A hatodik napon elérkeztünk utunk és egyben Törökország legkeletibb pontjához, a középkori Örményország egykori fővárosához. Karstól mintegy félórányira (Kars tartomány Törökország egyik tartománya a Kelet-anatóliai régióban, székhelye Kars), közvetlenül az örmény határsáv előtt, egy majdnem kétezer méter magasan elterülő fennsíkon található Ani, az örmény romváros.
Egykor a földkerekség leggazdagabb városai között tartottak számon. Bizánc, Bagdad és Damaszkusz riválisának számított. Valaha itt volt a mai Örményország és Kelet-Törökország legnagyobb részét uraló Bagratidák királyságának központja. A város I. Gagik alatt ért hatalma csúcsára. A dinasztia fénykorában a 9. és a 11. század között lakossága – többnyire gazdag örmény kereskedők – kb. 100-200 ezer fő lehetett. A várost a „40 kapu” vagy az „1001 templom” városaként emlegették. 1045-ben elfoglalták a bizánciak, majd nem sokkal ezt követően, 1064-ben a szeldzsuk törökök vették át az uralmat. Ezután a várost sorozatosan érték a támadások. A grúzok ötször foglaltál el, ezt követte a mongol pusztítás, amit végül egy hatalmas földrengés tett teljessé. A 14. században a Karakoyunlu dinasztia fővárosa volt, majd az oszmán török birodalom kebelezte be. A tartomány 1878 és 1917 között orosz fennhatóság alatt állt. 1918 és 1920 között Örményországhoz tartozott, végül a terület az 1921-es karsi szerződésben foglaltak szerint került vissza Törökországhoz.
Ani ma egyetlen hatalmas szabadtéri múzeum. Megérkezve a városkapuhoz, kiszálltunk a buszból, magunkhoz vettük ásványvizes palackjainkat, és elindultunk a hatalmas bejárat felé. Sétánk több órásnak ígérkezett. A perzselő hőség és napszúrás ellen védekezve bebugyoláltam a fejemet egy kendővel, mert az óriási kopár mezőn az egymástól szétszórt, nagy távolságra lévő templomromok tövében lehetett csak némi árnyékra számítani. Átléptünk a városkapun, és egyre távolodva a monumentális várfalaktól egy különleges időutazás vette kezdetét…
A néma fennsíkon páratlan szépségű, lenyűgöző panoráma tárult szemünk elé. Áhítattal szemléltük a romokat és a mély szurdokot, melynek mélyén az Aras-folyó sötét türkizzöld szalagja csillogott. Ez a szurdok választja el Törökországot Örményországtól. A látvány lélegzetelállító…
Lassan sétálva körbejártuk az egymástól nagy távolságra lévő épületeket. Megcsodáltuk a Megváltó templomát, a Szent Gergely templomot és a gyönyörű freskókat, a monumentális belső terű Katedrálist melynek kupolája egy földrengés során ledőlt, s azóta üresen tátong az ég felé. Meglátogattuk még a Menüçehr mecsetet, a Gagikashent, az Apostolok templomát és a különös zoroasztrián Tűztemplomot. A város északnyugati sarkában álló Palota méreteivel és letisztult egyszerűségével ámulatba ejtett. Megilletődve lépkedtem a régi köveken… ó, ha ezek a kövek beszélni tudnának…! Hosszasan tűnődtem a földi dolgok mulandóságán…
A visszafordíthatatlan pusztulás és enyészet nyomai ellenére még romjaiban is lenyűgöző épületmaradványok ékes bizonyítékai az ember kimeríthetetlen alkotókészségének, és fennen hirdetik egy letűnt korszak, egy hatalmas civilizáció dicsőségét. Mi, késői utódok, csodálattal és főhajtással adózunk előttük.
Küzmös Enikő / Türkinfo