Jól érzi magát Törökországban, marad még egy kicsit, mondta az iraki férfi, akivel a menekültválságtól kevésbé érintett Északkelet-Törökországban találkoztunk. Állítása szerint ő csak turista külföldön, miközben otthonától egyórányira háború zajlik az Iszlám Állam ellen. Egyetemen tanít, jövőre Európába jön. Nem menekültként, hanem ösztöndíjjal. Ali története valószínűleg nem egyedi, bár az ENSZ nem tartja nyilván a menekülésüket titkoló menekülteket.
„Turista vagyok, turista vagyok” – ismételgette angolul az iraki kurd férfi, akinek most a biztonság kedvért nem mondom meg az igazi nevét, Alinak fogom hívni. Elsőre nem értettem, miért tartja fontosnak, hogy többször is kijelentse, ő turista: a törökországi Trabzon környékét körbejáró kisbuszban mindannyian azok voltunk, legalábbis elsőre ezt gondoltuk. Csak később derült ki, hogy az Irak északi részéről érkező férfi furcsa viselkedése egyáltalán nem véletlen. Valószínűleg azt a folyamatot figyelhetjük meg nála, hogyan érlelődik valakiben a döntés, hogy elhagyja az otthonát, a hazáját, ahol már nem érzi magát biztonságban.
De kezdjük az elején: útitársammal egy hetet töltöttünk Törökország északkeleti részén. Ez a vidék nem tipikus turistaparadicsom, a vízparton nincsenek egymásba érő napernyős fürdőhelyek, mint az ország délnyugati szegletében, a magyarok közt is népszerű Földközi-tenger partján – ahol mostanában lépten-nyomon a menekültválság tüneteivel találkozhat az ember. Cserébe viszont ez az északkeleti terület tele van érdekes helyekkel.
Origo