Törökország mínuszos szemüveggel: A nő – ha török

…

Éppen most tettem le a telefont. A Törökországban élő magyar nőtársakkal beszélgetve sokszor előkerül az a téma, hogy kinek sikerült igazi barátságot kötni török nővel. A szórás nagy, akik hosszú évek óta kint élnek, azok többnyire már találtak helyi „barátnőt”. A többiek közül viszont sokan panaszkodnak, hogy nagyon nehéz, mert annyira mások. Mégis milyenek?

Zöldfülűként az első benyomás az, hogy rettentő segítőkészek, jönnek, intézkednek, magyaráznak, hoznak, visznek, mígnem az ember azt nem kezdi érezni, hogy ez már sok, hátrébb az agarakkal. A jóindulatot nem lehet megkérdőjelezni, hisz az újoncot illik segíteni, ráadásul az újonc mindig érdekes, különösképpen, ha külföldi az illető. A nyomulás viszont kényelmetlen tud lenni.

Ez az a pont, ahol az ember kezdi érezni, hogy jó egy kis távolságot tartani tőlük, és kezd különbséget tenni azok között, akiket határozottan el kell kerülni, vagy éppen ellenkezőleg, a gondoskodásuk jól esik.

Aztán folytatódik az alászállás a török női lelkekbe, kiderül, hogy sokan elég könnyen ígérnek, aminek aztán a töredékét sem gondolják komolyan. Mert az udvariasság nagyon fontos, minden áron. Akkor is, ha egyébként ki nem állhatnak és a pokolba kívánnak. Persze, jövök majd veled, elmegyünk majd ide, hozok majd ezt, megmutatom majd azt, de a végén semmi nem történik.

Ahogy telik az idő és a nyelvi akadályok is eltűnni látszanak, azzal szembesül az ember, hogy nem lehet hozzájuk igazán közel férkőzni. A nyelvismeret híján addig sután lefolytatott beszélgetések és a hétköznapi, felszínes témák csak nem akarnak bővülni.

Ők kíváncsian érdeklődnek minden iránt, ami a külföldi életvitellel, más országgal és kulturális közeggel kapcsolatos, látszólag sok mindenbe beavatnak magukról, de csak bizonyos határokon belül. Gyorsan meg kell tanulni, ha pl. a párkapcsolat a beszélgetés témája, akkor nem illik rákérdezni a korábbi pasikra. Mert elvileg az illetőnek nem volt. (Ha mégis, nem valószínű, hogy be fogja ismerni.) Itt nincs szabad pasizás (ha valaki nem így gondolja, akkor sem nyíltan műveli), aki randizásra adja a fejét, az már komoly, és sok esetben a házasságkötő teremben, majd minél előbb a szülőszobán folytatódik a történet. És arról is jobb mélyen hallgatni, hogy ifjonc korunkban milyen elvetemült bulikban jártunk, hogyan kocsmáztunk hétvégeken. Igazi kocsmában, igazi piával, igazi haverokkal, igazi barátokkal, világmegváltó, őszinte beszélgetésekkel. Tabuk nélkül. Félreértések nélkül. Következmények nélkül.

Nem beszélünk hát ilyen izgalmas témákról, beszélünk viszont arról, ami a hétköznapokat érinti: főzésről, receptekről, lakásdekorról, gyereknevelésről, a férjek munkájáról (mert sok török nő nem dolgozik), anyósokról, ki milyen közös ismerőssel találkozott, tőle mit tudott meg, „szaftos” pletykákról. Időnként előjön a gyerekvállalási téma a konyhában, ahol kizárólag a nők gyűlnek össze, hogy eltakarítsák a közös étkezés romjait, ki akar még, mikor akar, hogy akar, miért nem akar, miért nem akar?? Ez egy általános forgatókönyv az olyan török nőkkel, akikkel alkalmanként futunk össze. Persze a témakörök bővülhetnek, ha az illető dolgozik vagy van valamilyen hobbija.

A török nőkre irányuló társadalmi elvárások mások, mint amiben mi most felnőttünk. A férj a fő kenyérkereső, az asszony pedig otthon felelős a háztartásvezetésért és a gyereknevelésért, a családi fészek melegének fenntartásáért. Az önmegvalósítás, mint olyan, más alapokon nyugszik. Születésüktől fogva ezt látják, és erre készítik fel őket. Természetesen vannak dolgozó nők, számuk és arányuk növekszik, de a hagyományos szerepek sokkal erősebben élnek, mint nálunk.

A török nő korán elkötelezi magát, és egyébként is, mind az elköteleződés előtt, mind utána oda kell figyelnie, hogyan viselkedik az ellentétes nem képviselőivel, hogy ne adjon félreértésre okot. Nekik meg kell küzdeni azért, hogy levetkőzzék a beléjük ivódott szokásokat – ha egyáltalán akarják ezt -, és mondjuk, szabadon csevegjenek, nevetgéljenek egy férfival, aki se nem férj, se nem rokon, se nem családi barát. Nem mellesleg ehhez olyan fogadó fél is szükségeltetik, aki nem érti félre a nevetgélést és csevegést, és nem könyveli el annak, aminek itt egyébként szokás: felkínálkozásnak. Nem könnyű feladat.

Vagyis nem biztos, hogy az újdonsült török nőismerősünket egy éjszakai csajos buliba mint közös programra  kell invitálni. Itt a nők nem járnak csajos buliba. Nem rúgnak ki a hámból. Legalábbis nem a mi fogalmaink szerint. Ha a nőismerőseikkel akarnak találkozni, akkor összejönnek valahol egy teára, egy hosszúra nyújtott reggelire, vagy valamelyiküknél egy teadélutánra sütivel, néhány hidegtállal és sok-sok teával. Ha éppen „buliról” van szó, akkor többnyire a pasijukkal és a jól lehatárolt baráti körükkel mennek egy helyi bárba, az egyedülálló „bulizó” csajok igazi szabad prédák az ilyen helyeken. A „buli” egyébként mindig jól nevelt keretek között zajlik. „Buli”, így idézőjelben.

Tovább nehezíti még a barátkozást az a sok díszes körítés, amivel az életüket és önmagukat körülveszik. Csodálatosan rendbe tartott otthonok, fantasztikus étkészlet a vendégek részére fenntartva, különleges csészék a kávénak, dekorszalvéta, a gyerek elzavarva a nappaliból a játékaival, hogy ne legyen rendetlenség, csinos ruha, frizura, smink. Közben pedig látszik, hogy halálosan kimerült, mert egy kéthónapos csecsemőt ringat a karján, miközben a nagyobb a nadrágját rángatja, ingerült, feszült, tudjuk, miről szól ez. Mégis megjátssza, hogy remekül van, ott illatozik a házi készítésű börek az asztalon, kitölti a teát a porceláncsészébe, és a szája mosolyog, de a szeme mindent elárul: pihenni akar, csendre vágyik. Az őszinte érzéseiről ez esetben nem illik beszélnie, lehetőleg kimutatnia sem. Eljátsszuk hát az előre megírt forgatókönyvet a szokásos klisékkel, és minden úgy történik, ahogy annak az adott színdarabban történnie kell. Ő békés, én kínlódok az őszintétlenségtől.

Ő békés. Mert ők jól érzik így magukat, az ő világuk így kerek. Nem próbálják tágítani a határaikat, nem próbálják megváltoztatni a dolgokat, mert a legtöbbjük nem is tudja, hogy másképp is lehetne.

Nekünk pedig sír a szánk, sóhajtozunk, hogy milyen jó is lenne csapatni egyet az éjszakában. Be kell látni, hogy ezt a fajtát jobb odahaza hagyni, és alkalmanként a régi ismerősökkel ott művelni. Addig pedig irány, még több teára fel! Mert itt ezt lehet. Tabuk nélkül. Félreértések nélkül. Következmények nélkül…

K. Tengeri Dalma – Türkinfo