Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 2. rész

Küre-hegység Nemzeti Park Ha Ulus a Küre-hegység Nemzeti Parkjának a kapuja, akkor Pınarbaşı (jelentése: for-rásfő) és Azdavay – ez utóbbi jelentését nem ismerem – a központja. Ebből a két városkából lehet mellékutakon felkeresni nemzeti park legszebb szurdokait, vízeséseit. 2000 óta Törökország törvénybe iktatott és a nemzetközi szervezetek által is elismert védett területe a Pontuszi-hegység nyugat részét alkotó mészkő hegyekben. Területe, a védő- és rekreációs övezettel együtt 117 ezer hektár. Az éves átlaghőmérséklet 13,4 C0 , erősen in-gadozó, az augusztusi csúcshőmérséklet + 38,7 C0, a januári – 35,0 C0 volt. A csapadék éves átlaga meghaladja az 1000 mm-t. Az évi napfényes napok száma 120-130. A park igazgatósá-ga Kastamonuban, kirendeltsége pedig Bartinban székel. Sajnos a WWF Turkey… (Turkish Society for the Conservation of Nature and ATLAS Traveller Magazine…) által kiadott tér-kép alapján sehová se jutottunk volna el, és mindenütt a helyiek segítségét kellett igénybe vennünk. Jellemzően a helyiek, ha térképre van szükségük – erről Ulusban magunk is meg-győződhettünk -, az erdészet helyrajzi térképeinek szkennelt másolatait veszik igénybe. Az előbbiekben alaposan bírált térképnek, mely a rehber/guide (utikalauz) megtiszte-lő, ámde érdemtelen címet viseli, van egy megszívlelendő tanácsa: „a természetben csak a lábnyomotokat hagyjátok, az emlékeiteken kívül semmi mást ne hozzatok el.” Ezt meg-fogadtuk, így tettünk, az emlékeink töredékét éppen most osztjuk meg az olvasóval. Pınarbaşı Galip barátunktól kapott, a polgármesternek címzett „ajánlólevelünkkel” egyenest a Városházára megyünk. Sehol senki, az egész épületet éppen tatarozzák. Előkerül egy őr, elő-adjuk, mi járatban vagyunk, ő a mobilján telefonál, majd azt ajánlja, elvezet bennünket a pol-gármesterhez. Beültetjük a kocsinkba, pár percet autókázunk, s már szívélyesen integetve jön is le egy domboldalon most épülő, többemeletes szálloda mellől a polgármester úr. Összeis-merkedünk, eddigi kísérőnk kiszáll, a polgármester pedig be-, és irányításával megyünk előre mintegy 5-600 métert. Az Oba Motel kapuján behajtunk és polgármesteri támogatással, egy keveset alkudozunk a szállásdíj tárgyában a tulajdonossal. Megegyezünk (reggeli nélkül, 2/fő/éj 70 YTL), de azonnal bekapcsolják az olaj-villany radiátort, mert hideg van. Folyama-tosan kellett használnunk, csak néha-néha tudtunk kiülni a teraszra kávézgatni és gyönyör-ködni a tájban.Más vendégük rajtunk kívül nem volt, másnap is csak egy autó jött, de utasai-val nem találkoztunk. Esőben indultunk az Ilıca vízeséshez. A motel után tábla mutatta az irányt, egy útel-ágazásnál megfigyeltük, hogy másnap a Valla szakadékhoz is ugyanerre kell majd mennünk, csak nem jobbra, hanem balra kell fordulni. Az eső egyre jobban zuhogott, de mi bíztunk a szerencsénkben, majd csak csillapodik, vagy megáll. Mire odaértünk, ahonnan a vízesésig már gyalogolni kell –ott van egy jó borsos árú, faházas panzió -, elállt az eső. Egy török diá-kokat szállító kisbusz mellé álltunk le parkolni. Röviden beszélgettünk velük ki honnan jött, merre megy tovább. A már Törökországban megszokott módon örültek nekünk magyaroknak. Enyhén emelkedő gyalogösvény, melyet fatábla mutat, vezet a vízeséshez. A tiszta, szennyezetlen levegőt jelzi a zuzmók tömege. Mi – szokásunk szerint -, lassan bal-lagtunk, mert így lehet a szebbnél szebb sziklákban, sziklacsoportokban, növényekben és nö-vénytársulásokban gyönyörködni. Az Ilıca vízesés valójában a Horma szurdok vége. Maga a szurdok csak vezetővel, vízhatlan (neoprem) búvárruhában, több helyen a víz alá bukva járha-tó végig. Ehhez se megfelelő felszerelésünk s erőnk sincs. A lezúduló víz kis tavat mosott ki a kőzetből, ebben nyáron meg lehet mártózni. Most ehhez túl hideg volt.

Visszamentünk az útelágazáshoz, hogy megnézzük a vízesést fentről és bekukkant-sunk a Horma szakadékba.

Másnap, reggeli után az előző napi úton indulva, de az elágazásnál balra térve értünk a Pınarbaşı-tól 26 km-re levő Muratbaşı faluhoz, ahonnan el lehet sétálni a Valla szurdok fölé épített kilátóhoz. Az elején szépen kikövezett, láthatóan a majdani tömegturizmus kiszolgálá-sára készülő úton, melynek még fakorlátja is van, indultunk el, aztán amikor ez véget ért, ott álldogáltunk tanácstalanul, vajh’ merre tovább? Velünk szemben láttuk a sziklafalat, én úgy gondoltam, menjünk előre, abba az irányba, aztán tovább a vízfolyással szembe.

Meg is indultunk, de szerencsénkre jött egy fiatal török legény, aki figyelmeztetett, hogy ne arra, hanem a falusi kertek kerítése mellett, egy alig kitaposott, keskeny ösvényen ismét elérjük majd az erdőben vezető szélesebb, kiépített utat. Még pihenőpadok is voltak az erdei út mel-lett. A vadonatúj, vasból épített kilátó teraszig jó sokat kellett kapaszkodni, mire elértük.

A Valla szakadék 10 km hosszú és észak-keleten a Hamitli falunál ér véget. A két oldalán magasodó, szinte függőleges sziklafalak magassága 800-1000 m. Nyáron „rafting” – gumicsónakos – túrákat is szerveznek benne, de ebben, ha éppen lett is volna, akkor se vet-tünk volna részt. A kilátóból lejőve már megéheztünk, ezért leültünk egy padra ebédelni, elfogyasztani a magunkkal vitt sajtot, zöldpaprikát stb. Egyszer csak vidám hangok ütik meg a fülünket. Csak nem egy csoport jön? De igen, mosoly, nevetés csattan fel, hát azok a bartini egyetemis-ták jönnek, akikkel Ulusban, Galip alapítványának a termében találkoztunk. Megajándékoztak bennünket paradicsommal, uborkával. Elköszöntünk egymástól, aztán ők vették az irányt a kilátópont felé. Egy kicsivel többet akartunk látni a környékből, ezért a fennsíkon tettünk egy kerülőt és a Kanlı Çayı (jelentése: vérpatak) mentén haladva Urva érintésével, Kayabükü (jelentése: sziklahajlat) falunál értük el a Pınarbaşı-ba vezető főutat. Leírhatatlan a táj és a tájbaillő szórt települések szépsége. Még be kell számolnom egy megható élményünkről. Utunk mellett megpillantottunk egy csordogáló, kőbefoglalt forrást. Megálltunk megnézni. A forrás felett egyetlen, de látha-tóan gondozott sír. A forrás felirata minderre magyarázatot ad. Megtudtuk belőle, hogy egy odavalósi, aki Isztambulban kereste a kenyerét, építtette fel a forrás foglalatát és az volt a kí-vánsága, hogy halála után a forrás közelében temessék el. A hátramaradottak teljesítették óha-ját. Ez a történet arra tanított bennünket, lám’ így kell szeretni a szülőföldet. Béke poraidra török testvérünk! Délután még felfedeztünk egy kis „nevesincs”, de szép szurdokot, a szálláshelyünk-től kissé keletre, de nem az aszfaltos főút mellett, hanem arról kissé jobbra letérő kövesúttól balra. Itt is voltak szép sziklacsoportok és a mederben a már korábban is látott, nagy katlan-szerű vízvájta kövek.

Pınarbaşıban a polgármester testvérének a vendéglőjében vacsoráztunk (15 YTL). A parkolóba odaszaladt hozzánk a polgármester úr, megérdeklődte, hogy minden rendben van-e körülöttünk. A vendéglős nagyobbik fia az asztalunknál készítette el a köylü ayran-t. Ez utób-bi – tapasztalatunk szerint – sokkal jobb, mint a dobozos, gyári. Kell hozzá egy kézi keverő-kavaró, falusi – ez törökül: köylü -, jó kemény joghurt, só ízlés szerint és mintegy a joghurt felényi-harmadányi hidegvíz. Az elegyet habosra kell „turmixolni” és máris ihatjuk a világ legüdítőbb, tápláló, természetes, adalék nélküli italát! A kellemes estében még egy kis rakit – ez is „természetes,” hiszen ánizspálinka – kortyolgatva készültünk a másnapi útra. Azdavay Bevált módszer, megyünk a Belediyére (városháza), keressük a polgármestert. Szívé-lyes fogadtatás, ismertetjük tervünket. Tudjuk, van egy városi üzemeltetésű szálloda, de még nem találtuk meg, ott szeretnénk megszállni, továbbá a környék természeti szépségeit keres-nénk fel. A polgármester intézkedik, jön egy fiatal, elegáns – sötét ruha, fehér ing, nyakkendő – tisztviselő. Ő kísér ki, a hivatali autóval az élen állunk be a szálló parkolójába. Rövid ügyin-tézés után, már el is foglaljuk a fürdőszobás, kifogástalan szobánkat (2 fő/éj 30 YTL). Itt jegyzem meg, ha van a Belediyének (városi önkormányzatnak) szállodája, biztos, hogy az a legtisztább és legolcsóbb, bár nem luxus és sokcsillagos. Ez utóbbiakkal nem élünk. Megállapodunk a tisztviselővel, mikor jön értünk, mert inkább elvezet, mint, hogy elmagyarázza, hogyan közelíthetjük meg a Çatak szurdokot. Megyünk felfelé, északi irányban tekergő hegyi, köves mellékúton. Az utolsó emel-kedőn kissé kipörög a kőtörmelék, de azért elérünk a parkolóba, ahonnan gyalog mehetünk tovább. Kb. 6-7 km-t autókáztunk. Kísérőnk elhagy bennünket, nem is szeretnénk, ha velünk jönne. Mi ráérünk, neki biztosan van más dolga is, mint magyar utazókat kísérgetni. A gya-logutat – amely a török ismertetők szerint 1 km, szerintünk pedig van az 2 km is, vagy még több – a már megszokott deszkatáblák mutatják, már ahol épen megmaradtak. A legszembetűnőbb a kékvirágú fürtös gyöngyikék tömege. Ilyet se láttunk még, pe-dig igen sokfelé kirándultunk már életünk során. Sűrű erdőben vezet az út, merre lehet a szurdok?

Felfelé is, lefelé is megyünk… Végre megpillantjuk és eláll a lé-legzetünk! Három, vagy hány szurdok? Megkeressük azt a pontot, ahonnan a legjobban belát-ni a tájat. 900 m magasan vagyunk. Ott ebédelünk, szélárnyékban, mert metszően hideg a szél.

Ugyanazon az ösvényen térünk vissza, amelyiken jöttünk. Akarva-akaratlan egészen más úton térünk autóval vissza a főútra, de szebbnél szebb tájakon járunk. Ott érünk le, ahol egy híd íveli át a Çatak folyót, itt kezdődik egyik szurdoka. Nosza, nézzük meg alulról, vízpartról is! Megindulunk követve a patakot, útközben két horgá-szóval találkozunk. Szerintem, soha se fognak halat, türelmetlenek hozzá.

A rét után, melyen szarvasmarhák legelésznek békésen, egyre jobban összeszűkül a völgy, aztán olyan cserjés, gazos és sziklás mindkét partja, hogy nem tudunk továbbmenni. Visszafordulunk, de melegem van, el is fáradtam már, nem is bánom…

Visszafelé a benzinkútnál tankolás és meglepetés! Mellénk áll egy török rendszámú autó, s magyarul hangzik el egy bizonytalan kérdés: „Tényleg magyarok?” Nem hiszünk a fülünknek, de „Magyarok és Magyarországról jöttünk” – vágjuk rá a választ. Aztán örvende-zés és csodálkozás, továbbá megbeszéljük, este a városi teázóban találkozunk. Erre még visszatérek. A szállóban tusolás, átöltözés, érdeklődés, merre van az azdavayi, helyesebben Başdeğirmen (jelentése: fő/nagymalom) vízesés. Az olvastuk, hogy a várostól 7 km-re van, Saray Köyü-től nyugatra és 1 km-t gyalog kell megtenni. De hol lehet ez a falu? A térképün-kön nincs ilyen. Senki se tud a vízesésről, a teázóban egy ember ajánlkozik, ő – állítja – oda-való egy közeli faluba, vigyük el, majd megmutatja. Nincs sok kedvünk hozzá. Vissza a szállóba, de ott a recepciós helyén egy egyenruhás férfit találok, aki televíziót néz. Egyenruhás? Akkor neki ismernie kell a vidéket. Szerencsém van, hogyne tudná, hisz’ közlekedési rendőr (trafik polisi). Pontosan elmagyarázza, vázlatot is készít az útvonalról. Útközben azért az er-dészetnél még megérdeklődöm, jó irányba megyünk-e? Jó az irány, a Kum Ocağı (homokbánya) feliratú táblánál kell balra letérni, át egy hídon, aztán tovább a Deyrekanı (szerintem ez elírás, helyesen talán Devrekanı lehet) folyócska völgyében. Hatalmas erőgépek termelik ki a folyóból a homokot. Csak megyünk egyre magasabbra, farakások, erdei munkások közt, kér-dezzük őket, de nem idevalósiak, még tovább, már azt hisszük a világ tetejére érünk, mikor egy pár ház alkotta piciny településhez érünk. Ez lenne Saray Köyü? Nők, kislányok, asszo-nyok terelik az állatokat, teheneket, kecskéket. Későn kapom elő a fényképezőgépem, az egyik serdülő leányka pont úgy néz ki, arca, alkata, de még a viselete is, mintha egy csángó leányka lenne! A feleségem hívta fel reá a figyelmem, de a leányka szemérmes és felszalad a meredek horhoson és eltűnik a szemünk elől. Ezt elszalasztottam. Az egyik leány azonban állítja, hogy jóval a falu előtt a hídnál egy tábla mutatja a vízeséshez vezető utat, de mi talán nem vettük azt észre. Visszafordulunk és igaza volt, mert ott a tábla. Hát, ha tudjuk, milyen és mekkora ez az azdavayi vízesés, nem törtük volna magunkat és az autógumikat érte. A malom romja, a malomkővel romantikusabb.

Sietünk vissza. Elrohanunk egy közeli lokantába (vendéglő), ahol pacallevest kérünk (2 adag, kenyérrel 4 YTL). Az egyik legjobb, legízletesebb török leves ez, işkembe çorbası a neve. A pacalt, azaz a juh, vagy szarvasmarha alaposan kimosott, megtisztított, előfőzött gyomrát jellegzetes félholdpengéjű vágószerszámmal, vékony szeletekre vágják. A vágódesz-ka enyhén lejt, a végén lobogó forró vízbe pottyan a vagdalék. Egész napon át, forrón tartva semmi esélye az ételmérgezésnek. Reggelire főzik, estére, vacsorára ritkán marad az aznap főzöttből, mert rendszerint már délelőtt elfogy. Ízesítése változó, jó fokhagymásan, citromlével, borsozva, vagy csípős paprikával. Laktató, melegben citromlével üdítő, hidegben borsozva felmelegít, nagyon szeretjük. A benzinkútnál megismert fiatal párral megbeszélt találkozónk helye az önkormány-zat teázójának a kerthelysége lenne, de olyan hűvös van, hogy inkább egy különterembe me-gyünk, ahol megint találkozunk a polgármesterrel, aki – mint a beszélgetés során kiderült – a jelenkori török irodalmat is olvassa, jól ismeri. Sajnos ő se tudja nekem elmagyarázni, hogy mit jelent Cemil Kavukçu egyik novellájában: „O kadın Fatma Girik değil…” Nem ő az első, s ezek szerint nem is az utolsó, akinél tudakozom. Az eddig kapott értelmezések közül egyik se illik az író szövegébe. Kati asszony magyar, férje Şahin, Azdavay környéki török. Mindketten diplomások, Skóciában voltak posztgraduális képzésen, ott ismerkedtek össze. Közös nyelvük az angol volt. A férfi Törökországban, Urfában kapott egyetemi oktatói kinevezést, a fiatalasszony pedig kémiát tanított ugyanott. Amikor megszületett a kisfiuk, míg nem kezdett beszélni semmi gond nem volt. Csakhogy a szülők angol szaván nevelkedő gyerek nem értette se az azdavayi török, se a budapesti magyar nagyszülők beszédét. Most már, hogy iskolába kezd járni, beszél angolul, természetesen törökül és magyarul. Amikor mi Azdavayban voltunk, éppen a magyar nagyszülőknél tartózkodott és magyar iskolába járt. A házaspár a következő tanévben már a Fekete-tenger parti Ordu egyetemének oktatói lesznek, a régi és új helyükön is angolul tanítják a szaktárgyaikat. Örülnek az áthelyezésnek, mert mind a magyar asszony, mind a hűvös klímájú Küre hegységből származó férj nehezen tűrte a dél-anatóliai rekkenő hőséget. Igyekeznek megtanulni egymás anyanyelvét, de ebben – nézetem szerint – a magyar feleség már jóval megelőzte a török férjét. A legfurcsább az volt, hogy a török anyanyelvű agronómus nem mindig tudta a növény és állattenyésztés szavait, szakkifejezéseit törökül. Pedig érthető, mivel nem törökül tanulta és nem törökül tanítja. De hogy jól tanítja, az biztos, mert amióta az eszét tudja, mindig volt a szülői háznál kedvenc kakasa. Ma is csillog a szeme, ha háziszárnyasokról beszél. Doktori disszertációját is tyúkokról írta (27. kép). Megállapod-tunk, hogy tartjuk a kapcsolatot. Júniusban Magyarországon voltak. Utazás Erfelekbe Kora reggel hagytuk el Azdavayt keletre, Ağlı után a 759-es, majd 765-os számú utakról letértünk balra Devrekâni felé, ahonnan szép, erdők, hegyek közt északkelet felé kanyargó úton értük el a Fekete-tengert, ahol kiváló, késpenge fenésre alkalmas, sima köveket lehet begyűjteni.

A part mentén, néha a hegyek közé is be-betérő úton haladtunk kelet felé. A feleségem egy falusi boltban paradicsomot, paprikát és joghurtot, hoz-zá péksüteményt vásárolt, kerestünk egy csendes idillikus pihenőt, ahol jóízűen megebédeltünk. A főúttól balra álló tábla mutatott egy rövidítő utat Erfelekbe – melyet én egyetlen térképen sem találtam -, erre ráfordulva, rövidesen célba értünk. Még jóval Çatalzeytin előtt, az úttól balra a völgyben látszanak Hamidiye Köyü szét-szórt házacskái. Nem is figyeltünk volna fel különösebben erre a völgyben elterülő falura, ha nem pillantunk meg az út baloldalán, két modern, ízléses építményt, amelyeknek török nem-zeti-, történelmi jellegét két kitűzött, lengedező török zászló is jelezte. Megálltunk, megnéztük és megdöbbentünk, hogy milyen tragédiákat kellett átélni a török népnek. Ugyanakkor arra is gondoltunk, milyen mély a hősi halottak tisztelete ebben az országban és milyen jó, hogy ezt az állam is hathatósan támogatja. Az érzésünket nem vagyok képes megosztani az olvasókkal, de az azt kiváltó törté-netet megpróbálom elmesélni. A réztáblákra írtakból kiderült, hogy a Hamidiye nemzetség, még az I. világháborút megelőzően az egyik Orosz – Oszmán háború alatt, a Kaukázus vidé-kéről a cári csapatok vérengzései elől Anatóliába menekült. A Küre hegység közepe táján kaptak egy területet, ahol letelepedhettek a menekült családok. Már felépítették kis falujukat , mikor kitört az 1914-18-as I. világháború. Hamidiyeben is besorozták az ifjakat és 1915-ben a gallipoli frontvonalra vezényelték egységüket. A támadó Brit Birodalom seregét erősítő, ausztrál és más gyarmatokból verbuvált katonákkal szemben Atatürk vezérletével az augusz-tus 8-án ellentámadásba lendülő török sereg győzedelmeskedett. Mindkét oldalon hatalmas volt a veszteség. A török sereg veszteségben, áldozatban – 55 ezer hősi halált halt, 21 ezer megbetegedett, 100 ezer megsebesült, 10 ezer eltűnt, harcképtelenné vált 55 ezer! – a kis Hamidiye falu is osztozott. A 18 hősi halott hamidiyei ifjút valahol a Gallipoli félszigeten egy közös katonai tömegsírba temették, de itt a szülőfalujuk felett ma is emlékeztetnek neveikkel az egyik legelterjedtebb törökországi jelmondatra: „Önce vatan!” azaz: „A haza mindenek előtt!” – ahogyan azt már évszázadokkal a törökök előtt a magyar költő megírta. „Ők: Mint lakodalomba a frontra úgy mentek, Hamidiye volt a falva, tizennyolc vitéznek, Bejegyeztettek háborús veszteségnek, Vissza nem térve, földdel keveredtek.” Ezek a verssorok olvashatók egy nagyobb sárgaréz táblán, alatta, külön-külön kis táblákon, rendfokozatukat is feltüntetve, sorakozik tizennyolc név. Az emlékmű mellett a há-romcsorgós díszkút kiemeli az emlékmű üzenetét: „Ahogy a szomjazónak a vízre, az ország-nak úgy van szüksége hősökre.” Erfelek Megérkezve, azonnal keressük a városházát. Egy többemeletes épületnek az első emeletén van, földszinti folyosójára különböző kis boltok nyílnak. Egy tisztviselőtől érdeklő-döm, van-e szabad, kétágyas, fürdőszobás, szobájuk. Az irodában egy csínos leány mellett be van kapcsolva a hősugárzó. A tisztviselő telefonálgat, majd megnyugtat, mindjárt jön a hoteldzsi (jelentése: szállodás). Jön is, de sajnos a fürdőszobások helyek már foglaltak, de megmutatja az anélkülit. Nagy, tiszta, a folyosóról nyílik a közös tisztálkodó-helyiség. „Ha ló nincs, a szamár is jó” elv alapján elfogadjuk az egyetlen lehetőséget, amely ráadásul hihetetlen olcsó (2fő/éj 20 YTL). A hoteldzsi készségesen, megmutatja, hogyan kell bekapcsolni és különféle hőfokra beállítani a lepedő alá elhelyezett, az egész ágy felületet melegítő, elektromos szerkezetet. Segít felcipelni a holminkat, a folyosó asztalán hagyja egy cédulán a telefonszámát. Hiába, mert a mi mobilunk nem működik külföldön, illetve meg se próbáljuk, legfeljebb sms-eket küldünk haza. Megtudakoljuk, merre van az erfeleki utunk fő célja, a Tatlıca Şelalesi (jelentése kb.: Édesvizű / Édességes-vízesés). Utólag megbántam, hogy még aznap késő délután, és nem másnap reggel, kipihenten, vágtunk neki az odavezető útnak. Erfelek kertvárosa tele van gyümölcskertes kis házakkal. A várostól délnyugatra át-kelünk egy hídon, nemsokára megpillantjuk a duzzasztó gátját, majd a tisztavizű tározót (tö-rökül: baraj, ejtsd: barázs). Vízimadarak repkednek és pihennek a homokpadokon.

Hol lehet a vízesés? Már majdnem visszafordulunk, amikor megpillantunk balra, már a víztá-rozó felső végénél, egy gyaloghidat. Eddig 16 km-t autóztunk. Leparkolunk, és máris halljuk a vízzubogást és feltűnik az „igazi” zuhatag. Rendezett piknikező-hely, padok, asztalok, két faépület, az egyik ajtaja előtt, a teraszon levetett cipők, papucsok. Még sincs senki se – úgy érezzük – rajtunk kívül a közelben. Nekivágunk a régi malom romja mellől a szur-doknak. Az ösvény elején, egy táblán az olvasható, hogy fent egy „kafeterya” van, és onnan pedig egy kényelmes gyalogösvény vezet vissza, mégpedig nem a nehezen járható, patakos, vízeséses szakadékban, hanem az erdőben. Jó tudni! A nevezetes 2 km hosszú szurdokban 28 kisebb-nagyobb vízesés van. Hol a kristálytiszta patak csúszós kövein billegve lépkedünk, hol egy rozoga falétrán egy peremmel feljebb, a kapaszkodást segítő, jókora csomókkal ellátott vastag kötél segítségével. Néha megállunk és tanakodunk, hogyan, merre tovább, jobbra-e, vagy balra, a pataknál maradjunk-e, vagy ka-paszkodjunk a sziklafal valamelyik oldalán? Pazar látvány, nem számoljuk, hány zuhatagot hagytunk magunk mögött.

Azt meg végképp nem tudjuk, vajon hányszáz métert, vagy kilométert tettünk meg. Belátjuk, hogy nem tudunk elmenni végéig, mert hamarosan sötétedik, de már látszik, elég jól felkapaszkodtunk és nem lehet messze már a szurdok vége. Még egy szilaperemet legyűrünk, amikor úgy tűnik, hogy felettünk csak néhány méterre van a visszavezető erdei ösvény. Úgy döntünk, hogy felkapaszkodunk és azon térünk vissza. Egy kövön megtaláljuk a „kafeterya” olajfestékkel mázolt reklámját, ami szerint innen már csak 10 percre van. Nos, akkor a szurdok mélyén, legalább 30 percet kellett volna küszködnünk. A fák közt egy üldögélésre alkalmas természetes kőpadot találva még pihenőt is tartunk. Nekem már nagy szükségem volt arra, hogy kiszuszogjam magam. Hiába, már megmu-tatkozik a 77 év. Sétálva, könnyedén érünk vissza a gyalogtúra kezdőpontjához. Kiadósan vacsorázunk, baklavát – már biztos, hogy minden kedves olvasó ismeri ezt a török rétesszerű, mézes-mandulás édességet – eszünk desszert gyanánt. A szobánkban bebújunk a pokrócok alá, alulról kellemesen melegít az elektromos pótlepedő. Folytatása következik: Sinop, Akliman, Inceburun…
Adorján Imre