Thököly Imre és a törökök kapcsolata Ausztriával (1.) 1670-1682.

Az alábbiakban közzétett írás M. Tayyib Gökbilgin,[2] az Ankarai Egyetem volt professzorának egy előadását tartalmazza, amely 1976-ban, Isztanbulban hangzott el, a „II. Rákóczi Ferenc és a magyar menekültek a török-magyar viszony megvilágításában” címmel megrendezett konferencia keretein belül. A tanácskozás résztvevői közt magyar részről ott található Köpeczi Béla és R. Várkonyi Ágnes személye is.

Gökbilgin előadása török nyelven[3] hangzott el, és tárgya, Thököly Imre olyan személye a magyar történelemnek, akiről még idáig tudomásom szerint török történész nagyobb lélegzetű írása vagy jellemzése nem látott napvilágot. Ezért is tartom fontosnak, hogy ezen, szóban elhangzott előadás egy jelentős részét magyar fordításban az érdeklődők részére bocsáthassam. A fordítás elkészítéséért ez úttal is szeretnék köszönetet mondani Bajczárné Gyenes Erzsébetnek, a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium tanárnőjének. Az, hogy a szerző török történész, két szempontból adhat okot érdeklődésre: egyrészt egy másik, a magyar történettudománytól eltérő látásmód lehetőségét hordozza magában, másrészt az általa felhasznált török nyelvű források is új színt vihetnek a téma megvilágításába. Az előadással kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy abban több idézet is elhangzik, egyes idézetek török forrásokból, mások a magyar szakirodalomból származnak. Mivel a nyomtatott szövegben nem alkalmazták a láb- vagy végjegyzetelés technikáját, csak a az idézet után nevezték meg a forrást, és azt sem mindig oldal és szöveghű pontossággal, a magyar nyelvű források esetében én nem kívánom megadni a pontos hivatkozást, míg a török nyelvűeknél, ha pontos, megtartom azt. A török nyelvű források esetén mindössze két, bár meglehetősen bő, nyomtatásban megjelent forráskiadványra támaszkodik Gökbilgin.[4] Az egyik Silahdar,[5] a másik pedig Rasid pasa krónikája.[6] Az előadást teljes egészében a fordítási költségek okozta financiális okok miatt nem áll módomban közölni, de annak a legfontosabb részét, az 1680. év végétől 1682. év végéig terjedő időszakot bocsátom az olvasó rendelkezésére. Ez az időszak volt az ugyanis, amikor Thököly az 1680 -as hajdúszoboszlói választás után, melyen őt a bujdosók fejedelmükké tették, az addig őt felügyelő erdélyi udvartól már viszonylagos függetlenségben kezdi meg diplomáciai és katonai tevékenységét. Thököly ez idő alatt mind jobban elszakad Apafy Mihály és Teleki Mihály felügyelete alól, önálló diplomáciai kapcsolatot épít ki Franciaországgal, a Portával, Lengyelországgal és a Habsburgokkal is.

Alkudozásaival, harcaival, politikai sakkjátszmáival eléri azt, hogy a protestánsok sérelmeinek orvoslásáért, amelyekért ő fegyvert fogott, 1681-ben az uralkodó országgyűlést hívjon össze Sopronban. Az ott adott engedményeket visszautasítva folytatja küzdelmét, amelynek eredményeképp nemcsak Zrínyi Ilona kezét és birtokait szerzi meg, hanem a török porta bizalmát is, amely elégnek mutatkozott arra, hogy a szultán katonailag jelentős támogatással segítse harcát. Pályája üstökösként ívelt fölfelé, és csaknem két esztendővel a bujdosók vezérévé választása után, 1682 szeptemberében Fülek alatt, jelentős felső-magyarországi területek elfoglalása után a szultán által küldött athnaméval és királyi jelképekkel a budai pasa Magyarország királyává kiáltja ki azt az fiatalembert, aki nem oly régen még az erdélyi irányítás alatt harcoló kuruc csapatok egyik vezére volt csupán. Tevékenysége, győzelmei, pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a török, megbizonyosodván a Habsburgok gyengeségéről, immár a biztos győzelem reményében kelhessen útra 1683-ban Bécs elfoglalásának céljából….. Fordítás a 199.o. 3. bekezdésétől A Thököly Imre által az 1680-as esztendőben vezetett katonai megmozdulás meglehetősen sikeresen alakult. Thököly szakértőnek bizonyult abban, ahogy nagy tömegeket tudott a parancsaival irányítani, s ugyanúgy abban is, ahogy a számottevő sereg bevetése nélkül az ellenség gyenge pontjait képes volt megtalálni. 1680 augusztusában Késmárk vára már elesett, de a lőcsei vár bevétele sikertelen maradt. Az osztrák parancsnok, Caprara Aenas[7] beavatkozására is számítva az ostromot elhalasztották. Ekkor úgy tűnt, a bécsi kormány is hajlik a békére. Ausztriának ez a lépése az oda menekült magyarok szempontjából nem volt a legjobb ötlet, de az államok közti helyzet alakulásában idővel eredményt hozott. Bécsben tudták, hogy Fazil Ahmed budai pasa halála után a törökök nem mernek segítséget nyújtani a bujdosóknak. Az új nagyvezír, Merzifoni Kara Musztafa[8] pasa ugyan hajlott erre, azonban mielőtt ezt a törekvését megvalósította volna, háborúba kezdett Oroszországgal. Ennek Bécsben nagyon örültek. Hiszen elhárult annak a veszélye, hogy a törökök segítenek a bujdosóknak. Másfelől az osztrákok azt is igyekeztek mutatni, hogy nem kezdenek ki a törökökkel. Több, tervezett erődítményük felépítését elhalasztották, s kérték a szultántól, hogy hosszabbítsák meg a vasvári békét, mely már több mint a fele időtartama alatt is javulást hozott. Mindazonáltal XI. Ince pápa[9] egyáltalán nem támogatta a bécsi kormány ezen álláspontját. A követe által elküldött írásban azt közölte, hogy a császár járjon kedvében a magyaroknak, a törökökkel kezdeményezzen háborút, s a franciákkal szövetkezve támadja meg Esztergomot és Budát. Csakhogy Lipót[10] nem akart se a magyaroknak kedveskedni, se a törökökkel háborúzni. Ekkor a lengyelek és az oroszok kezdeményeztek egyezséget a császárral. Sőt, az orosz követ ezzel a céllal jött Bécsbe. A lengyel nemzetgyűlés pedig felhatalmazta Jan Sobieski királyt,[11] hogy abban az esetben, ha megkapják a katolikus országok segítségét, hirdessen háborút a törökök ellen. Lipót azonban megtagadta a segítséget, így a harc nem kezdődött meg, s közben az oroszok is békét kötöttek a törökökkel. Voltak, akik Thökölyt arról győzködték, hogy férkőzzön a császár közelébe. Azt mondták, ha így tesz, sok segítséget kapnak majd, és mindenki megszerzi magának a jólétet, Thököly ezzel szemben kijelentette, hogy ő ezt a kérdést nem magánügynek tekinti, hanem a haza sebeinek gyógyítása érdekében fáradozik.

A bécsi kormánynak az állt szándékában, hogy különösen a vallási kérdésekben elnéző legyen. A holland és brandenburgi követek tulajdonképpen már a nymwegeni kongresszuson[12] azt javasolták a császári követnek, hogy gyakoroljanak hatást a császárra a következő ügyekben. Egyrészt a protestáns magyarok lelkiismereti szabadsága ne sérüljön, másrészt az idegen országokban élő magyarok visszatérhessenek hazájukba. Azonban Bécsben nem volt olyan ember, aki erre hallgatott volna. Kollonich Lipót,[13]a vallási ügyek legfelső bírája viszont inkább mutatott hajlandóságot arra, hogy az országot egy sivatagihoz hasonló állapotba juttassa, mint hogy toleráns legyen a protestánsokkal. A pápisták így imádkoztak a templomaikban: „ Inkább legyen Magyarország – vagy ami még maradt belőle- magára hagyatva a törökökkel , vagy a császár kezére adva, megfosztva a koronától és a tróntól, mint hogy a protestáns magyarok felé türelmet mutassunk.” Kollonich pedig ezekhez hasonló szavakkal Luther követőit a sátánnál is nagyobb csalónak és árulónak kiáltotta ki. Ekkor hozta az Isztambulban tartózkodó egyik erdélyi követ, Szilvásy Bálint Apafynak a szultán levelét. Ez az 1092 első havának első napján (azaz 1681. január 21-én) IV. Mehmet[14] által Edirnéből írott levél szó szerint így szólt: „Ha megkapod szultáni pecsétemmel ellátott levelemet, tudd, örömömre szolgál, hogy uralkodói személyemnek hűséget, engedelmességet, jókívánságot mutatsz, vámszedő szolgámként mostanáig hűségben szilárd és kitartó maradtál, mióta általam országod ura lettél, azon igyekeztél, hogy az uralkodói személyemmel szembeni kötelességeidet megtegyed a hazád védelmében és néped boldogulásáért, s az egyéb szolgálatok közül is mindet teljesítetted, ami csak lehetséges, és ami a hatalomnak kijár. Nagy örömömre szolgált, hogy Erdély országod adóját megküldted a leveleddel együtt, s uralkodói személyem által elismert Szilvásy Bálint nevű követed útján jelentésed trónom elé jutott. Írásodat szultáni személyem megismerte, kéréseidre reagálva és hűségedre továbbra is szükségem lévén, ezután is a következőt óhajtom: a bizalmát beléd helyező és az én védelmem alatt álló rád bízott országok védelmét folytasd tovább nyílt őszinteséggel, ne alkalmazz a nyomorultakkal szemben elnéző, könyörületes bánásmódot, s üldözz mindenféle gonoszságot…, a fennhatóságom alatt lévő országot védelmezd és irányítsd a keresztény seregekkel, azaz az ördögökkel szemben. Ha bármely más dologban adnék parancsot, azt mindig igyekezz végrehajtani. Uralkodói személyem iránti jóságodat tartsd meg, ezen munkálkodjál, s igyekezz, hogy szavaim jól értsd meg, s vigyázd szultáni pecsétemet.”

Apafi tavasszal, miután megkapta ezt a levelet, rövid időn belül törekedett az ígért török segítség biztosítására, s mind a bécsi kormánynak, mind a bujdosó magyaroknak, mind pedig a Portának a kedvében járt, amikor Erdély földjét kiterjesztette a magyar királyság területére is, bízva a békekötésben. Másfelől viszont Sopronban létrejött egy találkozó, ahol maga a király is jelen volt,[15] s melyet országgyűlésként is minősíthetünk, amelyen Esterházy Pált választották meg Magyarország nádorának. Ő pedig, miután nádor lett, Thököly híveit is meg akarta nyerni magának, s az ország egyesítésére törekedett. Csakhogy a levélváltások nem jártak eredménnyel, mivel az országgyűlésben nagy többségben lévő hithű katolikusokat figyelembe véve Thököly nem látta szükségét, hogy küldöttet bocsásson a tárgyalásra. Thököly ebben az időben a figyelmét Isztambulra irányította. A Portának 1681 februárjában Moszkvával kötött egyezsége jobban felkeltette az érdeklődését, mint Lipót jogi szempontból előkészített engedményei. Márciusban Beregszászon fogadott egy török követet, vele küldött levelet a nagyvezírnek, melyben a nemzeti királyt óhajtó magyarság érzése fejeződött ki. A nagyvezírnek eszébe jutott az a nem sokkal régebbi eset, amikor az osztrákok által később megölt magyar nemesek kérték, hogy a nagyvezír adjon nekik időt és segítséget, mert ezt a védelmet az osztrák fél nem biztosította. A bosszúra gondolva, erre célozva a nagyvezír ezt a latin mondást fűzte hozzá a levélhez: „Sit vindex sangvinum ipsorum.” [16] Thököly ezen kérésének az megtárgyalását Raşid krónikájának kifejezésével élve úgy értelmezték, „mintha a környező államfők és elöljárók védelme alatt, biztonságban az ellenségtől ő maga a szultán egyik dervisrendjének egy szolgája lenne”. Valóban, májusban (1681) a budai beglerbég, Ibrahim pasa arról értesítette Thökölyt, hogy a nagyvezír elfogadta a magyarok szolgálatát. Thököly, a Béccsel szembeni követeléseit is olyan mértékben növelte, amennyire erősen bízott a törökök fegyveres beavatkozásában. Az oszmán-orosz egyezség után a Portától biztosítékot szerezve a bécsi kormányra nagyon súlyos feltételeket kényszerített. A soproni országgyűlésnek azokra az indítványaira, melyekben azt kérték, hogy küldje el oda az embereit, mindig valamilyen kifogást találva elutasító választ adott. Azok, akik Béccsel békét akartak, Thökölyt rendszerint azzal vádolták, hogy tétovázó és tanulatlan fiatalember.

Ez idő alatt az erdélyi követek Isztambulban tartózkodtak. Ezek mindig azon fáradoztak, hogy Thököly dicsőségét aláássák a nagyvezír előtt, eközben arra igyekeztek rámutatni, hogy a Portához fűződő kapcsolata is gyanús, a bujdosók megmozdulásaiban való vezető szerepe semmilyen szempontból nem elfogadható és támogatható, s hogy e fiatal nemes hatalmának mindenféle jelenlétéből okulni lehet. Az értelmezések szerint Merzifoni Kara Musztafa pasa 1681-ben, miután elfoglalt néhány várat, elő akart készíteni egy megállapodást az osztrákokkal szembeni háborúra. Talán arra is törekedett, hogy próbát tegyen: bízhat-e a magyar bujdosókban, a mostanáig folyamatosan a Porta oldalán álló, állandóan csak Orta Macarnak[17] mondott területen lakó népnek a hűségében. A magyar történészek egy része szerint a Porta tiszteletben tartotta azt az egyezményt, melyet minden egyes magyar nemesnek adott. Eszerint az a csoport, mely valószínűleg a független Magyarország népének a többsége, ismét magyarrá lesz és Erdélytől eltérő módon fizetné az adót. Csakhogy egy egyelőre ismeretlen személyre való tekintettel nem akarták Apafit mellőzni, megsérteni. Ebből a meggondolásból 1681. április 18-án egy kinevező iratot (athname) adtak át neki, s ezzel együtt megkapta az Erdély, Havasalföld, Moldva, egyesítéséből alakult seregnek a parancsnokságát. Ebben az írásban engedélyezték a magyaroknak a szabad királyválasztást, arra az esetre pedig, ha az óhajtott siker és győzelem megvalósulna, egy új athname kiadását ígérték. Az erről az eseményről még nem tudó Thököly, akinek a budai beglerbég is megígérte a segítségét, 1681. május 20-án megszakította a fegyverszünetet az osztrákokkal, s Bihar megye ellen indult. Ott, amikor ezt a hírt megkapta, elkeseredett, hiszen nem egy Apafi kíséretéhez tartozó parancsnokként akarta magát a jövőben látni. Csupán Serdar Hasszan váradi pasában bízott. Hasszan pasa ismerve a helyzetet, ki akarta békíteni őket. Rábeszélte Thökölyt, hogy Apafi oldalára álljon, s ahogy az a kinevező iratban állt, elismerje Apafi parancsnokságát.

Valóban Thököly 1681. augusztus 29-én Apafinak küldött levelében egy igaz magyar embernek mondta őt, célzott az eddig tapasztalt hiányosságokra, s a szerinte érdektelen dolgokra elköltött pénzekre, meg arra, hogy az ország nagy nemes férfiúinak példáját kellene követni. Miután az akkori, osztrákokkal szembeni katonai megmozdulások közül néhányban az erdélyiek által vezetett bujdosók vereséget szenvedtek, nyilvánvalóvá vált a Porta számára Apafi, s az általa parancsnoknak kinevezett Telekinek a valódi katonai ereje, illetve a bujdosók ügyében való sikertelenségük, s a Portán ugyanakkor nem hitték azt sem, hogy Thököly jogosabb helyzetben lenne, így a következő események kialakulására ez nagymértékben hatással volt. Úgy tűnt, hogy a váradi beglerbég Hasan pasának küldött, Thököly javát szolgáló információi, jelentései arra a döntésre késztették a nagyvezírt, hogy most már Thökölyt kell mindenképpen támogatni. Ennek bizonyítására Szenczi István követ 1681. augusztus 9-én Isztambulból Thökölynek küldött jelentését említhetjük. Ebben a levélben így ír például: „ Istennek hála, a téged érintő problémákat akár a pasa, illetve a Porta, akár az egész nemzet magáénak vallja, úgyhogy te is jobban tennéd, ha nem várnál tovább…A pasa odáig jutott, hogy a te személyiségedet a sajátjáéhoz hasonlítja, a te szerencsétlenségeidet a maga és az egész török nép tragédiájaként emlegeti. Különösen ügyelj most a németek megmozdulásaira, hogy semmiféle vereség ne érjen általuk, ugyanis a hadseregben lévő összes török szem csakis téged figyel…” Másfelől ugyanakkor a hatalmon lévő kormány pártján álló erdélyi követek Apafi Mihálynak, Erdély nagyurának írott levelükben is például így írnak: „ A nagyvezír megparancsolja, hogy tekintve az ország magyarokkal kapcsolatos problémáit, tedd meg az óvintézkedéseket. A menekült magyarok ugyanis ha a császár kegyeibe akarnak férkőzni, s visszatérni az országukba, akkor tőled és az Erdélyben élő nagy-és kisnemesektől ugyanúgy támogatást akarnak szerezni, mint Thököly híveitől. Hűek akarnak maradni a Portához, ezért kérik, hogy váltsd be az Erdélyben élők számára ezen reményüket, illetve Thököly híveivel szemben is kegyelmet, segítségnyújtást és védelmet kérnek. Ráadásul a nagyvezír már megparancsolta a magyaroknak, hogy közös vezetőt válasszanak, úgy, mint régen volt, most is egység legyen, ne váljanak ketté, azt választanak, akit akarnak, de az nem Erdély ura lesz, hanem egy közös, általánosan tiszteletben tartott elöljáró. Ekkor Lipót Isztambulba küldött egy bizottságot gróf Caprara Albert elnöklete alatt, melynek –feltételezhetően- fontos parancsokat osztott. Mindemellett pedig biztosítékot adtak a nagyvezírnek arra nézve, hogy a császár békeharcos törekvéseit kiterjeszti.

Valójában mind a császár, mind a megfigyelői a magyarokat engedelmességre bíró egyetlen járható útnak azt látták, hogy a törökökkel továbbra is fenntartják a békét. Ekkor írta az egyik megfigyelője Lipótnak: „A magyarok között elég sok a gyanús, hűtlen, engedetlen személy. Zűrzavaros időkben, veszélyes pillanatokban ezek képesek a legnagyobb gonoszságra is. A legmegfelelőbb, amit tehetünk, hogy távol tartjuk őket, s a saját fajtájuk körében hagyjuk” Mivel a császári követ elvárásai nem valósulhattak meg, az említett követ még egyszer javasolta az egyeztetést a kuruc királlyal[18] és embereivel, „ragaszkodva az emberséges fogadáshoz, a különleges bánásmódhoz, s visszaéléstől tartózkodásra intve…”[19]a Porta köreiben egyre erőteljesebben azt akarták tehát, hogy Thököly nyerje meg a „pert”. Voltaképpen Thököly egyrészről tárgyalásokat folytatott a császár követével, a nápolyi Saponarával, másrészt megnősült,[20]s alkuba bocsátkozott néhány nemes úr hatalmának a megszerzése érdekében, majd néhány követet a nagyvezír elé is küldött. Merzifoni (Kara) Musztafához írott levelében így írt például: „Birodalmad lába elé borulva alázatosan könyörgöm hozzád a magyar menekültek (bujdosók-V.D.) törekvéseinek megvalósítása érdekében, hogy ne sajnáld tőlünk a védelmedet. Ha ezt méltóztatsz teljesíteni, szilárd pozíciómat csakis a te birodalmadtól kapott erőnek tulajdoníthatom majd”. A nagyvezír 1682. január 9-én küldte vissza Thököly követeit. Ezek azt ígérték neki, hogy az Orta Macar hercege lesz, s ebben az esetben arról biztosították őt, hogy két éven belül az egész ország neki fog engedelmeskedni, s neki lesznek kötelesek adózni. Nagy örömükre szolgált, hogy a nagyvezír maga a szavát adta, hogy segíteni fog. Thököly ezen jó hírek hallatán lassacskán tovább folytatta a tárgyalásokat Saponarával, illetve magáénak tudhatta a bécsi udvar beleegyezését a Zrínyi Ilonával kötött házasságába, így lehetőséget kapott arra, hogy a Báthory és a Rákóczy család hatalmas birtokait is megszerezze a maga számára. A nagyvezír Thökölynek küldött levelében tudatta, hogy szolgálatait nem hagyja jutalmazatlanul, a budai beglerbéget tábornoknak nevezi ki, s ezután az ő utasításait kell majd elfogadnia. Ehhez a témához kapcsolódóan a Silahtar tarihiban elég érdekes részletek találhatók. „ A nagyvezír Kara Musztafa pasa miután parancsnok lett, s híreket kapott a győztes férfiról (Thökölyről) , elég nagy vagyont áldozott arra, hogy céljához segítse őt.” Hogy pontosan mit tett, s mit nem, arról a Thökölynek szóló kinevező okirat (athname), mely 1682 szeptemberében adatott, így fogalmaz:” ..miután a Porta szárnyával kezdett leszállni az iszlám határain, a hadi ereje (Thökölyé-V.D.) is csatlakozott hozzá.”[21]

Eredményeként említhetők a német területekre való támadások, Thököly veretlen seregeit Kurs-nak (kurucnak) nevezik- görögül ez szentet jelent. Ugyanakkor ennek a szélhámosnak a megmozdulásai szemben állnak a békével. Miután a területeinkről az iszlám határvonal másik oldalára vonultak, mondják, a Császár miniszterétől panaszlevelek érkeztek, de ezekről nem figyelmeztették a szultánt, még csak nem is említették neki. A nagyvezír olyan válaszlevelet küldött, melyben azt írta, hogy a saját országainkat uralma alá vonni szándékozó csoporthoz nem csatlakozunk. Majd elvonulva onnan még inkább kiterjesztette a hatalmát. Továbbá a fent említett esztendőben az akkori budai beglerbégtől, Arnavut (Örmény) Ibrahim pasától kapott tanács alapján követet küldött a birodalmi gyűlésbe egy levéllel és egy szándéknyilatkozattal. Ebből az látszik, hogy a nagyvezír szemét elhomályosította a magyar arany, kiadta a kezéből az Orta -Macar államot, illetve ennek a tengelyét, a Kassa, Fülek és az ezekkel egyenértékű várak és palánkvárak, erődök, a szepességi német városok közül azokat, amelyek szabadságukért ajándékot adtak, s egy bizonyos létszámú katonaságot is kértek. A vezír követe, miután meghívták a szultáni tanácsba és megvendégelték, az adó befizetése után szerencsés csellel bejutott az ajándékozó terembe, a szultán elé ment tárgyalni, átadta az iratot és az ajándékát, és a saját nyelvén, kissé alázatos módon Thököly szavait is tolmácsolta, miszerint „ a kapunk nyitva áll a vész előtt, s ha szavaitok szerint hajthatatlanok maradtok, valószínűleg országunk nagy bajban van”. Erre (a szultán) egy ékköves jogart készíttetett és egy kinevező diplomát juttatott a királyának. A budai beglerbég, Arnavut Ibrahim pasa vezért, hogy az Orta -Macar állam kiszabaduljon a német kézből, s a Thököly fennhatósága alá tartozzon, főparancsnoknak nevezte ki, kinevező írása (athname) mellé kardot és kaftánt is küldött nagy pompával. Ehhez járult, hogy birtokot (,,kaput”) kapott, sőt még mást is adományoztak neki: a budai járás hadszínterén kívül eső értékes birtokokat és területeket a katonákkal együtt, Kuşçu (Madarász) Musztafa pasa, Şeyhoylu Ali pasa, Zağarcι Mehmed aga is tetemes mennyiségű janicsárt, fegyverest, tüzért és fegyverszállítót adott, és a budai várból is elég sok fegyvert és katonai felszerelést, muníciót is kapott. Miután ezeket a katonákat a következő év tavaszán összegyűjtötte a pesti harcmezőn, találkozott Thökölyvel, s minden egyes katonában nyomatékosan tudatosította, „hogy az ő megválasztásának érdekében hozzon szilárd és szent döntést.” 1682 áprilisában Thököly Budára ment, s ott szembesült a szokatlanul nagy sikerrel. Tiszteletére naponta ünnepségeket rendeztek.

Ahogy az utcán járt-kelt, a nép azt kiáltozta: ” éljen a magyar király!” Buda kormányzója, Ibrahim pasa Thökölynek átadta a szultán ajándékait. Helyeselte, hogy erejét a királyi Magyarországon tartalékolja. Azt mondta, így az osztrákok nem figyelnek a háborús előkészületeire. Ibrahim pasa és Thököly a béke alapjait készítették elő, s abban reménykedtek, hogy a szultán majd jóváhagyja azt. A budai beglerbég – úgy tűnik- egy május 18-án küldött levelében tudatta Erdély fejedelmével a Thökölyvel való szövetséget. Ez szó szerint így szólt: „Te, a Porta keresztény hercegei közül a legrégebbi, te, a legjobb adófizető erdélyi úr, én szívbéli jó barátom! Értékes leveledet megkaptam, a tartalmát tökéletesen megértettem. Mélyen tisztelt barátom, a szultánunk akarata az, hogy a Portához régtől fogva hű és kötődő Alsó-Magyarország népének ügyét már engedd útjára. Méltóságos szultánunk jónak tartja ezeket az emberbarát törekvéseket, s téged is hű szolgájaként ismer, így kér, hogy a most részben egy illetőnek a saját földjén, részben a te területeden, részben pedig a herceg Thököly Imre barátod birtokában lévő Alsó -Magyarországon élő lakosságot ne szűnj meg biztosítani testvéri szeretetedről és minden lehetséges módon az egyezséget szolgáld. E tárgyban semmit ne hanyagolj el! Ha van valami kívánságod, terved, előbb jelentsd a Portának, s csak azután tegyél lépéseket!” Thököly Imre 1682 júliusának elején lépéseket kezdeményezett. Azon munkálkodott, hogy mielőtt az ellenség előkészületeket tenne, ő számos pozíciót tartson a kezében egyszerre. Azt gondolta ki, hogy parancsnokával, a budai pasával, előzetes egyeztetés nélkül Kassára érkezik. A pasa közben- még a Budáról való elmozdulás előtt- Erdély urát is magához rendelte. A július 24 -i dátummal ellátott írásban így beszél: ”Az oszmán sereget alkotó iszlám katonák által elfogadtatott parancs szerint Alsó-Magyarország védelmének megvalósítása érdekében Eger várába érkezem. Innen egyenesen Kassára szándékozom vonulni. Neked mostanáig nem sikerült ideérned. Gyorsan gyere!” Thököly meg akarta félemlíteni a népet a bejövő török sereg említésével. Követelte a fegyverletételt, arra hivatkozva, hogy a törökök nem lesznek olyan könyörületesek, mint ő. Július 26-án kihirdette az általános felkelés indítását. A kiadott nyilatkozatban a következő vádakkal illette az ellenséget: a mostanáig elszenvedett veszteségek kárpótlásának problémáját a következő országgyűlésre halasztotta, a menekülteket a pusztulásba sodorják, a jóváhagyása nélkül követeket küldenek a Portának, s olyan döntéseket hoznak, amelyek a magyar függetlenséggel szembeszállva a császárnak biztosítanak békét és nyugalmat.

Ennek az utóbbi vádnak nagy hatása volt. Hiszen elterjedt az a szóbeszéd, miszerint Lipót a Tisza keleti partján lévő országot a törököknek akarja adni, hogy azt mondták, „inkább vessük alá magunkat Thökölynek, fizessünk adót a töröknek, mint hogy rabszolgának adjanak el bennünket.” Kassa várának parancsnoka egy ideig védte a várat, azonban amikor látta, hogy a janicsárok megközelítették a várfalakat, kitette a megadás zászlaját, így Felső-Magyarország fővárosa Thököly kezébe került (augusztus 14-én). Az e témában részletekkel szolgáló Silahtar tarihi egyrészt ismerteti, hogy a magyar királynak nevezett Thököly úgy foglalta el a tizenhárom éve az osztrákok által védett, és a németek erődjének mondott várat 12000 lovas és gyalogos katonájával, hogy az -az egri beglerbégtől, Şeyhoylu Ali pasától érkezett parancsnok segítségével két nap, két éjszaka tartó harc után kapitulált. Ehhez még a következő dolgokat teszi hozzá: „…és azzal a céllal fogadta a magyarországi, régtől fogva nyugodtan és békésen élő föld- és ingatlanbirtokosok népét, illetve a kereskedők csoportját, hogy az előző helyükre telepedjenek. Ám megkegyelmeztek nekik és a németek által felügyelt várkapuból a németek nyolcszáz válogatott emberükkel menekültek el…Ezután a fentebb említett várban a felső szintet harc nélkül elfoglalta a szultán országát szövő, birodalmi „szűcs”, a támogatást és kegyelmet kérő Thököly Imre. S azért, hogy neki, a királynak megadják az engedelmességet, az embereit békén hagyják, és hogy a harcra felszentelt fosztogatóktól védve legyenek, a parancsnok egy pillanatnyi megállás nélkül még aznap az iszlám hitre felesküdött katonáival együtt útra kelt, elhagyta azt a helyet, s egy jó darabon visszavonult…” Thököly ezután sorra elfoglalta Eperjest, Lőcsét, Tokajt, Ónodot, Putnokot, s augusztus 22-én az „oszmán kuruc” sereg Fülek várát kezdte ostromolni. Ekkor Thököly és Apafi között nem volt egyetértés, olyannyira, hogy Apafi kivált az egyesített török –kuruc -erdélyi seregből és visszatért Erdélybe. Az eseményről Raşid a krónikájában a következő módon tesz említést:” Ezalatt Thököly Imre és az erdélyi király urak között egy bizonyos széthúzás és ellenségeskedés mutatkozott. Ezután esett el Fülek vára, melynek részleteit a Silahtar krónikából tudjuk meg. A másik oldalon közben megértették az Isztambulból visszatérő Caprarának a megfigyeléseit, a háborús készülődést, Bécsben titkos hadi tanácskozást tartottak (1682 augusztusában), ezzel egy időben- gondolva, hogy a törökökkel és a franciákkal szemben nem indítanak háborút- úgy döntöttek, hogy a törökökkel bármi áron békét kell kötni. A tárgyalás folyamán néhányukat kényszeríteni kellett, hogy a törökökkel szembeni háború tervét vessék el, a többség így érvelt ellenük: „keleten csak néhány tartomány, nyugaton viszont a császárság koronája a vita tárgya”. Maga a császár is ezt az elgondolást vallotta magáénak. Thököly Fülek bevétele után ünnepi ruhát öltött, s a parancsnok így kereste fel Ibrahim pasát a sátrában.

A zászlaján a Thököly család címere fölé a következő szöveget írták: „Tandem Volonte Deo”.[22] Ibrahim pasa Thökölyt leültette magával szembe, majd szép szavakkal elmesélte a török-magyar barátság történetét: „ Bethlen hazafias megmozdulásairól dicsérettel beszélt. A mostani helyzetet is Bethlen idejéhez hasonlítva pedig azt mondta, hogy az ő emléke előtt tisztelgő, méltó örökösét a birodalmi kormány magyarországi bírájává akarja tenni, ezért Thököly értésére adta, hogy a verhetetlen oszmán sereget Magyarországra küldi, s a jelenlegi helyzetben Thökölyt Magyarország királyaként szólítja. Azután átadta a szultán és a birodalmi tanács által küldött okmányt (athname). Ennek az alapja a budai találkozó után Thököly és Ibrahim pasa emberei között jött létre. Ezek az alaptételek a vasvári békében rögzített határok közé szorított magyar terület egységét vetítették elő, és azt, hogy ezzel együtt a nemesek és a protestánsok függetlenségét a török védelem alatt biztosítani fogják. A budai megegyezést egy jogszerű megállapodás formájába öntő, 14 pontból álló, ezen a területen (Fülek vára alatt) kiadott okmányról egyébként Raşid krónikája is említést tesz. Bethlen követőjét, Thökölyt magyar királyként határozzák meg, s kifejtik, hogy az ő királysága pedig egész Magyarországot és Horvátországot is magában foglalja. Ugyancsak e szerint az okmány szerint Thököly halála után a magyarok szabadon választhatják meg királyukat, de ez a választott király nem lehet katolikus. A hitüket, szokásaikat gyakorolhatják majd, éppúgy, mint a horvátok, és a két protestáns felekezet (a lutheránusok és a kálvinisták) ezután is ugyanolyan jogokkal élnek majd. A magyar területekre nem áramlanak be a törökök, ezt az országot nem fogják „megnyirbálni”, Magyarországon a törökök segítségével Ausztriától visszaszerzett minden vár és terület magyar marad. Az Ausztriával kötendő egyezményben a szultán a magyarok ellenében semmilyen ügyben nem engedhet. A büntető vámot eltörlik az ország javára, a magyar kereskedők a napi adó befizetése után az oszmán birodalomtól minden téren függetlenül kereskedhetnek. De a mostanáig két oldalra adózó területek ezután is ugyanolyan módon fizetik az adókat. A magyar király a saját birtokáért évente 40000 tallért (a krónikákban 40000 ”fekete garast”) adózik az oszmán kincstárba, és ez az összeg semmiféleképpen nem gyarapodhat. A kinevező okmány után átadták Thökölynek a királyságot jelképező ajándékokat: kardot, koronát, pálcát, zászlót és kaftánt. Ezeknek mindegyikét egy-egy pasa adta át. A prémet adományozó pasa például így szólította meg: Thököly Imre, szeretett szultán urunk a magyar királyságra való kinevezésed jelképeként küldi ezt a kaftánt, melyet vegyél most át tőlem és tudd meg, hogy aki ezt a kaftánt valaha levenné rólad, az mintha a szultán hátáról venné le…A többi pasa is ehhez hasonló szónoklatokkal ajándékozta oda a fenti dolgokat.

Miután Thököly a koronát is a fejére tette, a főparancsnok felállt és üdvözölte az új királyt, majd a többieket is felszólította, hogy így cselekedjenek. Thököly pedig a pasa kíséretében visszaindult a sátrába, s végig az úton nem tudta kiverni a fejéből, hogy Ibrahim pasa szándékának eleget kell tennie. Csakhogy amint egyedül maradt, hogy megnyugtassa a kíséretében lévőket, mindjárt közölte, hogy bár elfogadta a királyi címet, magát csak fejedelemnek nevezi, s továbbra is Magyarország bírája akar maradni. Ekkor a törökök által adományozott királyságot elfogadni nem tudó Bocskaira és Bethlenre emlékeztetett, még ha burkoltan is. Mivel később ez lett a vita tárgya, Thököly úgy magyarázta, hogy lehetetlen lett volna el nem fogadnia a királyi jelképeket. Így Magyarországon egy új fejedelemség,[23] egy feudális nagybirtok alakult, valójában évekig létezett és függetlenítette magát a magyar királyok irányítása alól. Az új fejedelemséget az Erdélyből menekültek és a nemesek egy része ismerték csak el. Thököly ezután Saponarának azt üzente, hogy minden dologban az elődei útján fog járni, kész békét kötni a Német-Római Császársággal, csakhogy ezt szükséges a mostani helyzetnek megfeleltetni, mely feltételeket az előző télen már tisztázták, ezt most megerősítette, illetve egyéb dolgokkal egészítette ki. Fülek bevétele után Ibrahim pasa parancsnok visszatért Budára, így Thököly igen kevés hadi erővel maradt ott. Ettől a helyzettől nem éppen boldogan azt panaszolta a Portának, hogy Ibrahim pasa még egy ideig vele maradhatott volna, hogy segítsen neki Nyitra és Léva várának bevételénél. Ezzel együtt, mivel Caprara már előbb visszatért, Thököly ebből az esetből hasznot húzva, sorra kaparintotta kézbe a bányavárosokat, az egyikben ezek közül az ő címerét ábrázoló új aranypénzt is veretett. Ezeken a területeken Thököly mint uralkodó elismerése teljesen elterjedt volt. Október 18-án Bécsben kezdődtek tárgyalások. A császár képviseletében ezeket a megbeszéléseket Hermann[24] és Hocker[25] irányították. Először is elhatározták, hogy Thökölyt nem ismerik el fejedelemnek, csak principálisnak, hercegnek. Thököly követei erre azt mondták, hogy olyan béke kötésével nem fognak egyetérteni, amely a Porta és Bécs között, Thökölyt kizárva történne. Ugyanakkor készen állnak közbenjárni az urak számára egy olyan általános béke ügyében, amely a kereszténység hasznát szolgálja. Ezzel szemben a császári követek azt firtatták, hogy szeretnék megérteni, Thököly milyen alapon tudta rábírni az oszmán birodalmat a békekötésre. Ezen kívül Thökölynek a Portával való kapcsolata miatt is kifejezték aggodalmukat. Erre válaszul a magyar követek megismételték, hogy elsődleges óhajuk a béke további fenntartása, s kérték a bécsi udvart, hogy fogadják jóhiszeműen Thökölynek a törököktől való függőség- tiszteletét. Ne higgyék azt, hogy a magyarok a török függéstől nem akarnának szabadulni, de-mint mondták- Thököly annál kevesebből is megérti, mint amit a porta neki adni szándékozott, hogy a kinevező okmányt csupán katonai célok érdekében küldték neki. A közbenjárás javaslatát a béke ügyében bécsi kormány nem tudta elfogadni. Így a Habsburgokra olyan szerep hárul majd, melyet Európa-szerte megvetnek.

Csakhogy Thökölyt sem tudták megbüntetni azzal, hogy a javaslatát azonnal elvetették. Végül 1682. november 19-én aláírták a fegyverszünetet. Úgy tűnik, még előtte Thököly Isztambul óhajából akarta ezt a kiegyezést. Hiszen Erdély fejedelmének a Portánál lévő követe, Nagy István az Apafinak december 10-én küldött levelében azt az információt írta, hogy Thököly a Portát úgy értesítette, hogy a bécsi udvar akar fegyverszünetet kötni, s neki is ez az óhaja, s amíg a birodalmi tanács ez ügyben egyezségre jut, addig is egyezzenek meg a fegyverszünet lefolytatásának módjáról A bécsi udvar és Thököly közötti egyezmény-sorozat szerint a Thökölynek a Garam folyóig Észak- Magyarországon tartalékolt katonai egysége számára az udvar havi 3000 aranyat fog adni. Emiatt a magyar történészek az alábbi nézetet vallják: „ A bécsi kormány abszolutizmusa az egész harctéren elkerülhetetlenné tette a visszavonulást. Ezt két tényező hozta előtérbe. Az egyik az általános európai helyzet, a török-francia kapcsolatok, a másik pedig a magyarországi menekültek és Thököly nyomása…Ha a magyar királyság keleti részei a kassai osztrák parancsnoknak mindenféle panasztétel nélkül szót fogadtak volna, akkor nem maradhatott volna meg a magyar alkotmány ismételt érvényesítése, s a nagyrészt protestáns területeken a vallási szabadság elfogadása. Ebben a tekintetben Thököly megmozdulásai mind az általános európai problémákra, mind a magyarság fejlődésére nagymértékben hatást gyakoroltak. Pontosan úgy, mint Bethlen és Rákóczi György idejében volt…” Thököly értesítette a helyzetről Apafit. Így végleg eldőlt, hogy Magyarország egy részének a vezetője lett. A protestánsok örültek a helyzet ilyen irányban történő változásának, megszűnt a vallási kérdésekben mostanáig jellemző nyomás. A bujdosók pedig hazájukba visszatérve visszakaphatták birtokaikat, megmenekültek a rendszertelen adóktól, az osztrákok kíméletlen magatartásától, s kinyithatták az iskoláikat is. Thököly úgy hozta létre –ennek a kornak a jelszavával élve- a „Restitutio in interregnum”-ot,[26] hogy az minden megrázkódtatás nélkül valósuljon meg. Az Eperjesi Kollégium régi diákja, Thököly tiszteletére és az ő jelenlétében megrendezett előadásában Thökölyt mint a protestantizmus és a magyar függetlenség és szabadság megmentőjét tüntette föl. A serege napról napra nőtt, Észak-Magyarországon az osztrák katonák elnyomását és zsarnokságát látva a kisnemesek és a jobbágynak nevezett parasztok is tömegesen csatlakoztak hozzá. A Thököly birtokain régóta élő szlovák parasztok is gyorsan helyet kaptak – a többiekhez hasonlóan – a kuruc lovasok mellett, a gyalogosok is hősiesen szálltak harcba, de az irányítás és a hadbíróság nem működött megfelelően, s hamarosan felbukkantak az első fosztogatók is…

Eddig tartott tehát Gökbilgin előadása, amelynek határát az 1682-es év képezte. Ezen év határkőnek való választását valószínűleg az indokolta, hogy Gökbilgin Thököly pályáját külön választotta Magyarország történelmi útjától. Míg Thököly számára 1682 volt az a pont, ahol a legnagyobb katonai és diplomácia hatalommal bírt, 1683 viszont az elővigyázatos taktikázás, majd a Bécs sikertelen török ostroma után már a gyengülés előjeleit hordozta magában. Míg tehát Magyarország számára 1682 a négy részre szakadás miatt egy történelmi mélypont volt, addig Thököly számára ez épp ellenkező előjellel bírt. Az a típusú hadviselés, amely 1682-ig a sikerre vezetett, többször épp az erdélyi vagy a török seregek támogatása miatt, 1683 után már nem tudott sikert elérni. Thököly 1682-ben még erős és virágzó diplomáciai kapcsolatai sem tudtak már erősebbé válni a későbbiekben, így mindenképpen ezt az évet nevezhetjük rá nézve annak a pontnak, amelyről már csak lefelé volt tovább…..

[1] Thököly Imre ve Osmanli 1670-1682.: Avusturya iliskilerindeki rolü. In: Türk-macar kültür münasebetleri işigi altinda II. Rákóczi Ferenc ve macar mülticileri. Istanbul Üniversitesi, Edebiyat Fakültesi, Istanbul. 1976. 180-210.o. Fordított rész:199-210. o. , 1680-1682. A tanulmány le nem fordított részében Gökbilgin a Thököly-felkelést megelőző vasvári békéről és Wesselényi-mozgalomról értekezik, bemutatja a Thököly-családot, majd időrendi sorrendben haladva az 1670-es évtől kezdve mutatja be a magyarországi eseményeket azok európai méretű diplomáciai és történelmi összefüggéseikkel együtt. [2] M Tayyib Gökbilgin: 1907-1982. [3] Magyar nyelven megjelent jelentősebb írásai: Nagy Szolimán 1566. évi Szigetvár elleni hadjáratának előzményei. In: Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 66. 1966., Rákóczi az oszmán birodalomban. In: Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Írta: Köpeczi Béla, Benda Kálmán. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 83-90. o., Rákóczi Ferenc és a bujdosókra vonatkozó török források. In: Rákóczi-tanulmányok. Szerkesztette: Köpeczi Béla, Hopp Lajos, R. Várkonyi Ágnes, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 711-715.o., Székesfehérvár 1543. évi elfoglalása és a magyarországi török fennhatóság kérdéséről. In: Hazai György: Török kor. István Király Múzeum Közleményei, Székesfehérvár, 1977. 37-40.o. [4] Érdekes lehet még e részről az általam a közelmúltban fellelt török forrás, mely a magyarországi török hódoltságra vonatkozó vegyes szultáni rendeleteket tartalmazza az 1682-es évből. Reményeim szerint mi hamarabb napvilágot láthat a magyar fordítás is. Lelőhely: MOL, Mikrofilmtár: 10666. doboz, Nr 2470. [5] Silahdar Tarihi I-II. Ed. Refik, A. Istanbul, 1928./Silahdar Mehmed aga findiklili, Tarihi, 1-2. c. Istanbul, 1928. [6] Tarih-i Rasid, I-VI. Istanbul, 1865. [7] Az 1682-ben, Isztanbulban császári követi tisztet betöltő Caprara Albert fivére. [8] Kara (Fekete) Musztafa: Török nagyvezír, Köprülü Mohammed nagyvezír volt pártfogója, akinek lányát is elvette. Az 1683-as, Bécs elleni hadjárat vezére. [9] XI. Ince: született: 1611, pápa: 1676-1689. [10] I Lipót, német-római császár, magyar király. Született :1640., császár 1658-1705. Magyar király: koronázva 1655, uralkodott: 1657-1705. [11] III. (Sobieski) János, lengyel király. Született: 1629, uralkodott: 1674-1696. [12], Nymwegen, (Nimwegen, Nijmegen): németalföldi város, ahol 1679-ben Franciaország és a Német-római császárság békét kötött egymással. A konfliktusok előzménye a franciák reuniós, azaz terület visszacsatolási programja volt. A békekötés után lett hosszú időre a francia a nemzetközi diplomácia meghatározó nyelve. [13] Kollonich Lipót: 1631-1707. az 1673-1674. évi protestáns kivégzések majd üldöztetések nagy szorgalmazója , 1692 után a bécsi udvari kamara elnöke. 1695-1707-ig esztergomi érsek. [14] IV. Mohammed (Mehmet) török szultán, született: 1642, uralkodott: 1648-1687. [15] Az 1681-es soproni országgyűlés. Az országgyűlés Thököly mozgalmát volt hivatott leszerelni, de azt Thököly nem ismerte el törvényesnek, és még követei útján sem képviseltette magát. Az országgyűlés megválasztotta Eszterházy Pált magyar nádornak, megkoronázta Lipót nejét, Eleonórát, és eltörölték a Guberniumot (kormányzóság) és annak addig fennálló adórendszerét is. A protestánsok számára megadott engedmények (elűzött papok visszatérése, nemesi réteg szabad vallásgyakorlata, elvett templomaik egy részének visszaadása ) ellen a protestánsok rendeletben tiltakoztak, mivel azokat kevésnek találták, és követelték „régi szabadságuk” visszaadását. [16] „Bosszúból vérre szomjazik”. [17] Orta Macar, azaz Közép-Magyarország. Az értelmezés a mai értelemben vett Felvidékre vonatkozik. [18] Itt a király kifejezés csak tartalom nélküli jelzőként szerepel, Thökölyt 1682. szeptember 16-án koronázzák meg és kiáltják ki királlyá. [19] Raşid tarihi- krónikája 387.o., Silahtar tarihi krónikája 757. o. [20] Feleségül vette Zrínyi Ilonát. [21] Az athname átadásához és a füleki eseményekhez fellelhető még egy korabeli török forrás, amelyet Gökbilgin nem használt fel ebben a tanulmányában: Mehmed Halife: Tarih-i Gilmann. In: Hadtörténeti Közlemények, 1925. A fent leírt részekre lásd a 412. oldalt. [22] Kb. Legyen meg az Isten akarata. [23] Amelynek korántsem stabil határai megközelítőleg Munkácstól a Garamaig terjedtek, délről pedig a török hódoltság határolta. [24] Badeni Hermann: 1628-1691. A XIV. Lajos elleni harcok során feltűnt hadvezér, 1682-től a Haditanács elnöke, a későbbi magyarországi felszabadító háború jelentékeny résztvevője. Antonio Caraffa olasz császári hadvezér az 1687-es eperjesi vértörvényszéken azt a vádat emeltette ellene, hogy Hermann Thököly titkos híve, Lipót császár azonban a pert megszüntette ellene. [25] Paul Hocher: I Lipót tanácsosa, ő volt annak a bíróságnak az elnöke, amely a Wesselényi-mozgalom résztvevői fölött ítélkezett. Ő javasolta 1673-ban a császárnak Ampringen János kormányzóvá való kinevezését. Jelmondata: „egyetlen orvosság a halál, mert a halottak nem fészkelődnek”. Az ő nevét őrzi a magyar hóhér szó. [26] Visszaállítása az uralkodó nélküli állapotnak
Tayyib Gökbilgin

Fordította: Bajczárné Gyenes Erzsébet

Előszó, jegyzetek: Vincze Dániel