Orhan Pamuk: A herceg története

Élt valamikor ebben a városban egy herceg, aki felfedezte, hogy éltünk legfontosabb kérdése: képes-e az ember önmaga lenni vagy sem? Önmaga felfedezése volt az élete, élete önmaga felfedezése. Rövid életének ezt a rövid összefoglalását maga íratta le; élete vége felé, amikor írnokot fogadott, hogy a felfedezés történetét papírra vettesse. A herceg diktált, az írnok írt. Akkoriban – száz évvel ezelőtt – városunkban még nem téblábolt milliónyi munkanélküli az utcákon, nem ömlött szemét a lejtőkön és szennylé a hidak alatt, nem okádtak koromfekete füstöt a kémények, és nem könyököltek kíméletlenül a buszmegállókban a várakozók. Akkoriban olyan lassan járt a lóvasút, hogy menetközben is le és fel lehetett szállni; és olyan lassan szelték a vizet a Boszporusz hajói, hogy némely utasok kiszálltak az egyik kikötőben, a hárs-, gesztenye- és platánfák alatt beszélgetve, nevetgélve átsétáltak a következőbe, a kikötői kávézóban megittak egy teát, aztán felszálltak az épp addigra megérkező hajóra, s úgy folytatták az utazást.

Akkoriban a kivágatlan dió- és gesztenyefák még nem alakultak át a körülmetélési ünnepségeket szervezők és a szabók hirdetéseivel telitűzdelt villanyoszlopokká. A város szélén a mai szemétdombok, villany- és távíróoszlopokkal beültetett csupasz dombok helyén bánatos vagy kegyetlen szultánok vadászhelyei, zöld ligetek és erdők kezdődtek. Az egyik ilyen, később a várost átkaroló szennyvízvezetékek, macskaköves utak és lakóházak által megsemmisített zöld dombon élt huszonkét esztendeig vadászkastélyában a herceg. A diktálás az önmegvalósítás egyik útjává vált a herceg számára. Hitte, hogy csak akkor válhat önmagává, ha leírat mindent a mahagóni asztalnál ülő írnokkal. Csak úgy győzheti le a füleiben visszhangzó hangokat és mások történeteit, amelyek folyton eszébe jutnak, amikor a kastély szobáiban vagy a magas falakkal körülzárt kertben sétál, csak akkor tud mások gondolataitól megszabadulni, ha írnokával leíratja őket. Ez azonban nem jelentette azt, hogy diktálás közben csak a saját hangját hallotta volna. Éppen ellenkezőleg, ha egy történet elbeszélésébe kezdett, ha másvalaki történetére gondolt, tudta, hogy ha a saját dühét érzi is, abba belejátszik a másiké is. De azt is tudta, hogy az ember csak akkor találhatja meg a saját hangját, ha a belülről hallott idegen hangokkal szemben a saját hangját hallatja, ha a történetek ellen történeteket talál ki, saját szóhasználatával „ha megküzd mások pusmogásával”. A diktálást harctérnek képzelte, ahol majd az ő javára dől el a küzdelem. A herceg gondolatokkal, történetekkel és szavakkal küszködött ezen a harctéren. Közben le s föl járkált kastélya szobáiban, a mondatot, amelyet az egyik lépcsőn felfelé menve diktált, a másik lépcsőn lefelé menet megváltoztatta, aztán újra felfelé az első lépcsőn vagy az írnok előtt álló díványon ülve, esetleg végignyúlva elismételtette az írottakat. „Olvasd csak!” – szólt a herceg, és az írnok monoton hangon felolvasta ura utoljára diktált mondatait: – Herceg Osman Celâleddin efendi tudta, hogy e földön, ezen az átkozott földön az a legfontosabb, hogy az ember önmaga lehessen, s amíg ezt a kérdést meg nem oldjuk, mindannyian romlásra, vereségre és rabságra vagyunk ítélve.

Minden nemzetség rabságra, minden nemtelenségre és megsemmisülésre, megsemmisülésre ítéltetik, ha nem tud önmaga lenni. – Azt, hogy „megsemmisülésre”, azt nem kétszer, hanem háromszor kell írni! – mondta ilyenkor a herceg a lépcsőn lefelé vagy fölfelé menet, vagy az írnok asztala körül sétálva, és ezt olyan hangon és hangsúllyal szokta mondani, hogy abban a pillanatban eszébe jutott ifjúkorának francia tanára, „Fransuva efendi”, annak a „diktálás”-órákon felvett tartása és dühös járása. Ettől azt hitte, hogy az ő tanító hangsúlyát utánozza, aminek aztán „szellemi tevékenységét megállító”, „képzelőerejének minden színét kifakító” krízis lett a vége. Az efféle kríziseket már jól ismerő írnok ilyenkor letette a tollat, arcára álarcként mozdulatlan és üres kifejezést öltve várta a „nem tudok önmagam lenni” dühroham végét. Herceg Osman Celâleddin efendi gyermek- és ifjúkora egymással ellentétes emlékekkel volt teli. Az írnok egy ideig sokszor írhatott az Oszmán-ház szerájaihoz, palotáihoz és kastélyaihoz fűződő mulatságos, vidám és mozgalmas gyermek- és ifjúkori emlékekről, ezek azonban csak az első füzetekben fordultak elő. „Anyám Nurucihan Kadın efendi volt apám, Abdülmedzsid szultán legkedvesebb felesége és kegyencnője, ezért apám harminc gyermeke közül engem szeretett a legjobban” – magyarázta egyszer régen a herceg; egyszer meg, ugyancsak évekkel korábban, a boldog emlékek diktálásakor fordított magyarázatot adott: „Apám, Abdülmedzsid szultán harminc gyermeke körül engem szeretett a legjobban, ezért a második felesége, anyám, Nurucihan Kadın efendi volt a kedvence a háremben.” Leírta az írnok, hogy a kis herceg a hárem ajtajait nyitogatva-csukogatva, kettesével szedve a lépcsőfokokat menekült a Dolmabahçe palota lépcsőin bátyja, Reşat elől, s közben úgy csapta a fekete háremaga arcára az egyik ajtót, hogy az elájult. Leírta az írnok, hogy azon az éjszakán, amikor tizennégy éves nővérét, Münire Sultant hozzáadták egy negyvenöt éves, mulya pasához, a lány ölébe vette kedves öccsét, és sírva mondta, hogy csak azért szomorú, mert tőle el kell válnia, s a herceg fehér gallérja csuromvizes lett nővére könnyeitől. Leírta az írnok, hogy a krími háború miatt Isztambulba érkező angolok és franciák tiszteletére rendezett mulatságon anyja engedelmével táncolt egy tizenegy éves angol kislánnyal, utána pedig sokáig nézegették együtt egy könyv vaspályákat és gőzszekereket, pingvineket és kalózokat ábrázoló képeit. Leírta az írnok, hogy azon az ünnepségen, melynek során nagyanyja, Bezmiâlem Sultan nevét adták egy hajónak, a herceg pontosan két és fél kiló rózsás és pisztáciás lokumot evett meg, és ezzel megnyerte a fogadást, utána pedig megpofozta ostoba bátyját. Leírta az írnok, hogy a palota kocsiján mentek bátyáival és nővéreivel, s tucatnyi zsebkendő, legyező, kesztyű, napernyő megvásárlása mellett levettették és megvették az eladógyerek kötényét is, mondván, kell, ha színházat játszanak, aztán mikor ez a szerájban kiderült, jól megszidták őket.

Leírta az írnok, hogy a herceg gyerekként és kora ifjúságában utánzott mindent és mindenkit, az orvosokat, az angol követet, az ablak előtt elhúzó hajókat, a nagyvezíreket, a csikorgó ajtók és a háremagák éles hangjait, az apját, a hintókat, az ablakon doboló esőt, a könyvekben olvasottakat, az apja temetésén zokogókat, a hullámokat és zongoratanárát, az olasz Guateli pasát; aztán az elkövetkező években valahányszor újra mesélte a herceg, mindig ugyanazokkal a részletekkel, ám a harag és a megvetés szavaival emlékezvén azt is hozzáfűzte, hogy mindezekhez a tortákat, cukrokat, tükröket, zenedobozokat, sok-sok játékot és sok-sok könyvet, valamint fiatal és öreg leányoktól és asszonyoktól kapott puszikat és csókokat is hozzá kell gondolni. „Sokáig tartottak gyermekkorom boldog évei” akarta mondani évekkel később a herceg, amikor írnokot fogadott, hogy leírassa múltját és gondolatait, majd így fogalmazott: „Olyan sokáig tartott gyermekkorom ostoba boldogsága, hogy pontosan huszonkilenc éves koromig ostoba és boldog gyerekként éltem. Természetes, hogy összeomlásra és megsemmisülésre van ítélve egy olyan birodalom, amelyben a trón várományosa huszonkilenc évig ostoba és boldog gyermekként élhet.” Huszonkilenc éves koráig ötödikként a trón várományosainak sorában úgy szórakozott, mint a többi herceg, nőkkel szeretkezett, könyveket olvasott, vagyontárgyakat szerzett, felületesen a zenével és a festészettel is foglalkozott, felületesen a katonaság iránt is érdeklődött, megnősült, három gyermeke (két fia) született, s mint mindenki, barátokat és ellenségeket is szerzett. „Tehát huszonkilenc évesnek kellett lennem ahhoz, hogy mind e terhektől, tárgyaktól és asszonyoktól, barátoktól és ostoba gondolataimtól megszabaduljak” – akarta diktálni a herceg. Huszonkilenc éves korában bizonyos váratlan történelmi fejlemények következtében az ötödik helyről a harmadikra lépett elő. A herceg szerint azonban a „váratlan” kifejezést csak az ostobák használják folyton, hiszen mi sem lehet természetesebb, mint hogy a gondolatai, akarata és lelke tekintetében egyaránt beteges nagybátyja, Aldülaziz megbetegszik és meghal, a helyére lépő legidősebb bátyja pedig rövid időn belül megőrül, s emiatt letaszítják a trónról. Miután ezt leíratta, a lépcsőn felfelé, majd a másikon lefelé tartva hozzátette azt is, hogy a trónt elfoglaló bátyja, Abdülhamid legalább olyan őrült volt, mint a legidősebb bátyjuk, s legalább ezerszer lediktálta, hogy a sorban előtte álló és egy másik palotában hozzá hasonlóan a trónra várakozó herceg még bolondabb, mint a bátyjai.

Miután az írnok ezerszer leírta ezeket a veszélyes szavakat, türelmesen följegyezte azt is, hogy miért őrültek meg a herceg bátyjai, miért kellett megőrülniük, miért nem tehettek mást az oszmán hercegek az őrülésen kívül. Eleve őrületre van ítélve az, akinek egész élete azzal telik, hogy egy birodalom trónjára vár; bárki, aki azt látja, hogy hasonló álmok között élő bátyjai sorban megőrülnek. A megbolondulni – nem megbolondulni patthelyzetébe kerülve, elkerülhetetlenül megőrül, hiszen az ember nem azért őrül meg, mert meg akar őrülni, hanem azért mert nem akar, s ebből problémát csinál magának; mert meg kellett őrülnie annak a hercegnek, aki a várakozás évei alatt csak egyszer is gondol arra, hogy miképpen ölette, fojtatta meg apja, nagyapja, sok elődje a testvéreit mindjárt a trónra lépés után; mert meg kell őrülnie minden hercegnek, aki kénytelen a testvéreit megölettető szultánok történeteit olvasni, aki bármelyik történelemkönyvben elolvassa, hogy III. Mehmed trónra lépése után tizenkilenc testvérét, még a csecsszopókat is azonnal kivégeztette; mert a megérgezéssel, megfojtással, öngyilkosságnak álcázott gyilkossággal fenyegető elviselhetetlen várakozás egy pontján az őrület mintha azt jelentené, hogy „én kiszállok a versenyből”, vagyis a trónra, akár a halálra váró hercegek számára a legkönnyebb menekülés útjának számít; így legmélyebb, legtitkosabb vágyuk az őrület, alkalom arra, hogy megszabaduljanak a szultán besúgóitól, illetve a besúgóhálózatot áttörve a hercegekhez mégiscsak eljutó aljas politikusok cselszövéseitől és csapdáitól, meg az elviselhetetlen uralkodási ábrándoktól; mert minden hercegnek, aki egy pillantást vetett álmai birodalmának térképére, bele kellett bolondulnia abba, hogy milyen hatalmas, milyen végtelen az ország, amelynek a felelősségét nemsokára a vállára veszi, s amelyet ő, igen, egyes egyedül ő fog parancsaival irányítani. Az a herceg pedig eleve bolondnak tekintendő, aki nem érzi ezt a végtelenséget, és nem fogja fel annak a birodalomnak a nagyságát, amelynek majdan minden felelősségét viselnie kell. Miután így elsorolta az őrülés okait, herceg Osman Celâleddin efendi így folytatta: „Ha én élesebb eszű vagyok ma az Oszmán Birodalmat irányító ostobáknál, bolondoknál és bambáknál, az csakis ennek a bolond végtelenségérzésnek köszönhető! Az egy napon vállalandó felelősség végtelenségének gondolata nem őrjített meg, mint a többi akaratlan, erőtlen szerencsétlent, nem, éppen ellenkezőleg, az térített magamhoz, hogy odafigyeltem rá; akaratomat összpontosítva ellenőrzésem alá vettem ezt az érzést, s így ráébredtem, hogy az élet legfontosabb kérdése az, hogy az ember képes-e vagy nem önmaga lenni. Az olvasásnak adta át magát az után, hogy az ötödik trónvárományos helyéről a harmadikra emelkedett.

Mint minden herceg, aki nem csodaként fogta fel, hogy egy nap majd a trónra kerül, úgy gondolta, hogy képeznie kell magát, és hitt abban, hogy ezt olvasással elérheti. Szenvedélyesen olvasott, szinte falta az oldalakat, a könyvekből „hasznos gondolatok”-at sajátított el, és makacsul szőtte az álmokat arról, hogy meg is fogja valósítani őket az eljövendő boldog Oszmán Birodalomban. Mindentől meg akart szabadulni, ami régi ostoba és gyermeteg életére emlékeztette, hogy ezekben az őrület ellen védekezésül szőtt álmokban hinni tudjon, ezért feleségét, gyermekeit, régi tárgyait és megszokásait otthagyta Boszporusz-parti palotájában, és átköltözött a kis vadászkastélyba, ahol még huszonkét évig és három hónapig fog majd élni. A vadászlak dombját száz év múlva villamosok járta macskaköves utcák, különféle nyugati stílusok utánzásával épült ijesztő, sötét lakóházak, fiú- és lánygimnázium, rendőrőrs, dzsámi, ruhaüzlet, virágbolt, szőnyegkereskedés és száraztisztító veszik majd birtokba. A magas kerítés mögül (amellyel a herceg védte magát a külső élet ostobaságaitól, a szultán pedig ellenőrzése alatt tudta tartani veszélyes testvérét) magas gesztenye- és platánfák látszottak. Száz év múlva ezek ágaira fekete telefonkábeleket kötnek, törzsükre pedig meztelen nőket mutogató képeslapokat csipeszelnek. A vadászkastélyba a még száz év múlva is a domb felett köröző bolond varjúrajokon kívül nem hallatszott be más, csak túlsó dombok laktanyáiból a kiképzés vagy a zene hangjai, az is csak akkor, ha a tenger felől fújt a szél. – Mert akkoriban csak olvastam – mondogatta a herceg. – Mert csak az olvasottakról álmodoztam. Mert hat évig csak az olvasott szerzők gondolataival és hangjaival éltem. De nem tudtam önmagam lenni. Valahányszor a herceg fájdalmasan és vágyakozva visszagondolt erre a hat évre, ezt íratta: „Én nem voltam én, s talán épp ezért voltam boldog, de egy szultánnak nem az a dolga, hogy boldog, hanem hogy önmaga legyen!” – majd hozzátette a másik mondatot is, amelyet az írnok talán ezerszer is beírt a füzetekbe: „Nemcsak a szultánok dolga, mindenkié, hogy önmaga legyen, mindenkié.” Élete legnagyobb felfedezésének és céljának nevezte a herceg ezt az igazságot. A hat év vége felé egy este leíratta, amit világosan érzett: „Ahogy boldog éjszakáimon gyakran történt, képzeletben megint az oszmán trónon ültem, s egy államügy megoldása kapcsán dühösen szidtam egy ostoba fickót. Miként Voltaire is mondta – szidtam az ostobát, ám hirtelen átérezve helyzetemet, megdermedtem. Az, akit képzeletben a harmincötök szultánnak láttam az oszmánok trónján, nem én voltam: mintha Voltaire lett volna, nem én, mintha egy Voltaire-t utánzó személy lett volna.

Először döbbentem rá arra a rettenetre, hogy egy sok millió alattvaló felett ítélkező, a térképen határtalan nagynak, végtelen látszó országot irányító szultán valaki más, és nem ő maga.” Későbbi dührohamaiban a herceg más történetekkel is előállt arról, hogy miképpen jött rá erre az igazságra, de az írnok tudta, hogy a felfedezés pillanata mégiscsak ugyanahhoz a megérzéshez kötődik. Helyénvaló, ha egy sok millió ember életével rendelkező szultán fejében mások gondolatai járjanak? Nem csak és kizárólag a maga akaratából kell cselekednie egy trónörökösnek, aki egy nap a világ egyik legnagyobb birodalmát fogja irányítani? Szultán az vagy csak árnyék, akinek a fejében soha véget nem érő lidércnyomásként a mások gondolatai kavarognak? – Miután megértettem, hogy nem árnyék, hanem szultán, nem más, magam akarok lenni, arra jutottam, hogy nem csak az utolsó hat évben, de az egész életem folyamán olvasott könyvektől meg kell szabadulnom – mondogatta a herceg, amikor az élete további tíz évéről mesélt. – Meg kell szabadulnom mindegyik könyvtől, minden írótól, minden történettől és mindazon hangoktól azért, hogy ne másvalaki, csakis önmagam legyek. Ez tíz évembe került. A herceg tehát diktálni kezdte az írnoknak, hogy miképpen szabadult meg az olvasott könyvek hatásától. Leírta tehát az írnok, hogy a herceg elégette a vadászkastélyban található összes Voltaire-kötetet, mert ha ezeket olvasta, vagy visszagondolt rájuk, magát okos, éles eszű, vallástalan és tréfakedvelő franciának érezte, s nem lehetett önmaga. Eltávolíttatta a Schopenhauer-köteteket, mert ezek hatására a herceg órákon és napokon át az akaratról gondolkodó személlyel azonosította magát, s végül azonosult is vele, s ily módon nem ez a pesszimista herceg, hanem maga a német filozófus ült volna majd az oszmán trónra. A mind-mind óriási költséggel hozatott Rousseau-köteteket is széttépték és kidobták, mert hatásukra a herceg egy önmagát tetten érni igyekvő vademberré változott. „Elégettettem az összes francia gondolkodót, Deltourt, De Passet-t, Morellit, aki arról mesélt, hogy a világot ésszel meg lehet érteni és az ennek ellenkezőjét állító Brichot-t, mert olvasásukról nem a jövendőbeli szultánnak, hanem a korábbi gondolkodók esztelen megállapításainak cáfolatára törekvő gúnyosam vitázó professzornak láttam magam” – mondogatta a herceg. Elégettette ”Az ezeregy éjszaka meséi”-t is, mert már nem a benne álöltözetben járkáló uralkodókkal azonosította magát. Elégetette a „Macbeth”-et, mert a trónért vérontásra is kész akarattalan gyávának látta magát, valahányszor olvasta, s ami még rosszabb, szégyen helyett költői büszkeséget érzett emiatt.

Eltávolíttatta Mevlâna Mesznevijét is, mert valahányszor belemerült a könyv szerteágazó történeteibe, az élet lényegében derűsen hívő vándorló dervissel azonosította önmagát. „Şeyh Galipot azért égettem el, mert szomorú szerelmesnek éreztem magam tőle” – magyarázta a herceg –, Bottfoliót azért, mert tőle nyugatinak éreztem magam, aki keleti szeretne lenni, Ibn Zerhanit meg azért, mert tőle keletinek, aki viszont arra vágyik, hogy nyugati legyen. Nem akartam sem keletinek, sem nyugatinak, se szenvedélyesnek, se bolondnak, se kalandvágyónak se semmi könyvből kilépett alaknak látni magam.” E szavak után az írnok sok-sok füzetbe, számtalanszor jegyezte fel a szenvedélyes ismételt refrént: „Csakis önmagam akartam lenni, csakis önmagam akartam lenni, önmagam akartam lenni csak.” Tudta, hogy ez nem könnyű dolog. Miután megszabadult egy sor könyvtől, és már nem is hallotta a könyvek által mesélt történeteket sem, olyan elviselhetetlené vált számára a fejében támadt csönd, hogy akarva-akaratlanul elküldte egy emberét a városba új könyvekért. Falta a csomagokból gyorsan kikapott munkákat, majd kigúnyolta az írókat, aztán dühös ünnepélyességgel elégette a könyveket. A hangjukat azonban továbbra is hallotta, és akaratlanul is utánozta az írókat, s mert keserűen érezte, hogy kutyaharapást csak szőrével lehet gyógyítani, azt gondolta, hogy csak más könyvek olvasásával szabadulhat meg tőlük, ezért emberét újra elküldte Beyoğlu külföldi könyvárusaihoz. „Pontosan tíz esztendeig harcolt herceg Osman Celâlettin efendi a könyvekkel, azután elhatározta: önmaga akar lenni.” – jegyezte fel egy nap az írnok. „Ne azt írd, hogy harcolt, hanem azt, hogy küszködött!” – javította a herceg. Tíz éven keresztül küszködött a könyvekkel, és a belőlük hallott hangokkal, s csak addigra érezte úgy, hogy a saját történeteit, a saját hangját tudja velük szembeállítani. Ekkor fogadott írnokot. – Ez alatt a tíz év alatt a könyvek és a történetek mellett mással is küszködött herceg Osman Celâlettin efendi, mindennel, amiről érezte, hogy akadályozza az önmagává válásban – tette hozzák a lépcső tetejéről lekiabálva, és bár már ezerszer ismételte, akárcsak először, most is lelkesen és hittel mondta ki a mondatot, és az írnok is ugyanazzal a gondossággal jegyezte le, a következő mondatokkal együtt. Leírta, hogy a herceg nem csak a könyvekkel, de a környezetében lévő tárgyakkal is küszködött, mert azok szinten nagy hatást tettek rá. A bútorok, asztalok, karosszékek és asztalkák ugyanis hasznos vagy haszontalan nyugalmat vagy nyugtalanságot keltenek az emberben, és így eltávolítják az alaptémától; ezért nem volt képes az önmagát önmagává tevő gondolatokra összpontosítani. Tekintete megakadt a hamutárcákon vagy a gyertyatartókon; a falak festése, az asztalkákon álló vázák és a kövér párnák a díványokon nem kívánatos lelkiállapotok felé vonzották; az órák, edények, tollak és régi székek olyan emlékeket és asszociációkat idéztek, amelyek eltántorították attól, hogy önmaga legyen.

Az írnok feljegyezte, hogy az összetört, elégetett vagy kidobott tárgyakon kívül a herceg azokkal az emlékeivel is küszködött, amelyek mind mássá formálták őt. „Teljesen kiforgat önmagamból, ha a múltam egy apró, jelentéktelen részlete évek múltán, akár egy gyilkos, aki az életemet akarja kioltani, vagy mint egy őrült, aki valami érthetetlen bosszú nyomában liheg, váratlanul felbukkan gondolataim vagy elképzeléseim között” – mondogatta a herceg. Mert borzalmas dolog, ha valakinek, akinek az oszmán trónra kerülvén millió és millió szerencsétlen életével kell foglalkoznia, ehelyett azonban gondolatai közül váratlanul egy gyerekkorában megevett tányérnyi eper, vagy egy fityinget sem érő háremaga értelmetlen szavai bukkannak elő. Egy szultánnak önmagának kell lennie, csak a saját gondolataival, a saját akaratával és elhatározásainak következményeivel kell foglakoznia, sőt nem csak neki, hanem mindenkinek; szembe kell szállni az emlékek szirénhangjaival, amelyek gátolják az embert abban, hogy önmaga lehessen. „Herceg Osman Celâlettin efendi megküzdött gondolatainak és akaratának világosságát gátló emlékeivel, kiszárította házában az illatok forrásait, megsemmisítette tárgyait és ruháit, megszakította a kapcsolatot a kábító művészettel, vagyis a zenével és soha nem használt fehér zongorájával, s fehérre festtette az összes szobát” – írta le az írnok. – De mindennél rosszabbak, az emlékeknél, tárgyaknál és könyveknél is elviselhetetlenebbek az emberek” – tette hozzá a herceg, végignyúlva egy díványon, amelyet még nem dobatott ki. A legkülönfélébbek, és a lehető legalkalmatlanabb időben állítanak be, bejönnek a kapun vagy a kéményen, és undok pletykákat, értéktelen mendemondákat terjesztenek. Jót akarnak, de csak megzavarják az ember nyugalmát. Szeretetük fojtogat, ahelyett, hogy nyugalmat adna. Beszélnek, hogy bizonyítsák: vannak gondolataik. Történeteket mesélnek, hogy érdekes ember benyomását keltsék. Elveszik tőlünk a nyugalmat, csak hogy szeretetüket bizonyítsák. Lehet, hogy ezek jelentéktelen dolgok, de a herceg, aki mindenek előtt önmaga szeretett volna lenni, és a saját gondolataival szeretett volna magára maradni, az ostobáknak, a közönséges és felesleges pletykák terjesztőinek látogatásai után sokáig nem tudta önmagának érezni magát. „Herceg Osman Celâlettin efendi úgy gondolja, hogy a környezetében lévő emberek a legfőbb akadályai annak, hogy az ember önmaga lehessen” – írta egyszer az írnok. „Az emberek legnagyobb élvezete, hogy másokat önmagukhoz hasonlítanak” – írta egy más alkalommal. Lejegyezte azt is, mennyire tartott attól a herceg, hogy ha trónra kerül, kénytelen lesz az emberekkel kapcsolatot tartani. „A szerencsétlen nyomorultak azért hatnak az emberre, mert sajnáljuk őket – mondogatta a herceg –, a közönséges és jellegtelen emberek azért hatnak ránk, mert a végén mi is közönségessé és jellegtelenné kezdünk válni.

A személyiségek, a tiszteletet érdemlők azért hatnak ránk, mert észre se vesszük, és utánozzuk őket, tulajdonképpen tehát ezek a legveszélyesebbek. De írd csak le, hogy mindet, de mindet eltávolítottam magam körül! És írd le, hogy nem csak azért folytattam ezt a küzdelmet, hogy önmagam lehessek, hanem milliók szabadulásáért! Mert „hihetetlen élet-halál harcá”-nak tizenhatodik évében, egyik éjjel, szokás szerint megint a megszokott tárgyakkal, kedves illatokkal és nagyhatású könyvekkel küszködött, de amikor a „nyugatias” rolettákon keresztül kinézett a havas kertre, a holdfénybe, rádöbbent, hogy tulajdonképpen nem is a saját küzdelmét folytatja, hanem az összeomlóban lévő Oszmán Birodalom sorsától függő milliókét. Ahogy az írnok a herceg életének utóbbi hat esztendejében talán tízezerszer is leírta a füzetekbe: „mindazok a népek, amelyek nem tudtak önmaguk lenni; a másokat utánzó civilizációk és azok a népek, melyek a mások történeteitől képesek csak boldognak érezni magukat – feledésre vannak ítélve. Így aztán tizenhat évvel azután, hogy vadászkastélyába visszavonulva várni kezdte trónra lépése napját, rájött arra, hogy az önmagában érzett történetekkel csak a saját hangját hallatva tud megküzdeni, s az, amit tizenhat éven keresztül személyes, lelki küzdelemként élt meg, tulajdonképpen „történelmi élet-halál harc”, „az ezerévenként egyszer tapasztalt személyiségváltoztatási harc utolsó állomása”, „a fejlődés fontos állomása, amelyet a történészek évszázadok múltán joggal fognak fordulópontnak nevezni”. Ekkor érezte szükségét, hogy írnokot fogadjon magának. A hold a végtelen idő tágasságára és félelmetességére emlékeztetve ragyogott a téli kert fölött. Egy ilyen éjszaka után ült le először a herceg díványával szemben mahagóni asztalához az öreg, türelmes és hűséges írnok. Amikor a herceg elkezdte mesélni a maga történetét és felfedezését, visszaemlékezett arra, hogy azt „a rendkívül fontos történelmi jelentőség”-et tulajdonképpen már évekkel korábban felismerte: visszavonulása előtt is látta már a saját szemével, hogy Isztambul utcái egy nem létező idegen ország képzelt városát utánozva naponta változnak; észrevette, hogy az utcákat megtöltő szerencsétlenek és boldogtalanok a nyugati utazókon látottak, meg a kezükbe került idegen fényképek szemlélése alapján megváltoztatták öltözéküket; hallotta, hogy a külvárosi kávézókban esténként a kályha köré gyűlő vigasztalanok, ahelyett, hogy a nagyapáiktól örökölt történeteket mesélték volna egymásnak, másodosztályú tárcaírók által iszlámosított, ócska Három testőr- és Monte Cristo-históriákat olvasnak fel egymásnak az újságokból. Ráadásul egy időben még ő maga is az örmény könyvkereskedőkhöz járt, mert a könnyű időtöltés kedvéért rákapott ezekre a vacakságokra! Az összes boldogtalannal, szerencsétlennel és vigasztalannal osztozott a közönségességben, mindaddig, amíg egy határozott lépéssel be nem zárkózott ide. Nem érezte-e ő is, valahányszor a tükörbe nézett, hogy lassan-lassan, akár a többi boldogtalan, el fogja veszíteni arca régi, titkos értelmét? „De igen, érezte” – írta az írnok mindig e kérdés után, mert tudta, hogy a herceg így fogja folytatni. „Igen, a herceg érezte arca változását.”

Még két éve sem dolgoztak együtt – a herceg szokta így emlegetni a közös munkát –, mire a gyerekkorában utánzott különféle hajóktól a megevett lokumokig, negyvenhét évének valamennyi lidérces álmától az összes elolvasott könyvig, legkedvesebb ruháitól a leginkább utáltakig, az átvészelt betegségektől az állatokról való összes ismeretéig minden lediktált, és miképpen gyakran ismételte: „minden szavát, minden mondatát felfedezésének fényében értékelte”. Az írnok reggel szokás szerint elfoglalta helyét a mahagóni asztalnál, a herceg meg az asztallal szemközt álló díványon vagy az asztal körüli sétaútján, esetleg az innen felfelé vezető, vagy a fentről lefelé vezető lépcsőn, s talán már mind a ketten tudták, hogy a hercegnek már nincs új diktálandó története. Ezt a csöndet keresték mind a ketten. Mert „csak akkor közelíthet az ember ahhoz, hogy önmagává váljon, ha már nem marad mit mesélnie – szokta mondani a herceg. – Csak ha kifogy az elmondanivalóból, az emlékek, könyvek, történetek és az emlékezet elhallgatása után keletkező mély csöndben lehet tanúja annak a saját lelkének mélyéről, saját lényének végtelen sötét labirintusából felcsendülő hangnak, amelytől önmagává válhat. Egy nap, mikor várták, hogy egy mesés, feneketlen kútból felhangozzék a hang, a herceg egy korábban nemigen érintett, mert „igen személyes”-nek nevezett témához nyúlt, s a nőkről és a szerelemről kezdett beszélni. Közel hat hónapon át mesélt régi szerelmeiről, szerelemnek nem is nevezhető kapcsolatairól, a feleségéről és a néhány kivétellel mind sajnálattal emlegetett háremhölgyekhez való „közeledések”-ről. A herceg szerint az volt a félelmetes ezekben a közeledésekben, hogy az ember észre sem veszi, és még egy semmi különös tulajdonsággal nem rendelkező nő is majdnem teljesen le tudja kötni a gondolatait. Kora ifjúságában, házassága idején, és amikor feleségét és gyermekeit a Boszporusz-parti palotában hagyva átköltözött a vadászkastélyba, tehát harmincöt éves koráig, vagyis amíg nem akart „csakis önmaga lenni” és „semmi hatása alá se akart kerülni”, ez nem zavarta különösebben. Sőt, minthogy „ez a nyomorult utánzó társadalom” mint mindenkit, őt is arra tanította, hogy dicsekvésre méltó dolog „mindent elfelejteni” egy nő, egy fiú vagy az Isten iránti szerelem miatt, vagy „megsemmisülni a szerelemben”, akár bárki az utcai tömegből, akkoriban a herceg is büszke volt a szerelemre. A herceg félelem nélkül nyitotta meg szívét Leyla hanımnak, mert hitte, hogy nem fog beleszeretni” – jegyezte le egy éjjel az írnok, mert már éjszaka is dolgoztak. „De mivel az egyetlen nő volt, akinek félelem nélkül megnyithattam a szívem, azonnal beleszerettem – tette hozzá a herceg. – Életem egyik legszörnyűbb időszaka volt.” Az írnok leírta azokat a napokat, amikor a Leyla hanım és a herceg veszekedtek: pasaapja palotájából hintóval, félnapos utazás után érkezett Leyla hanım a kastélyba; francia regényekben szereplő asztalokhoz hasonlót terítettek számára, s a finom francia regények hőseinek módjára evés közben a költészetről és a zenéről csevegtek, majd rögtön evés után, mivel máris vissza kellett indulnia, a félig nyitott ajtók mögött hallgatózó szakácsokat, inasokat és kocsisokat nyugtalanító veszekedés kezdődött közöttük. „Veszekedéseinknek nem volt kézzelfogható oka – magyarázta egyszer a herceg. – Csak azért voltam rá dühös, mert miatta nem lehettem önmagam, miatta gondolataim elveszítették világosságukat, és miatta nem hallottam a lényem mélyéből a hangot.

Soha nem értettem, hogy bűnös vagyok-e vagy sem, s ez így folytatódott egészen a haláláig.” Leyla hanım halála után azt diktálta a herceg, hogy szomorkodott – és szabaddá vált. A mindig hallgató, mindig tisztelettudó, mindig szófogadó írnok olyat tett, amit hat éves szolgálat alatt sohasem: megpróbálta feszegetni ennek a halálnak és a szerelemnek a kérdését, a herceg azonban csak akkor és csak úgy tért vissza a témára, ahogy és amikor kedve volt hozzá. Egyszer például Leyla hanım halála előtt tizenhat hónappal egy éjjel a herceg arról beszélt, hogy ha nem sikerül önmagának lennie, ha tizenöt évnyi küzdelme kudarcba fullad, akkor Isztambul utcái is egy olyan szerencsétlen város utcáivá válnak, amely „nem tudott önmaga lenni”, és a más városok tereit, parkjait és járdáit utánzó terein, parkjaiban és utcáin járó szerencsétlenek sem lesznek soha önmaguk; s bár évek óta ki sem lépett a kertjéből, kiderült, úgy ismeri kedves városát minden utcájával, járdájával, utcai lámpáival és boltjaival együtt, mintha minden áldott nap ott járna. Elmondta, hogy mindezek elevenen élnek képzeletében, majd megváltozott mindig haragos hangja, s bánatos hangulatban arról diktált, hogy azokon a napokon, amikor Leyla hanım kocsival ellátogatott a kastélyba, ő szinte végig azzal töltötte az időt, hogy elképzelte, miként halad a hintó a város utcáin. „Herceg Osman Celâlettin efendi mostanában azért küzd, hogy önmaga lehessen, a nap felét mégis azzal tölti, hogy elképzeli, miképpen közeledik az egy pej és egy fekete ló húzta hintó Kuruçeşmétől a kastélyunkig, mely utcákon halad el, melyik dombon jön fölfelé, majd a szokásos ebéd és veszekedés után a nap másik felében elképzeli, hogy a rendszerint ugyanazon az úton visszatérő kocsi épp melyik utcán vagy lejtőn viszi vissza a könnyes szemű Leyla hanımot apja palotájába” – írta az írnok mindenkori figyelmes, gondos írásával. Egy más alkalommal, alig tíz nappal Leyla hanım halála előtt a herceg újra hallani kezdte mások hangjait és mások történeteit, s hogy elnyomja őket, nagy dühösen számolta elő mindazokat a személyiségeket, akiket élete folyamán tudatosan vagy tudattalanul, mint második lelkeket hurcolt magával, majd csöndesen hozzátette, hogy egy boldogtalan szultán, akinek minden este más álruhát kellett öltenie, a ruhaként magára öltött személyiségek közül azt szerette a legjobban, amelyik egy orgonavirág-illatos hajú asszonyba szerelmesedett bele.

Az írnoknak aztán a herceg minden mondatát újra és újra fel kellett olvasnia, ezért a hat év alatt lassanként a legapróbb részletekig megismerte gazdája múltját és emlékezetét, s így rájött arra, hogy az orgonaillatú asszony Leyla hanım, mert emlékezett arra, hogy egy más alkalommal a herceg egy olyan szerelmesről szóló történetet diktált neki, aki egy orgonaillatú asszony miatt nem lehetett önmaga, majd miután egy baleset vagy valami tévedés következtében az asszony elhunyt, bár soha nem jött rá, hogy ebben mennyire volt hibás, azért nem válhatott utóbb sem önmagává, mert nem volt többé képes felejteni az orgonaillatot. Az írnok és a herceg utolsó közös hónapjai, ahogy a herceg a betegség előtti lelkesedéssel megfogalmazta, „erős munkával, erős reménnyel és erős hittel” teltek. Ezekben a napokban az egész napos diktálástól, saját történeteinek elbeszélésétől erősebben érezte magában azt a hangot, amelytől önmagává válhat. Késő estig dolgoztak, de bármilyen későn hagyták is abba, az írnok beszállt a kertben várakozó kocsijába, hazament, reggel azonban már újra ott ült a mahagóni asztalnál. Királyságokról szólt a herceg, amelyek megsemmisültek, mert nem tudtak önmaguk lenni, törzsekről, amelyek azért tűntek el, mert más törzseket utánoztak, népekről, amelyek képtelenek voltak a saját életüket élni, s ezért messzi ismeretlen vidékeken feledés lett a sorsuk. Az illírek azért tűntek el a történelem süllyesztőjében, mert kétszáz év alatt sem tudtuk olyan királyt találni, aki erős személyiségével megtaníthatta volna nekik, hogy önmaguk legyenek. Babilon nem azért omlott össze, mert – mint ahogy hiszik – Nemrut szembeszállt az istennel, hanem azért, mert miközben minden erejével a tornyot építtette, tönkretette azokat a forrásokat, amelyeknek önmagát köszönhette. A nomád lapidok már épp letelepedtek és államot alapítottak volna, de annyira elkápráztatták őket kereskedőpartnereik, az ajtipalik, hogy mindenben őket kezdték utánozni, s ebbe belepusztultak. Amiképpen Tebari is megírta történeti munkájában, a szasszanidák romlása is azért következett be, mert három utolsó uralkodójuk, Kavaz, Ardasir és Jazdagirt a bizánciak, arabok és zsidók bűvkörébe kerültek, s egy perce sem voltak képesek önmaguk lenni. Alig fél évszázad telt el azután, hogy szuzai hatásra megépült az első szentély a fővárosban, Szárdeszben, s a hatalmas Lídia eltűnt a történelem színpadáról. A szeberek már közel voltak ahhoz, hogy egy hatalmas ázsiai birodalmat hozzanak létre, amikor mintha járványos lett volna, szinte egyszerre vették át a szarmaták viseletét, ékszereit és költészetét, s ezzel nem csak az emlékeiket, de a saját énjüket is elfelejtették, így ma már a történetírók sem emlékeznek meg róluk. „A médek, pafkijoiaiak, kelták…” – diktálta a herceg, és az írnok már magától folytatta: „eltűntek, mert nem voltak képesek önmagukká válni.” „A szkintiaiak, kalmukok, misziaiak…” – mondta a herceg, és az írnok már írta is: „eltűntek, mert nem voltak képesek önmagukká válni.”

Késő este, a halál és pusztulás történeteinek végére értve kimerülten hallgatták a nyári éjszaka csöndjében egy tücsök kitartó ciripelését. Egy szeles őszi napon, amikor a gesztenyefa rozsdás levelei hullottak a tavirózsák és békák lakta medencébe, megfázott a herceg, de eleinte ennek egyikük sem tulajdonított jelentőséget. Ezekben a napokban arról beszélt, hogy mi várhat Isztanbul elfajzott utcáinak zavarodott népére, ha ő nem válik önmagává, és az ebből táplálkozó erővel nem ül az oszmánok trónjára: „mások szemével fogják nézni a saját életüket, a saját történeteik helyett mások meséit fogják hallgatni, és a sajátjuk helyett mások arcában fognak gyönyörködni.” Másnap az írnok felment az emeletre, hogy még egy takarót hozzon a díványon lázasan fekvő urának. Különös ámulattal tapasztalta, hogy az évek folyamán eltávolítottak onnan minden asztalt és széket, kiemelték az ajtókat, eltűntettek minden tárgyat, vagyis üresen állt az egész palota. Az üres szobákban, falakon és lépcsőkön álomszerű fehérség uralkodott. Az egyik szobában a herceg gyermekkorából megmaradt, soha nem használt, ezért el is feledett, Isztambulban páratlan fehér Steinway zongora állt. Mintha más bolygóról érkezne, úgy áradt be a fehér fény az ablakokon, s ettől az írnok úgy érezte, hogy kifakultak az emlékek, megdermedt az emlékezet, s a hangok, illatok és tárgyak eltűntével megállt az idő. Vitte lefelé a lépcsőn a fehér és szagtalan takarót, s közben olyan törékenynek és mesébe illőnek látta a díványt, amelyen a herceg feküdt, a saját mahagóni asztalát, amelyen már évek óta dogozott, a fehér papírokat és ablakokat, mintha mind gyermekjátékok volnának. Miközben betakarta az urát, látta, hogy kétnapos borostája is fehér. Mellette fél pohár víz és fehér orvosságok… – Éjjel álmomban egy távoli ország sűrű, sötét erdejében várt rám az anyám – diktálta az ágyból a herceg. – Egy nagy, vörös kancsóból vizet öntöttek, de olyan lassan folyt, mintha méz volna. Megértettem, hogy azért maradtam erős, mert egész életem folyamán kitartóan önmagam akartam lenni. Herceg Osman Celâlettin efendi egész életében a belső csendre várt, hogy hallgassa a saját hangját és történeteit – írta az írnok. – A csendre várt – ismételte meg a herceg. – Ne állítsák meg az órákat Isztambulban – folytatta a herceg. – Az álmomban látott órák… – diktálta – mintha mind mások történeteit mesélték volna – folytatta az írnok. Csend támadt. – Irigylem az elhagyatott sivatagi köveket, a sziklás szurdokokat, ahová ember nem tette be a lábát és a még senki által fel nem fedezett völgyek fáit, mert ők maradéktalanul önmaguk lehetnek – diktálta heves vággyal a herceg. – Amikor álmomban emlékezetem kertjében jártam – kezdte később újra –, semmi… – folytatta rövid hallgatás után – semmi – írta le gondosan az írnok. Nagyon hosszú csend követte az utolsó szót.

Azután az írnok felkelt az asztaltól, odament a herceg díványához, figyelmesen az arcába nézett, majd hangtalanul visszaült a helyére. „Miután ezt a mondatot lediktálta, a hidzsra szerint az 1321 év sábán havának hetedik napján, csütörtökön hajnali negyed négykor, a Teşvikiye oldalán álló vadászkastélyában herceg Osman Celâlettin efendi örökre lehunyta szemét.” – írta le akkor, majd évekkel később, ugyanazzal a kézírással: „A trónra, amelyhez herceg Osman Celâlettin efendi élete nem volt elég, hét esztendővel később bátyja, Mehmed Resád efendi ült, akit gyerekkorában megpofozott; az ő idejében lépett be a nagy háborúba, majd omlott össze az Oszmán Birodalom.”
Tasnádi Edit fordítása