak”. Búcsúzóul Yeneroğlu kijelentette: lehetetlen megmaradnia olyan pártban, ahol jelenléte nemkívánatos, s ahol viszont ő maga nem érvényesítheti elveit. „Biztos vagyok abban, hogy az AKP-ban sokan hozzám hasonlóan gondolkodnak. A problémák megoldhatatlanná válnak, ha nem állítják helyre a jog uralmát, s ha nem védelmezik meg az alapvető szabadságjogokat. Hol vannak most az alapértékek az AKP-ban? A politika nem nélkülözheti az önkritikát, s ezért az AKP-nak meg kell kérdeznie önmagától, hogy hol hibázta el.”

Ekkor elterjedt a híre, hogy le akar mondani a szintén befolyásos Orhan Atalay ardahani nemzetgyűlési képviselő is. A közösségi médiában idézték is tőle azt a kijelentését, hogy „nem akarok tovább szolgálni”. Később azonban ezt ő cáfolta és maradt. Kommentárok szerint lassulóban a képviselői lemondássorozat.

Mindazonáltal Erdoğannak szembesülnie kellett egy fölöttébb meglepő és teljesen váratlan oldalról kapott éles bírálattal is. Mustafa Akıncı, a csak Törökország által elismert és teljesen tőle függő észak-ciprusi török köztársaság elnöke ugyanis szenvedélyesen kifakadt az észak-szíriai török hadművelet ellen. „Ebből a Béke Forrásából nem víz, hanem vér fakad!” – állapította meg személyes blogján olvasható bejegyzésében az egyébiránt eredeti hivatására nézve többszörösen kitüntetett műépítész. A török államelnök válasza nem is késett, rögtön letorkolta a „fogadatlan prókátort”, mondván, hogy Akıncı messze túllépte engedélyezett hatáskörét. Erdoğan helyettese, Fuat Oktay alelnök pedig még őelőtte azt mondta, hogy „forognak a sírjukban mindazok az elesett török hősök”, akik Ciprus 1974-es török katonai elözönlésekor vesztették életüket.

Több hazai és külföldi hírmagyarázó azonban úgy látja, hogy Erdoğannak éppen a kurdellenes észak-szíriai hadművelet elrendelésével sikerült újfent megszilárdítania némileg meggyengült belpolitikai helyzetét. Mint a törtélem során oly sokszor, most is erős nemzeti felbuzdulás kísérte az ütőképes török haderő határon túlra vezénylését az ott leselkedő állítólagos veszély elhárítására. A hazafias érzelmek egyelőre kijuttatták Erdoğant a politikai hullámvölgyből, s – mint a Wall Street Journal írta – immáron újra emelkedőben csillaga.

Ez a fajta patriotizmus úgyszólván nemzeti örökség, régi időkből származó történelmi hagyomány, amely mindmáig megnyilvánul például abban, hogy a török társadalomban mindenkor különös tisztelet és szeretet övezi a hadba induló török kiskatonát, a Mehmetçiket, Mehmedecskét. Neki szólt például a török labdarúgó-válogatott katonai tiszteletadása, szalutálása az Albánia elleni nemzetközi mérkőzés előtt, valamint közös tisztelgő fénykép készítése is alábbi felirattal: a Béke Forrása hadműveletben ott vagyunk hős hadseregünk oldalán. Ezenközben azonban – s ezt is tudni kell – a hadjárat hangos ellenzői közül többeket elhallgattattak, bebörtönöztek.

Szintén Erdoğan taktikai győzelméről ír a Londonban szerkesztett Ahval (Események) című hírportál, amelynek főszerkesztője a 2016-os meghiúsult katonai puccskísérlet után emigrációba kényszerült Yavuz Baydar, az egyik legismertebb, legtekintélyesebb török újságíró. Baydar a Stockholmi Egyetemen informatikát, kibernetikát és újságírást tanult, dolgozott a svéd médiában, majd 10 évig a Cumhuriyet svédországi és baltikumi tudósítójaként. Napjainkban gyakran ír vezető európai és amerikai lapok véleményrovatába. Legutóbb a Harvard megbízásából tanulmányt közölt a törökországi sajtószabadság súlyos állami korlátozásáról, újságírók megfélemlítéséről, valamint az öncenzúráról és a tulajdonosi korrupcióról.

A törökül, arabul és angolul megjelenő Ahval szerint, amelynek működését emírségi arab pénzek is segítik, az elnöknek olyan időpontban sikerült politikailag ismét felegyenesednie, amikor kezdtek egyenetlenségek támadni kormánypártjában. Hadjáratával ki tudta vívni azt is, hogy Törökország nagy befolyásra tegyen szert a szíriai viszály befejező szakaszában.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) szerint Erdoğan nem először volt képes hasznot húzni egy olyan válságból, amelyet maga idézett elő. Így például sikerült éket vernie a katonai akcióját támogató CHP és az azt ellenző HDP közé.

A ČTK cseh hírügynökség részletesen ismertette Miloš Zeman köztársasági elnök tévényilatkozatát, amelyben az államfő annak a véleményének adott hangot, hogy Törökország háborús bűnöket követett el észak-szíriai hadjárata során. Ezért nem is lehetne helye az Európai Unióban. Ondřej Veselý, a prágai képviselőház külügyi bizottságának elnöke pedig szorgalmazta, hogy gyakoroljanak nyomást Törökországra szíriai „agressziójának végleges leállítása” végett. Zeman állásfoglalásában főleg a török katonaságot kísérő arab segédcsapatok bizonyított kegyetlenkedéseire hivatkozott. Ezek közül elsősorban arra, hogy az Ahrár as-Sarkíja iszlámista fegyveres csoport tagjai végeztek kilenc civil személlyel, közöttük a népszerű kurd politikussal, Hevrin Halaf asszonnyal. Utóbbit és gépkocsivezetőjét kirángatták autójukból és lelőtték. Bűncselekményüket videón megörökítették és terjesztették a világhálón.

Ezeket az iszlámista szír lázadókból toborzott segédcsapatokat „Erdoğan szörnyűséges segítőinek” nevezi közös jelentésében az FAZ különböző helyeken állomásozó három közel-keleti tudósítója. A BBC Türkçe pedig külön oknyomozó összeállításban tárta fel Halaf asszony halálának körülményeit.

Megfigyelők szerint a cseh államfő megnyilvánulása azt mutatja, hogy az észak-szíriai török akció megítélésében nem teljes az egység a Visegrádi Négyek között sem. S ezt a Török Köztársaság elnöke szintén a maga javára fordíthatja.

Ami pedig magukat a kurdokat illeti, a megszálló török katonaság jelenlétében az észak-szíriai Rojava lakossága egyelőre búcsút mondhat az autonómiának. „A cár és a szultán, azaz Putyin és Erdoğan felosztották egymás között a területet. Több száz civil halála után…” – írta Marco Ansaldo olasz publicista a Rómában megjelenő La Repubblica című baloldali napilapban.

Flesch István – Türkinfo