Tasnádi Edit a műfordításról, a török-magyar irodalmi kapcsolatok múltjáról és jelenéről

Tasnádi Edit a műfordításról, a török-magyar irodalmi kapcsolatok múltjáról és jelenéről negyedszázados rádiós múlttal a háta mögött nem elsősorban műfordítónak tartja magát. Pedig ő a török nyelvű műfordítás kimagasló egyénisége. Megfogalmazása szerint, a fordítás számára a mai napig hobbi, örömteli elfoglaltság. Tasnádi Edit magyar és török nyelvi és irodalmi tanulmányai után (1967) egyenesen a Magyar Rádió Török Szekciójába került. Rádiós munkája mellett gyakran vállalt tolmácsolást – magas posztot betöltő magyar és török állami hivatalnokoknak is fordított -, s mindemellett novellákat, verseket ültetett át magyar, illetve török nyelvre. A Török Szekció megszűnése után megpályázta az Ankarai Egyetem Hungarológiai Tanszékének lektori állását, és egyetemi hallgatókat oktatott öt éven keresztül. Visszatérése óta a Magyar Rádió Hangarchívumában dolgozik. – Az ankarai hungarológiai tanszék különleges jelentőséggel bír: maga Kemal Atatürk bábáskodott felette, amikor megalapította az Ankarai Egyetemet abban a városban, melyet ő tett az ország fővárosává. Célja az volt, hogy az Oszmán Birodalom idejében nem létező nemzettudatot kialakítsa a törökökben, s úgy vélte, ehhez ismerni kell népének a maga történelmét, a nyelvének eredetét és azt a földrajzi területet, ahol élnek. Személyes javaslata nyomán – a régi magyar-török kapcsolatok okán hozták létre a magyar tanszéket, mely kiválóan felszerelt intézet volt a 30-as évek közepén. Első professzora Rásonyi László volt. Az ő idejében történt, hogy Hasan Ali Yücel kulturális miniszter meglátogatta a tanszék könyvtárát, meglátta a polcon a Magyar Remekírók sorozatát, s annyira megtetszett neki, hogy ennek mintájára indították el a „Török klasszikusok” kiadását. A Hungarológiai Intézet sikerét mutatja, hogy rövid időn belül mintegy húsz magyar klasszikus művet fordítottak le, és adtak ki „Magyar klasszikusok” címmel. – Az évek során több tucatnyi próza-, vers- illetve drámafordításod jelent meg magyar és török nyelven. Hogyan lett az újságíróból műfordító? – Már a rádióban dolgoztam, amikor egy fiatal költő, Halmos Ferenc Király István professzor közvetítésével megkeresett, hogy fordítsak le néhány Nazim Hikmet verset. Négy fiatal költő számára készítettem nyersfordításokat. Nem tartom magam versfordítónak, véleményem szerint ehhez költőnek kell lenni. Fordítói pályám kezdetét egy prózai alkotás jelzi inkább: a török elbeszélők novelláiból készült antológia 1973-ban jelent meg az Európa Kiadónál, ahová Fahri Erdinc török író tolmácsaként jutottam el. A legendás hírű szerkesztő, Karig Sára ekkor adott nekem próbafordítást, amely aztán más novellafordításaimmal együtt be is került a kötetbe. Később ugyancsak az Európa adta ki Bekir Yıldız nagyerejű novellából készített válogatásomat. Első önálló műfordításkötetem egy meseregény volt (Tarkatollú, Móra Kiadó 1981.). A szerző, Fakir Baykurt az előszóban leírta, hogy egy népmesét használt fel regényének megíráshoz, ez a török népmese azonban szinte megegyezett a Kiskakas és a gyémánt félkrajcár történetével, kiegészítve a mindentjáró malmocska motívumával. A kiadónak nagyon tetszett, de utána azt kérdezték: „Edit, nem tudnál valamilyen más nyelvből fordítani?” Ebből is látszik: annak, aki törökből fordít, nem terem egykönnyen sok babér. – Változott-e a kiadók véleménye az évek során? Van-e különbség a magyar és török kiadók hozzáállásában? – A magyar kiadók gyakorlata az volt, hogy egy török munka megjelentetése után hosszú évekre „letudták” a valószínűleg nehezebben népszerűsíthető alkotásokat, hiszen a török írók nem annyira ismertek, hogy az olvasók keressék műveiket. Pedig Yaşar Kemalt például éveken át jelölték a Nobel-díjra. Csupán két regényét sikerült magyarul megjelentetni. A Sovány Mehmedet francia fordításból ültették át magyarra, a másik az én munkám volt. (Ördögszekerek útján, Magvető 1983.). Nem egyedüli eset, hogy a magyar fordítások közvetítő nyelv segítségével készülnek. Hasonló eljárást alkalmaztak a török kiadók is, amikor Esterházy, vagy Kertész könyvét német fordítás alapján jelentették meg. – Az utóbbi években mégis több lehetőséget kaptál a magyar, illetve török nyelvű irodalom megismertetésére, mint korábban. – Szerencsére vannak olyan magyar és török kiadók, amelyek gondoskodnak a fontos művek precíz megjelenéséről. A Terebess Kiadó például elkötelezte magát a keleti irodalmak és kultúra iránt. Mindenképpen meg kell említenem a mostani török nagykövet nevét. Ender Arat fontosnak tartja, hogy a török kultúrát megismerjék Magyarországon, és ezért pénzt is hajlandó áldozni. Így jelenhetett meg Kúnos Ignác A török népköltés című könyve, melynek érdekessége, hogy míg török nyelven háromszor is publikálták, magyarul egyszer sem, tehát magyar szerző lebilincselően érdekes munkáját kellett magyarra fordítanom. Véleményem szerint nagy adósságot törlesztettünk, amikor közzétettük annak a magyar turkológusnak a munkáját, akit a törökök a török folklór felfedezőjeként tisztelnek. Szintén a Terebessnél jelent meg Turan Oflazoglu: Nagy Szulejmán szultán című drámája. A szerző, jelentékeny drámaíró, aki Shakespeare királydrámáinak mintájára szultándrámákat ír. A szerző műve előszavában arról ír, hogy Szulejmán Demirel köztársasági elnök a szigetvári Szulejmán-emlékmű felavatásakor kérte fel az írót, hogy írjon a nagy szultánról drámát. – Nemrégiben a könyvesboltokba került egy török népmesegyűjtemény, A pasa fia meg a világszépe címmel. – A török népmesék a magyar folklór és művelődéstörténet szempontjából nagy jelentőségűek. Feltűnően sok a közös motívum, s bár nem vagyok mesekutató, bizonyosra veszem, hogy folkloristáink számára sok tanulsággal szolgálhat a török mesekincs áttekintése. Ahogy Bartók Béla a harmincas években a török népzene gyűjtése során megállapította, hogy a török és magyar népdalkincs motívumai egy forrásból származnak, úgy lehetséges, hogy a mesék terén is kimutatható a közös eredet. – Műfordítói tevékenységedet Törökországban Naszreddin Hodzsa nagydíjjal, itthon Füst Milán-díjjal honorálták. Miféle elismertséget hoztak a díjak? – A Törökországban töltött évek alatt sok ismeretséget, barátságot kötöttem; sok cikkem és fordításom jelent meg a különböző folyóiratokban, jó néhány előadást tartottam különféle kongresszusokon, általában a magyar-török művelődéstörténeti kapcsolatok vonatkozásában. Megjegyzem, nem anyanyelvre fordítani, igen nagy bátorságot kíván. Meg is ijedtem, amikor kedves barátom, Yalvac Ural felvetette, fordítsam le Mikes: Törökországi leveleit török nyelvre. A több éves munkám eredményeként 1999-ben az Aksoy Kiadó gondozásában megjelentett műről persze nem merem azt állítani, hogy olyan gyönyörű a nyelve, mint Mikesé. Már csak azért is nehéz volt a megfelelő stílust megtalálni, mert a török írott irodalom nyelve abban a korban az ún. „oszmánli”, amely telis tele volt arab és perzsa szavakkal. A törökök hosszú ideje nyelvújítási folyamatban élnek, így még a nyolcvan-száz évvel ezelőtt született műveket is le kell fordítaniuk „törökre”. – Az előadások, cikkek, rádióműsorok mellett „mellesleg” lefordítottál néhány drámát és filmforgatókönyvet. – A műfordító oeuvre-jébe más műfajok is beletartoznak. Négy általam fordított színdarabot játszott dramatizálva a Magyar Rádió, kettőt pedig nagy sikerrel mutatott be a Comedium Színház.(Melih Cevdet Anday: Beszélő; Sabahattin Kudret Aksal: Kávézoo). Legnagyobb meglepetésemre Orhan Asenának a Magyar Rádióban Hürrem Szultána címmel előadott fordításomat kiadta egy török kiadó. Tarik Bugra könyvalakban megjelent, Állva akarok maradni c. drámáját pedig hadd említsem az alcímben kifejezett téma miatt: Requiem az 1956-os Budapestért. (Sajnos színpadra állítási kísérletünk meghiusult). A közelmúltban több filmnek is lefordítottam a forgatókönyvét, közülük a legutolsó volt a legérdekesebb: Sezgin Türk félig dokumentum- félig játékfilmjében a magyar-török kapcsolatok szinte minden momentuma szerepel. Címe: Zsebemben sok kicsi alma van – Cebimde cok kücük elma var- azaz a két nyelv közös szavaiból összeállított mondat. A filmet a Magyar Millenniumi Filmszemlén bemutatták, s reméljük, majd képernyőre is kerül. – Hogyan látod a török műfordítás jövőjét? – A török kiadók a magyarokhoz hasonlóan vélekednek: nem számíthatnak olvasók tízezreire egy-egy mű kiadásánál. A második világháború után csak szórványosan jelentek meg magyar művek, pl. Örkény: Tóték, Szabó Magda: Az őz, Karinthy: Budapesti tavasz című könyve, Déry Tibor novellái, vagy nemrégiben Az ember tragédiája. Nemzetközileg elismert íróinkat fordítják, de mint említettem, főleg idegen nyelvből. Míg nálunk a legnagyobb költők és írók tolmácsolták a világirodalom legszebb műveit, addig a törökök híján voltak a kiváló műfordítóknak. A műfordítás azonban egyik helyen sincs megbecsülve igazán: nincs műfordítás-kritika, rendszerint meg sem említik a könyvről szóló recenziókban a fordító nevét, jobb esetben valami sablonos mondattal intézik el. A török könyveken azonban legalább a címlapon is megjelenik a fordító neve… (Szénási Zsófia cikke a Magyar Nemzetben jelent meg) M i történt azóta? A legfontosabb, hogy nyugdíjba mentem. S bár én is érzem, amit a nyugdíjasok szoktak mondani: hogy nem érek rá sermmire, a cikkben hobbinak nevezett műfordításra azóta mégis csak több időm jut. Hadd említsem elsőként a szerintem igen jó török novellairodalom jelentős alakjait felvonultató válogatásomat a Nagyvilág Kiadó igen szép küllemű kiadásában: Van, akit holló karmol meg. Az olvasók azonban mintha jobban szeretnék a regényeket. Azt is tudok javasolni: a sokszor viátkat provokáló írónő, Perihan Mağden Bajban vagyok veled című regénye két mai isztambuli lány története (Helikon Kiadó). A Törökországban igen népszerű İskender Pala Halál Babilonban, szerelem Isztambulban című regénye érdekes ötvözete költészetnek, kalandnak, szerelemnek és tudománynak (Európa Kiadó). Cem Mumcu Török fürdő avagy sírbolt című regénye alig száz oldalba sűríti egy család tragikus és mégis bizakodással végződő történetét (Ráció Kiadó). İhsan Oktay Anar sokak szerint ma a legjobb török író. Különös figurák világba vezet, ugyanakkor filozófiai gondolatokat is feszeget a Ködös kontinensek atlasza című regénye (Magyar Napló Kiadó), következő műve pedig a Rációnál vár megjelenésre. A legismertebb török író most kétségtelenül Orhan Pamuk. A miniatúrafestők világában játszódó regénye, A nevem Piros szerintem a Nobel-díjas író egyik legjobb műve (Ulpius Kiadó). Egy másik regényét is lefordítottam, remélem, A fekete könyv is hamaros an az olvasók kezébe kerül. Feltétlenül meg kell említenem az Attractor Kiadót is: ők jelentették meg az ismert török történészprofesszor, İlber Ortaylı Az Oszmán Birodalom leghosszabb évszázada című monográfiáját, valamint A fügemagbeli szép leány címmel egy válogatásomat a ciprusi török népmesékből. Dr. Kakuk Zsuzsa, Benderli Gün, Gülen Yılmaz és jómagam nyolc évig dolgoztunk a közel 1000 oldalas Magyar−török szótáron (Nemzeti Tankönyvkkiadó). A magyar turkológia nagy adóssága volt egy ilyen méretű szótár, annál is inkább, mert hozzá hasonló Törökországban sem jelent meg. Nagy örömünkre tavaly a „Kiváló Szótár” díjat is elnyerte. Azóta már a párján, a Magyar−török szótáron dolgozunk azt remélve, hogy elkészülése és megjelenése nem kerül újabb nyolc évbe. A szótárral a turkológus pályára indító tudományhoz, a nyelvészethez tértem vissza, de visszatértem a tanításhoz is: az ELTE Török Tanszékén az új török lektor érkezéséig két és fél szemeszteren át tartottam nyelvi órákat, azóta pedig a hallgatók kívánságára műfordítói szakszemiáriumot vezetek. A könyvhétre jelent meg a Napkút Kiadónál Ha visszahozza a szél címmel Mehmet Zaman Saçlıoğlu elbeszéléskötete: ebben már a tanítványaim fordításai kaptak helyet. A Magyar−Török Baráti Társaság főtitkáraként is van tennivalóm bőségesen. Itt szívesen látunk mindenkit, akit érdekel a török kultúra!