![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
Sinan Yaman: Tuna Kürsüsü. Edit Tasnádi Kitabı. (Sunuş: Ahmet B. Ercilasun.) Istanbul 2022, Ötüken. 240 p.
Nem feltűnő, pedig voltaképpen példátlan, hogy egy évtizeden belül már a második olyan könyv jelent meg, amely kortárs magyar turkológusról, de a szélesebb közönség számára íródott. 2015-ben jelent meg a hazai kiadású, magyar nyelvű Vásáry István-pályakép, idén pedig Isztambulban napvilágot látott a Tasnádi Edit életét, munkásságát bemutató török nyelvű kötet. Az utóbbi mű segítségével egy olyan, rendhagyó pályát követhetünk nyomon, amely több szempontból is szokatlan: a magyar turkológiai hagyományhoz képest a műfordítás peremterületnek mondható, azonban – éppen Tasnádi Edit munkássága által – ez a peremterület különös súlyt nyert; miközben maga Tasnádi, szótárszerkesztő és irodalomtörténeti tevékenysége által továbbra is része maradt a szorosabban értett ’szakmá’nak. Munkabírás, szorgalom, remek stílusérzék, nem utolsósorban egy erős kultúrdiplomáciai készség tette lehetővé annak a nagyon gazdag, összetett életműnek a kiformálódását, amely joggal keltette fel a török szerző, Sinan Yaman figyelmét.
A ’kisebb irodalmak’ tolmácsolása Magyarországon nagyon jellemző, értékes hagyományokkal bír, ami a műfordítások nyelvi-szakmai igényességében, de a magyarral ősi kapcsolatokat őrző finnugor és törökségi kultúrák iránti érdeklődésben is megnyilvánul. Egy különbség azonban évtizedeken át érzékelhető volt: a finnugor – pontosabban a finn – egykorú irodalom, főleg a regény recepciója már a Horthy-korszakban is fölmutathatott néhány maradandó értékű eredményt; míg a törökség iránti érdeklődés- néhány elfeledett kísérleten kívül – akkoriban még a szaktudomány, az egzotikum és a romantikus rokonkeresés háromszögében maradt. A finn társadalom több fontos magyar szerző számára úgyszólván modellértékű volt, s ez a helyzet a már fejlett finn próza iránti érdeklődést is előnyösen befolyásolta. Az új török irodalom jóval lassabban és nehezebben bontakozhatott ki, s nálunk inkább csak 1948 után kapott figyelmet, néhány kiemelkedő – és erősen kommunista elkötelezettségű – képviselője által. A magyar olvasók többsége számára azonban zavaró lehetett a rákosista, ’hivatalos’ baloldaliságtól gerjesztett népszerűsítés; másrészt – éppen Nazim Hikmet tehetsége nyomán – leginkább a líra került előtérbe, egy olyan műfaj, ami az ország, a nép árnyalt bemutatására talán kevésbé alkalmas, mint az elbeszélőirodalom (vagy éppen a dráma). A változás nagyon lassan, fokozatosan a század második felében bontakozott ki, s napjainkra úgyszólván kiteljesedettnek mondható; a legfontosabb, a központi szerepet pedig vitathatatlanul Tasnádi Edit játszotta benne. Műfordításaival és kultúrdiplomáciai kapcsolataival olyan közvetítőnek bizonyult, akinek munkássága már az egyetemes magyar irodalomtörténet számára is figyelemreméltó.
Sinan Yaman könyve – az ajánlás és a bevezető után – hat részből álló, személyes hangú riportsorozatban mutatja be a turkológus-műfordító-kultúraközvetítő hosszú és izgalmas pályáját. Az első négy rész nagyjából az időrendet követi: családi háttér és gyermekkor, tanulmányok, munka a Magyar Rádiónál, munka Ankarában. Az ötödik rész a török irodalmi-kulturális élettel, az egyes írókkal kialakult kapcsolatokat mutatja be, míg a hatodik rész a közös történelmi múltat, a két nemzettudat érintkezési pontjait vázolja. A hetedik rész szorosan véve nem tartozik a riportsorozathoz: itt magyar és török közéleti személyek, valamint barátok, tanítványok méltatják Tasnádi Edit munkásságát, beszélik el vele kialakult barátságuk történetét. Közel harminc oldalas bibliográfia, fotógyűjtemény és névmutató zárja a kötetet.
Nagyon tartalmas, ugyanakkor nagyon érdekes, olvasmányos könyvet készített Sinan Yaman. Ha a magyar olvasóban marad némi bizonytalanság, az leginkább tárgyi természetű és saját helyzetéből fakad: magyarként olvas török közönség számára készült könyvet, s nem mindig tudja, hogy amire ő maga felfigyel, az a török olvasóban mennyire hagy nyomot. Így – például – megtudhatjuk, hogy a Magyar Rádió viszonylag szűk időtartamú török adásait – a csúcsponton – évi negyvenezer hallgatói levél, kérés nyugtázta: saját szempontunkból mindenesetre meglepő és elgondolkoztató szám. Szerény kultúraközvetítő szerepünkhöz pedig egy kisebb adalék: Törökország első világirodalmi könyvsorozatához az ankarai magyar tanszék (akkor Hungarológiai Intézet) könyvtárában található, hasonló témájú magyar sorozat adott ötletet, a kezdeményező pedig maga Inönü köztársasági elnök volt. További, magyar szempontból figyelemreméltó, de alig ismert tények is gazdagítják a könyvet.
Azonban egészen más jellegű érdekességekkel is találkozunk. Az önéletrajzi-emlékező jellegből fakad, hogy számos különös helyzet, életkép villan meg, gyakran közszereplőkkel. Így a Ligeti Lajoshoz fűződő kis történet megmutatja, hogy egyetlen álláspont, vélemény is mennyire fontos lehet egy alakuló életpálya számára. A váltás, az életfordulat ugyan mélyebb késztetésből fakadhat, de az apropónak megvan a saját, önálló szerepe.
A könyv ötödik része – az ötödik beszélgetés – különösen izgalmas: áttekintést ad Tasnádi Edit török irodalmi kapcsolatainak kibontakozásáról. Erősek a személyes szálak, s így valószínűleg olyan adalékokat, háttérinformációkat is olvashatunk, amelyek Sinan Yaman kezdeményezése nélkül feledésbe merültek volna, pedig a későbbiekben még hasznosak lehetnek. A hatodik beszélgetés szintén áttekintő jellegű, de visszakanyarodik a régmúltba. A magyar-török történelmi kapcsolatokról nyújt rövid, de átfogó képet. Nem az a célja, hogy újat mondjon: érdekesen, de jó arányérzékkel és lényeglátással foglalja össze, amit – a jelenleg leginkább elfogadott álláspontok szerint – egy érdeklődő török olvasónak ebben a témában jó tudnia. A fejezet kezdetén a Rege a csodaszarvasról török szövege (Dursun Ayan műfordítása) kapott helyet: így az ősi történelmi és az újabb irodalmi kapcsolat összefonódik, erősíti egymást.
Tasnádi Edit műfordítói ars poetica-ját az ötödik fejezetben olvashatjuk; azonban a műfordítással kapcsolatos gondolatok, kérdések – érthetően – másutt is előkerülnek a könyvben. Vitatható közülük az a szerzői megjegyzés, hogy a műfordítás lényegében a kortárs irodalom átültetését jelenti. Talán az oszmántörök és az újtörök irodalom közti éles váltás generál ilyen gondolatot. Tasnádi Edit inkább alkati okból, s az új török irodalom izgalmas, látványos fölzárkózásának hatására fordulhatott a kortárs vagy közelkorú szerzőkhöz. Amit pedig a műfordításról elmond, tökéletes összhangban áll a magyar műfordítás – klasszikusokon csiszolódott – legjobb hagyományaival: a jó, lehetőleg egyenértékű megoldások finom belső hallást és nagy találékonyságot kívánnak. Pál Laura méltató írása a Yaşar Kemal-fordítás (Ördögszekerek útján) erejét, gazdagságát és szöveghűségét emeli ki. Több olvasó Orhan Pamuk folyondármondatainak sikeres átültetésében gyönyörködik, érdemes azonban fölfedezni az egyszerű mondatok bravúrját is: Fölemelte puskáját az aga fia – így zárul az egyik Bekir Yıldız-novella Tasnádi Edit fordításában. A megváltoztatott szórend a fokozásnak, egyszersmind a lezárásnak is milyen remek eszköze!
Maga Tasnádi a könyvcímek fordításával kapcsolatos nehézségekről is ejt néhány szót, természetesen példákkal fűszerezve. (S itt talán meg lehet jegyezni, hogy éppen a most ismertetett könyv címe – Tuna Kürsüsü – igen alkalmas további példa lehet: már az sem biztos, hogy a Tuna/Duna teljesen azonos asszociációkat ébreszt a török és a magyar fejben, s hozzá a kürsü-kürsüsü/szószék-szószéke ill. emelvénye, tanszéke, tudománya… Frappáns, érthető, az eredetivel összhangzó magyar címért bizony itt is küzdeni kellene.Azonban ilyen gazdag és változatos műfordítói életmű esetében nem hogy a recenzió, de maga a könyv is úgyszólván jelzésekre kell, hogy szorítkozzon. Alaposabb áttekintés egy irodalomtudományi szakkönyv számára is komoly teljesítmény volna, s talán még az sem tudná vállalni az ellenkező irányú – magyarról törökre átültetett, jelentős anyanyelvi költők (Kemal Özer, Dursun Ayan) közreműködésével készült – verskötetek áttekintését, értékelését. Sinan Yaman könyve azonban mindenekelőtt egy életútról szól; a mindkét nyelvre történő fordítások, műfordítások már saját, önálló életüket élik.
Tartalmas, adalékokban gazdag, ugyanakkor nagyon olvasmányos, személyes hangú könyv a Tuna Kürsüsü, s talán éppen ezért is: álság volna a fogyatkozásait szó nélkül hagyni. A folyó szövegben is akadnak tévesztések, hibák. (Csak néhány példa: Mikes Rodostóba kerülésének éve nem 1715, hanem 1720 (10. o.); az ankarai magyar tanszéken Naciye Güngörmüş volt, nem pedig Gündoğdu (72. o.); s az már a nyomda ördöge, hogy a 123. oldalon elmaradt egy pont, így a pécsi Kászim- és a szigetvári Szulejmán-dzsámi eredete, jellege körül áll elő félreértés: a középkori előzmény és az oszmán jelleg megőrzése még a pécsi épületre vonatkozik.) Azonban fontosabb kérdéseket támaszt a bibliográfia, valamint a név- és tárgymutató. Talán a régebbi, oszmán névadási szokásban gyökerezik az a – számunkra nagyon idegen − gyakorlat, hogy az névmutatóban a személynév kerül előre. Növeli a furcsaságot, hogy a bibliográfiában a szerzői nevek az általános európai gyakorlatot követik. Ugyancsak a bibliográfiában a társszerzők, közreműködők neve gyakran elmarad, ami óhatatlanul megtévesztő. Egy-egy cím szerint felvett antológia elhelyezésének logikáját pedig nehéz megérteni. Vannak más furcsaságok, nyomdahibák is, azonban el kell ismerni, hogy egy ennyire gazdag, változatos életmű esetében a teljes és kifogástalan bibliográfia összeállítása meglehetősen nehéz ügy.
A könyv azonban elkészült, kézben van. Egyfelől tiszteletadás, másfelől a magyar−török irodalmi kapcsolatok kibontakozásának fontos, sőt kulcsfontosságú tanúságtétele.
Mányoki János