Biloba: „Lehet-e hazugságra kapcsolatot építeni?”

Biloba története az újrakezdésről szól, és annak is egy olyan formájáról, ahol a bizalom kiépítése az egyik legnehezebb feladat. 

„Egy, a török férfiakkal kapcsolatos Tű-sarok cikkes hozzászólásom kapcsán keresett meg Dalma. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem írni a saját tapasztalataimról, a török kapcsolatomról. Megkérdeztem a páromat erről. Azt válaszolta, hogy tegyem, amit jónak látok, megbízik a döntésemben. Nem azért kérdeztem meg, mert az engedélyére lett volna szükségem, hanem azért, mert a mesének ő is részese, joga van hát tudni arról, hogy azt mások is olvasni fogják. A válasza azonban nagyon tipikus volt, és pont ez a hozzáállás az egyik oka annak, hogy szeretem őt.

De kezdjük talán az elején, ami – valljuk be őszintén – egy szép nagy (vagy sok kicsi?) hazugság volt.

Azt hiszem, nagyon tipikus az is, ahogy mi megismerkedtünk. Az msn-en talált meg (igen, 2010 őszén még volt olyan), ahogy más török férfiak is. Én akkoriban váltam el, egy olyan házasságból léptem (rúgtak) ki, amelyben megtapasztalhattam a családon belüli erőszak lájtosabb formáit a lelki zsarolástól kezdve a folyamatos kontrollon keresztül az anyagi ellehetetlenítésig, miközben éveken keresztül azzal nyomasztottak, hogy nem vagyok jó feleség, jó anya, jó háziasszony, jó szerető, hogy egy akaratgyenge, értéktelen ember vagyok. Ha pedig ezzel szembesül az ember hosszú éveken át, bizony elhiszi. Én is úgy éreztem, hogy nem vagyok jó semmire, és egyedül életképtelen vagyok. Kerestem hát azoknak a férfiaknak a kegyeit, akikre támaszkodhatok, akik meghozzák helyettem a döntéseket, akik anyagilag is és fizikailag is segítenek a ház és az életem fenntartásában, akik megszerelik a csapot és felássák a kertet… Volt is néhány potenciális jelölt. Csakhogy amikor úgy tűnt, hogy komolyabbra fordulhat a kapcsolatunk, mintha megérezték volna, hogy mire is kellenek ők nekem, szépen el is tűntek az életemből. Itt álltam hát negyvenegy-két évesen… egyedül, munka, pénz, önbizalom és pasi nélkül.

Nem tudom, hogyan találtak meg akkor a török férfiak, mi alapján válogattak, miért pont velem kezdtek beszélgetni, de én azzal a lazasággal kezeltem ezeket a barátságokat, hogy komoly kapcsolat úgysem lesz belőlük. Nem volt hát feléjük az az elvárás, ami a magyar férfiak, a „potenciális férjek” esetében megvolt. Egyszerűen csak élveztem, hogy bókolnak, érdekelt a más fajta kultúra és nem éreztem annyira magányosnak az estéimet.

„Ami már akkor feltűnt bennük, az az, hogy mennyire lazák, hogy nem görcsölnek semmin, hogy nem rágódnak a múlton, és nem aggodalmaskodnak a jövő miatt.”

Nekem, akit bűntudat gyötört a válás és a gyerekeim miatt (négy fiam van, akik a válás után az apjukkal maradtak), aki némi depresszióval és kóros önértékelési zavarral küzdött, ez bizony nagyon szimpatikus hozzáállás, amit szerettem volna elsajátítani.

Mehmet is egy volt a török barátok közül. Elmondta, hogy elvált – bár arra nem emlékszem, hogy mesélt volna arról, hogy miért romlott meg a házasságuk. Mesélt a gyerekeiről, a családjáról, a munkájáról… és más nőkről is, akiknek csapta a szelet a neten. Jó volt, hogy tabuk nélkül, őszintén meg lehetett vele beszélni mindent. Nem volt féltékenység, sem hiszti, nem voltak elvárások, nem voltak feltételek. Volt, hogy naponta beszélgettünk, volt, hogy hetekig nem. Ő udvarolt nekem, én pedig hárítottam. Tényleg nem akartam belebonyolódni egy kapcsolatba egy külföldi férfival (Tudtátok, hogy a férfi szóvégi i-je valószínűleg mély hangrendű, a török nyelvben is meglévő ı hang volt? Ezért lehet a ragozása is mély hangrendű. Úgy tűnik, a szövegszerkesztő tudja, mert a -vel rag nem tetszik neki. 🙂 ). Szóval, nekem olyan pasi kellett, aki itt van mellettem, akire támaszkodhatok, aki meghozza helyettem a döntéseket, aki megszereli a csapot és felássa a kertet…

Közben találtam munkát, úgy tűnt, hogy anyagilag rendbe jövök, még ha nagy luxusra nem is telik. A házban, a kertben megcsináltam mindent, amit kellett. Ha nem volt pénzem mesterre, hát megcsináltam magam. És élveztem, hogy képes vagyok rá. Élveztem, hogy nincs szükségem egy férfira azért, hogy eltartson, hogy helyettem döntsön. Élveztem, hogy egyedül is erős és életképes vagyok. Amire viszont nagyon nagy szükségem volt, az a lelki támasz. Az, hogy naponta elmondja nekem valaki, hogy én egy csodálatos és értékes, szerethető ember vagyok. Pontosan ez volt az, amit megkaptam és a mai napig is megkapok tőle.

Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban megnyílt előttem. Kiderült, hogy nem Mehmetnek hívják, hogy házas és nem elvált (illetve házas volt, de amikor ez kiderült, akkor már özvegy volt), hogy nem Izmirben lakik, hogy van neki valódi Facebook-profilja is. Szépen apránként lebontogatta azt a falat, amelyet a valódi életének a megvédésére, az inkognitója megtartására épített fel. Persze megharagudhattam volna, hogy hazudott nekem, hiszen számomra az őszinteség, a másik tisztelete és a bizalom az, ami egy hosszú távú kapcsolat alapköve lehet. De én nem a hazugságokat láttam, hanem azt, hogy beengedett az életébe. Megnyitott olyan kapukat, amelyeket nem nyitna meg akárkinek. Pont a bizalom kapuit nyitotta meg. Megbízott bennem, én pedig nem éltem vissza a bizalmával.

Február 14. Valentin-nap. Ünnepeltük az új életet és persze a szerelmet is. Már aki ünnepelte. Én sosem tartottam ünnepnek a Valentin-napot. Amikor még szerelmes voltam, Valentin még sehol sem volt. Amikor már volt Valentin, akkor meg már én nem voltam szerelmes. Épp Macedóniában voltam a Szent Trifun Fesztiválon. Gyönyörű napsütéses, tavaszi idő, folyt a bor, szólt a délszláv zene. Én pedig megkaptam életem első Valentin-napi szerelmes üzenetét. És ott, a macedón kisváros főterén, a fesztivál zsivajában tettem fel magamnak a kérdést, hogy hát hülye vagyok én? Amikor valaki így önti rám a szeretetét, amikor végre jön valaki, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, amikor végre megkapom azt, amire évek óta hiába várok, akkor én nem fogadom el? Nem ragadom meg? Agyalok, számítgatok és esélyeket latolgatok ahelyett, hogy élvezném???

„Végül nagyon racionálisan egy nagyon irracionális döntést hoztam. Én ezt az embert szeretni fogom, és hagyom, hogy ő szeressen engem.”

Ennyi a mi megismerkedésünk története. Szívesen mesélek az első személyes találkozásról, a törökországi élményeimről, a kommunikációs nehézségek előnyeiről, elfogadásról, türelemről, féltékenységről, a távkapcsolat varázsáról, a nyilvánosságról, a kapcsolat felvállalásáról. Amiről nem akarok – mert nem tudok – mesélni, az a jövőnk. Egyszerűen nem gondolkodom ezen, mert tudom, hogy nincsenek rá válaszaim. Majd úgyis úgy lesz minden, ahogy lennie kell. Inşallah.”