Török birkózók

A magyar és török birkózás története – ahogy arról korábban már olvashattunk – a 20. század első felében egy magyar birkózóedző, Péter Rezső személyének köszönhetően minden korábbinál szorosabban forrt össze. A modern kori török birkózás magyar edző keze alatt kibontakozó kezdetei előtt azonban a birkózásnak nagyon is komoly hagyományai voltak az Oszmán Birodalomban. A 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben, még mielőtt Péter Rezső a kemáli Törökországba utazva elkezdte volna a modern Törökország birkózósportjának kialakítását, a magyar sajtó nagyon is élénk figyelemmel kísérte az oszmán-török birkózás és birkózók eredményeit.

Sorozatunkban a magyar sajtótörténelem régebbi fejezeteiben meglehetősen sűrűn előforduló, a törökökkel és Törökországgal kapcsolatos, ám olykor már szinte teljesen és méltatlanul elfeledett híreket kívánunk feleleveníteni: az alábbiakban a török birkózás 20. század elején a magyar sajtóban történt ábrázolását idézzük fel.

A Tolnai Világlapja, melyet 1901-ben alapított Tolnai Simon (eredeti nevén Friedmann Samu), e képes hetilap 1910. június 12-i számában az alábbi, fényképekkel ellátott beszámolót adja az oszmán-török birkózás hagyományairól – és a hetilap jellegénél fogva nem fukarkodik jó kis színes, kvázi bulváros sztorikkal sem, melyek minden bizonnyal nem csupán a kor olvasóinak érdeklődését kelthették fel, de vélhetőleg a mai olvasó számára is izgalmas és érdekes olvasmányul szolgálhatnak.

„Török birkózók

A keletiek már az ősidőkben nagyon kedvelték az atléta-küzdelmeket s még ma is nagy gyönyörűséget találnak benne. Alkalmasint keletről származott át Európába a birkózás sportja, a melyről már a régi görög és római irók is megemlékeznek. Rómában Krisztus születése előtt már 186-ban nagy birkózó-előadások voltak s az erejükkel és ügyességükkel kitünt emberek nagy jutalomban részesültek. A régi birkózók mindenféle kiváltságokat kaptak az uralkodóktól; a többi közt adót sem kellett fizetniök. Keleten is nagyon népszerüek voltak mindig a birkózók s Konstantinápolyban és kisebb-nagyobb török városokban ma is gyakran rendeznek birkózó-versenyeket. A török nép még nem emelkedett a kulturának olyan magas fokára, hogy ne becsülje tulságosan nagyra a durva testi erőt és inkább a lelki tehetségek iránt mutasson érdeklődést. Nagy kulturájú nemzeteknél már nem nagyon kedvelik a birkózókat, a kik rettenetes küzdelemmel igyekeznek a földre teperni egymást az ilyesmit kedvelő emberek nagy gyönyörűségére. Való azonban az is, hogy szabályos műbirkózást tisztán sportkedvelésből mindenki szivesen nézi, mert az ügyesség és az erő mindenkinek imponál. De nem méltó a művelt emberek érdeklődésére az olyan küzdelem, a melyben az atléták a társaik életét is veszélyeztetik, csakhogy maguk győzedelmeskedhessenek. Nem rég történt Newyorkban, hogy egy néger birkózó megfojtotta küzdelem közben az ellenfelét.

Törökországban rendesen a teherhordók, a hamálok közül kerülnek ki a birkózók. Ezek a hamálok roppant erős emberek s csodálni való, hogy mi módon tartják meg a testi erejüket silány táplálkozásuk ellenére. Az utazó gyakran találkozik az utczákon roppant terhet czipelő hamálokkal; van köztük olyan is, a ki maga visz a hátán egyik háztól a másikhoz egy nehéz zongorát. S ezek az erős emberek megelégesznek naponta egy kis rizskásával és ürühussal, meg egy darab kenyérrel; bőséges eledelre nem telik nekik a kis keresetükből. Az ügyesebb hamálok végre megunják a rosszul jövedelmező teherhordást és felcsapnak birkózónak. Valamelyik más birkózó megtanitja őket egy kis jutalomért a szabályokra és a fogásokra. Azután társasággá alakulnak nehányan és városról-városra járva birkózó-versenyeket rendeznek a nép mulattatására.

Konstantinápolyi fényképészünk eredeti fényképfelvételei nyomán bemutatjuk itt egy ilyen török birkózó-versenynek legérdekesebb jeleneteit.

Ponyvával körülzárt helyen rendezik a birkózást. Az elzárt helyre csak a belépődij lefizetése után lehet bejutni; mindenki szivesen lefizeti a csekély belépődijat, hogy része lehessen a birkózás látványának gyönyöreiben. A körülzárt nagy tér szélén – mint az egyik képünkön látható – részint a földön ülve, részint állva nézik a törökök a birkózást. A birkózás megkezdését a siposok és dobosok jelezik. Rettenetes zene ez s az európai ember füle majdnem megreped tőle. A törököket azonban felvillanyozza és most már izgatottan várják a birkózók megjelenését.

A birkózást rendesen valamelyik öreg, „kiérdemült” birkózó vezeti. Először egyenkint odaállítja a birkózókat a tér közepére, azután olajat önt a tenyerére, hogy kenje be ezzel egész testét. A hatalmas termetü, izmos török birkózók olajjal jól megkenegetik a testüket, hogy az ellenfélnek erős fogásai ne árthassanak neki. A kéz ugyanis könnyen lecsuszik a megolajozott testről.

Mikor a birkózók már jól bekenték a testüket olajjal, megkezdődik az imádkozás. Fél térdre ereszkednek, török szokás szerint a jobb kezük nagy ujját homlokukra helyezik és igy hallgattják a hátuk mögött térdeplő öreg török imáját. Az öreg ember a török birkózók védőszentjének Hamiza bajnoknak nevében figyelmezteti a birkózókat arra, hogy tartsák meg a szabályokat és ne bizzák el magukat, mert sok hivalkodó járt már pórul Allah haragja miatt. Végül Allah és Mohammed próféta segitségét kéri a birkózáshoz. Az ima után a birkózók megkezdik a mérkőzést a tér közepén. Az egyik képünkön a birkózásnak azt az érdekes jelenetét látjuk, a mikor az egyik birkózó nagy erőlködéssel igyekezik a hátára forditani a társát, a ki azonban sulyos kő gyanánt marad a helyén. Végre az utóbbi felugrik és megragadja a társát s a birkózás ismeretes fogásai szerint folyik a küzdelem néha félóráig is. Időnkint a birkózók megpihennek, a türelmes közönség időt enged nekik arra, hogy összeszedjék az erejüket és ujból bekenjék a testüket olajjal. A közönség általában nem olyan izgatott, mint a mi birkózásainkon tapasztalhatjuk; nem kiabál, hanem türelmesen megvárja a küzdelem végét. Azt gondolja magában: miért biztassam én a birkózókat, miért kiabáljak, hiszen Allah már régen elvégezte odafent az égben, hogy ki fog győzni. A győztes birkózót mégis lelkesen megéljenzik s pénzt is adnak eléje jutalmul.

Külföldre is gyakran elvetődnek a török birkózók egy-egy birkózó társasággal. A török birkózók olyan híresek, hogy kapva-kapnak rajtuk az ilyen társaságok, a melyek rendesen czirkuszokban szokták rendezni a birkózó-versenyeiket. Igaz, hogy gyakran megtörténik az is, hogy csupa reklámból töröknek öltöztetnek valami cseh birkózót, ha valódi törökre nem tudnak szert tenni. Az ilyen török persze azonnal némának tetteti magát, ha véletlenül törökül szólitja meg valaki.

A valódi török birkózók nagyon becsesek az ilyen társaságban. Csak az arab birkózók hasonlitanak hozzájuk erőre és kitartásra. A nyolczvanas évek végén nagy feltünést keltett Európa nagy városaiban egy Abdullah nevü hatalmas termetü arab birkózó, a ki Törökországban tanulta meg a birkózás mesterségét. Legyőzte a legerősebb birkózókat is. Egy Schilling nevű amerikai birkózó elhatározta, hogy megmérkőzik vele. A párisi Follies Berége [sic!] igazgatója nagy összegért szerződtette a két híres birkózót s az ő helyiségében kellett megtörténnie a mérkőzésnek. Rengeteg ember gyült össze a két hires birkózó látására. A küzdelem Schilling vereségével végződött; félórai birkózás után elveszitette az erejét és végignyult a földön. Az arab birkózó lenyomta társának mind a két vállát a földre. Másnap egy Pietro nevü olasz birkózó állt ki a hatalmas arabbal. A mérkőzés nagyon izgalmasnak igérkezett, mert mindenki tudta, hogy e két birkózó halálos ellensége egymásnak; az előtte való napon is összevesztek.

Pietro minden módon le akarta győzni régi haragosát s ebbeli vágyakozásában még attól sem tartózkodott, hogy megszegje a birkózás szabályait. Mikor megkezdték a küzdelmet, mindjárt hamis fogásokkal igyekezett leteriteni az ellenfelét, sőt még gáncsot is adott neki. Abdullah ekkor rettenetesen megharagudott és most már ő is elveszitette a türelmét. Dühében megragadta övénél Pietrót, néhány pillanatig ide-oda taszigálta, majd hirtelen ölre kapta és magához szoritotta. Ez a szoritás olyan rettenetes erővel történt, hogy Pietrónak nyomban kettétört a gerincze. A hatalmas termetü olasz birkózó összerogyott és rövid idő mulva meghalt. Abdullah nagyon megrémült s a nagy zavarban kirohant az utczára és futva igyekezett elmenekülni. Keresték azután mindenfelé, de nem tudtak ráakadni. Néhány nap mulva azután megtalálták a holttestét az egyik pályaudvar közelében. A szerencsétlen ember öngyilkosságot követett el nagy rémületében: a vonat elé ugrott, a melynek kerekei levágták a fejét.

A birkózásnál állandóan életveszedelemben forognak a birkózók, mert vannak olyan fogások, a melyektől a nyakuk is könnyen kitörhetik.

Ilyenkor könnyen megtörténhetik, hogy az erős marku birkózó valósággal kitekeri az ellenfelének a nyakát. Bemutatunk például az egyik képünkön egy ilyen fogást. Az egyik birkózó megragadja a társának fejét és a nyakának ide-oda való csavarásával akarja őt kimozdítani a helyéből.

Az ilyen birkózás természetesen már embertelenség s nem méltó a „sport” elnevezésre.”

Az első világháború vérzivatarát követően, ahogy azt tehát korábban már láthattuk, Péter Rezső volt az, aki magyar edzőként mindent elkövetett, hogy az 1910-ben a hazai olvasó számára még szokatlan török birkózást Európa és a világ élvonalába juttassa – hozzá kell tennünk: sikerrel.

Sorozatunk folytatásában a magyar sajtótörténelemben a törökökkel és Törökországgal kapcsolatos újabb érdekességeket mutatunk majd be.

Horváth Krisztián – Türkinfo