Mit nem beszél az a német?

Az Unióval vívott háború igazából mellékhadszíntér. A legfőbb front Németország irányában húzódik. Minden héten háború, minden héten botrány. S a Fidesznek minden héten blamázs.

Hol a Rajk-kiállítás, hol a Fliegauf-film okán. Kultúrharc a javából, s ez Orbán végzete. Kultúrfronton Németországban nem nyerhet. A német kultúrfilozófia és kultúrpolitika természetesen nem csak Tucholsky, George Grosz, Kästner, Heinrich Mann, a Bauhaus, a weimari iskola nagyjai, s nem is kizárólag a ’68-asok értelmisége. De azt mondhatjuk: Németországban Bibó István demokrata „politikai esztétikája” nemcsak jött és látott, de kulturális értelemben győzött is. Egyfajta autentikus, bibói értelemben vett balliberalizmus gyűrűzött be ott a kultúrába. S a weimari aranykor óta legyűrhetetlen szellemi hatalommal bír. Mi több, épp Ratzinger szülőföldjét fertőzte meg leginkább ama „liberális kereszténység”, amelyet a Vatikán mostani csúcsvezetése annyira kiégetne a német talajból. Hiába. Németország javíthatatlanul laikus, világi, a maga módján hívő vagy ateista, kozmopolita és szabadkőműves. De hagyjuk is a művészeti vonatkozásokat, ugyanis a kultúrharc e vonatkozásban nem elsősorban a kultúráról szól. Onnan indul, de nem oda fut ki.

Magyarország glóriáját és nimbuszát politikai értelemben a vasfüggöny-bontó, reformkommunista Horn Gyula alapozta meg. Kulturális értelemben pedig a liberalizmus irodalmi vonulata: Eörsi, Spiró, Nádas, Konrád, Esterházy, Kertész Imre. Ennek gazdasági előnyeit szüreteltük le. A jobboldalnak itt nem osztottak sok lapot. Amit kapott, az pedig nem volt nyerő. Frusztrált, savanyú ingerültséggel nézték, ahogy a németek kitüntetik a Pufajkást, ajnározzák a nemzet-és vallásgyalázó, hazaáruló, kurzív irodalmárokat. Kurzív, igen. Ott lett véglegesen eltolva. Antall József, a Kerekasztal, a békés átmenet embere egyrészt óvakodott, hogy belső használatra szánt pufajkázást a nemzetközi baloldal dimenziójába kiterjessze, mint összeesküvés-elméletet. Másfelől a Németországban körülrajongott írókhoz úgy viszonyult, mint De Gaulle (és minisztere, Malraux) Jean-Paul Sartre-hoz. Politikailag kártékonyak, de nagy művészek, értelmiségiek, ne bántsuk őket. Főleg odakint ne. Mert a németek partnereink.

Részletek

2012-03-18