Kovács Dalma: Tékozló leány a török egyetemen I.

 „Utánam a vízözön”

Mi ösztökélheti az embert törökországi továbbtanulásra? Például a magyar oktatási rendszer. Az ELTE keleti nyelvek és kultúrák – japán szakiránya olyan mély benyomást tett rám, hogy jobbnak láttam elmenekülni az országból. De hová? Európából – többszöri utazásaim ellenére – semmire sem tudtam visszaemlékezni, Isztambul viszont minden színes mozzanatával, zubogásával és macskakövével kisfilmként pergett szemeim előtt. Így tehát lehetőségekhez mérten rendezett formában (állami ösztöndíjasként), Törökországba menekültem.

Első nyelvtanulással eltöltött évem felforgatta világképem és kitágította horizontom. De ez a megnégyszerezett horizont sem volt elegendő az állami kollégium viszontagságainak feldolgozására: túlcsordultam. Megkíséreltem a ‘nagy visszatérést’. Hazamentem… Hát nem jött be. Minden ami régebben idegesített, egy boldog év után az elviselhetetlenség mértékéig fajult. Rájöttem, a nagyvilágban nincsen számomra hely, Törökországban viszont még akad.

Az utolsó pillanat után két héttel megvettem a visszajegyet Ankarába. Úgy megcsaltam szegény országot mint egy rossz szerető, ennek ellenére tárt karokkal várt vissza. Az egyetem már hetekkel ezelőtt elkezdődött, stílusos megérkezésemre viszont egy ‘Semmi baj drágám’-mal reagáltak. Csak miattam megnyitották a rendszert és felvették a nevemben tárgyaimat.

A tanulmányi osztály előtt ácsorogva egy professzor kedvesen elcsevegett velem és felajánlotta a segítségét. Minden pikk-pakk elintéződött. Az ELTE T.O.-ja után mintha mézbe mártogattak volna. És ami a legjobb: a rendszer lassúságából adódva még az ösztöndíjamat sem vonták meg! Először adtam hálát a török ügyintézés szervezetlenségéért. Na jó. Megvolt a fergeteges visszatérés, de mi lesz ezután? Itt szoktak általában véget érnek a filmek. Én és Törökország boldogan éltünk volna míg meg nem halunk… De elkezdtem az egyetemet és visszaköltöztem a kollégiumba…

Folyt. köv…

Kovács Dalma