Török-kurd konfliktus: miért vak Európa?

Adhatunk ki nyilatkozatokat, és elítélhetjük Törökországot, de ez nem változtat semmin. Rozsava bukását, ha megtörténik, nemcsak Trump és Erdoğan okozták, hanem a szíriai kurd vezetők rossz döntései és az európai államok tehetetlensége is.

Az európai közvélemény meglepően hevesen reagált Trump elnök vasárnapi döntésére, miszerint az amerikai kormány gyakorlatilag zöld utat adott Törökországnak az északkelet-szíriai kurd autonómia elleni katonai beavatkozásra. A közösségi médián folyamatos a kurdok melletti kiállás, a politikusok és közszereplők sorban szidják a törököket és Trumpot, az Európai Unió pedig felszólította Törökországot, hogy állítsa le az egyoldalú beavatkozást.

Mivel kollégámmal én is megjártam egy hónapja azokat a területeket, ahol most a bombázások zajlanak, emberileg engem is megráznak az események, a civil áldozatokért pedig mindannyian aggódhatunk. Ugyanakkor kutatóként nem mondhatom, hogy az események meglepőek vagy érthetetlenek lennének, sőt: az ezen való európai felháborodást a reálpolitikai gondolkodásunk kudarcának érzem.

Az amerikai és a török viselkedés is érthető és racionális

Az, hogy az Egyesült Államok kivonja erőit Északkelet-Szíriából, nem újdonság, az időpontja volt csak előre láthatatlan. Legkésőbb 2018 decembere óta egyértelmű volt, hogy Trump elnök erre készül. Ezt a döntést lehet kritizálni (szerintem sem tanúskodik jó stratégiai érzékről), de egy legitim döntés. Szíriához hagyományosan nem fűződött olyan mély amerikai nemzetbiztonsági érdek, mint a Perzsa-öbölhöz, Törökországhoz vagy éppen Izraelhez.

Ezt többek között az is bizonyítja, hogy a jelenlegi rezsim gyakorlatilag 1970 óta hatalmon van Damaszkuszban, a kurdok évtizedek óta el vannak nyomva, Washington egyikkel sem akart sok mindent kezdeni. A szíriai polgárháború mára eldőlni látszik, az Iszlám Állam területbirtokló entitásként megszűnt létezni, ettől kezdve jogos a kérdésfelvetés, hogy mi szükség van 2200 amerikai katonát állomásoztatni az országban.

Ennek megfelelően Trump fejében nem az a kérdés merült fel valószínűleg, hogy „mit nyerek a kivonulással”, hanem hogy „mit nyerek a bennmaradással”, amikor az feszültséget okoz a török-amerikai kapcsolatokban, elviszi a figyelmet és a pénzt és amerikai katonák életét veszélyezteti. Persze a bennmaradás mellett is szólnak érvek és az Iszlám Állam elleni harc terhét nagyrészt a kurd milíciák cipelték, ezért érdemeik elévülhetetlenek, de ez nem jelenti azt, hogy Washington bármikor garanciát vállalt volna a kurdok biztonságának vagy függetlenségének szavatolására, sőt: „tavaly óta folyamatosan jelezték a kurdoknak, hogy a kivonulás meg fog történni, elindult a visszaszámlálás, valamit ki kéne találni.”

Persze lehetett látni, hogy az amerikai adminisztráció megosztott, és reménykedni lehetett benne, hogy Trump meggondolja magát, de erre alapozni a túlélés esélyeit nem a legjobb politika.

Másik oldalról Törökország biztonságpolitikai aggályai az északkelet-szíriai kurd autonómiával kapcsolatban szintén legitimek. Ugyan Ankara retorikája messzemenőkig túlzó, de azt senki nem kérdőjelezi meg, hogy az Európai Unió (!) és Törökország által is terrorszervezetnek tartott Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) szoros kapcsolatokat tart fenn Rozsavával. A hónap eleji kutatóutunk alkalmával mi is láthattuk, hogy a PKK vezetőjének, Abdullah Öcalannak az arcképe ott van minden sarkon.

Gondoljuk el, hogy mit szólnánk, ha a mi határaink mellett alakulna ki egy autonómia, amely szoros kapcsolatot ápol egy Magyarországon működő terrorszervezettel.

Ráadásul a török vezetés 2014 óta folyamatosan jelezte ezeket az aggályait, ezeket pedig nem csak a Trump-adminisztráció, de még előtte az Obama-adminisztráció sem kezelte, sőt: az európai nagyhatalmak sem tettek le az asztalra semmilyen épkézláb javaslatot a helyzet kezelésére. Persze voltak itt „biztonsági zónák” és „manbidzsi roadmap”, de ezekről az amerikai kormánnyal szorosan dolgozó elemzők is bevallották, hogy csak időhúzásra szolgálnak.

Sokan állítják, hogy Erdoğan a PKK-t csak ürügyként használja a kurd etnikum elleni fellépésre, de ez nagyon eltúlzott állítás. Persze történnek túlkapások, de ne felejtsük el, hogy Ankarának kiegyensúlyozott kapcsolata van az iraki kurd kormánnyal (amely maga sem szereti a PKK-t), Erdoğan pártjára pedig a törökországi kurdok kb. fele szavaz. Természetesen van etnikai dimenziója a konfliktusnak, de nem az az elsődleges mozgatórugója. Ráadásul a hivatalos török célok még nem is feltétlenül az autonómia felszámolására irányulnak, hanem a PKK neutralizálására.

A nemzetközi politika a hatalompolitikán, és nem az erkölcsökön vagy a szimpátián múlik

Ugyan a kurd vezetők próbáltak óvatosan tapogatózni a szíriai kormány, Oroszország vagy éppen európai államok felé, tíz hónap alatt nem sikerült érdemben megváltoztatni a hatalmi egyensúlyt. Ez pedig egyértelműen Törökországnak kedvezett: geopolitikai okokból és a török hadsereg méretéből adódóan a szíriai milíciák ereje eltörpül, a Szíriai Demokratikus Erők nevű ernyőszervezetüket pedig eddig is az amerikai támogatás tartotta össze. Egyik globális nagyhatalom sem támogatja a kurdokat a törökökkel szemben, senkinek nem fűződik érdeke a kurd autonómia fennmaradásában.

A jelenlegi helyzet kísértetiesen emlékeztet a nemzetközi politikatudomány egyik legmeghatározóbb művére, vagyis Thuküdidész A méloszi párbeszéd című írására. A peloponnészoszi háborúban játszódó történet szerint a Spártával harcoló Athén meglátogatja a kicsi, gyenge, de a nagyhatalmaknak ellenálló Mélosz szigetét, nyomást helyezve rá, hogy álljon be mögé.

A mélosziak vonakodnak ezt megtenni, ezért Athén felhívja a figyelmüket a realitásokra: ha akarnák, két pillanat alatt el tudnák foglalni a szigetet, és mindenkivel végezhetnének, ezért a „természeti törvények” azt diktálják, hogy engedelmeskedniük kell az erősebbnek. Mélosz kiáll az igaza mellett a saját erkölcsi felsőbbrendűségébe vetett hite és egy távoli szövetséges felbukkanásának reménye okán, minden törekvésük azonban meddő. Az athéniak, ahogy az várható volt, leigázzák a kis szigetet, Thuküdidész írói stílusa pedig azt sugallja, hogy a kimenetelért nem a „gonosz” athéniak, hanem a reálpolitikai szempontokat figyelmen kívül hagyó mélosziak a felelősek.

A nemzetközi politika sokat változott Thuküdidész kora óta, de kérdéses, hogy az alaplogika változott-e. Nemzetközi jogi kötelezettségek persze korlátozzák az államok viselkedését, ezeknek pedig Törökország jelenleg nem felel meg, ugyanakkor ez a szíriai polgárháború kontextusában (ahol sajnos a mindennapok részévé váltak az illegális beavatkozások vagy a vegyifegyver-használat) naivitás azt feltételezni, hogy a nemzetközi jog még ér valamit. Ráadásul a török offenzívának nincs sokkal kevesebb jogi alapja, mint az Iszlám Állam elleni nyugati beavatkozásnak, amelyben az EU tagállamai (köztük Magyarország is) különösebb aggályok nélkül részt vettek.

A párhuzam ettől kezdve Mélosz és Rozsava között látható. A szíriai kurd vezetők, és a most meglepődő európai politikusok is figyelmen kívül hagyták a hatalompolitikai realitásokat, és érdemben nem tettek semmit azért, hogy megelőzzék a török offenzívát. Az amerikai vezetők nyíltan megmondták a kurdoknak, hogy az egyetlen módja a túlélésüknek az, ha napirendre veszik a PKK-val való kapcsolatok kérdését, és elkezdenek tárgyalni a törökökkel, ez azonban nem történt meg. Persze „lehet mondani, hogy ez egy áldozathibáztató hozzáállás, de sajnos a nemzetközi politika természete nem engedi meg, hogy bárki szentimentalizmusra építve félresöpörje a hatalmi egyensúlyi megfontolásokat.”

Az európai reálpolitikai gondolkodás korlátjai

Az európai államok felháborodása humanitárius szempontból érthető, politikai szempontból annál kevésbé. A szíriai kurd vezetőkhöz hasonlóan Párizsban, Londonban és Berlinben is mindenki sejthette, hogy az amerikai kivonulás meg fog történni, Rozsava maga is kérte, hogy töltsék be a Washington által hagyott űrt, erre azonban érdemben senki nem reagált.

Ugyanez igaz a kurdok által fogva tartott Iszlám Állam-katonákra is – igen, aggasztó, hogy a török offenzíva miatt több ezer dzsihádista szabadulhat ki, ezt a problémát is azonban már régóta tudjuk, és régóta döntünk úgy folyamatosan, hogy nem kezdünk a helyzettel semmit. Persze most „adhatunk ki nyilatkozatokat, és elítélhetjük Törökországot, de ez nem változtat semmin.”

Ha azt akarjuk, hogy bárki komolyan vegyen minket, akkor nem elég erkölcsre, a civilek védelmére hivatkozni, hanem kőkeményen fel kell lépni és jelen kell lenni. Ennek viszont ára lenne – katonákban, politikai feszültségekben, morális kompromisszumokban és pénzben kifejezhető ára. Ezt az árat pedig Európa jelen állapotában (többek között a kolonialista múlt, a gazdasági helyzet, vagy a belső problémák miatt) nem akarja megfizetni. Elhihetjük magunkról, hogy mi vagyunk a világpolitika normatív világítótornya, de ha ezt nem támogatjuk meg hatalmi eszközökkel, akkor a szép szavak nem érnek semmit.

Ettől kezdve viszont ne lepődjünk meg azon, hogy senki nem tartja be a számunkra fontos szabályokat, és a nemzetközi politika nem úgy működik, ahogy mi szeretnénk.

Rozsava bukását, ha megtörténik, nemcsak Trump és Erdoğan okozták, hanem a szíriai kurd vezetők rossz döntései és az európai államok tehetetlensége is. Ha fontos számunkra a közel-keleti kisebbségek és a civilek védelme, akkor talán tennünk is kellett volna valamit megelőzésképp, nem csak elvárni, hogy mindenki úgy viselkedjen, ahogy mi szeretnénk.

Szalai Máté – a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója