Szapolyai János király és Cserni Jován

A katasztrofális mohácsi csata után a Habsburgok először, de nem utoljára játszották ki a magyarok ellen a szerb kártyát

A magyar történettudatban máig él az a hiedelem, hogy a mohácsi csatavesztéssel elveszett Magyarország függetlensége.

A törökök Európát is fenyegető magyarországi terjeszkedésének megfékezése nagyban függött az ország ellenállási képességétől, és kétségtelen, hogy Mohács után Szapolyai János volt az a személy, aki itthon a legnagyobb erőket tudta mozgósítani. Ezeket az erőket viszont Habsburg Ferdinánd a János király elleni hadjáratokkal, a János-párti főemberek megkörnyékezésével folyamatosan gyengítette, sőt támogatta a szerb Cserni Jován vezette délvidéki felkelést is.

Ha a szerencsétlen kimenetelű mo­hácsi csata utáni, 1526-os székesfehérvári országgyűlést Báthori István nádor hívta volna össze, akkor Szapolyai János erdélyi vajda trónra lépését jogilag nem lehetett volna megkérdőjelezni. Az egymással vetélkedő vajda és a nádor azonban régóta rossz viszonyban voltak (1519-ben pél­dául Báthorit választották nádornak Szapolyaival szemben), vagyis annak a valószínűsége, hogy Báthori országgyűlést hívjon össze Szapolyai királlyá választásának érdekében, egyenlő volt a nullával. Két magyar főúr személyes ellentéte persze nem jogi kategória, ám látható, hogy mégis súlyosan befolyásolta a Magyar Királyság sorsát.

Mohács után sajnálatos módon két királyunk lett, és ez az adott korban az ország hátrányára vált. A magyarság és Európa érdekeihez fűződő viszonyuk alapján azonban különbséget tehetünk köztük, és már különbséget tettek a kortársak is. VII. Kelemen pápa (Giulio de’ Medici) a mohácsi csatát követően például Szapolyai János hatalomra jutását támogatta, mert nem nézte jó szemmel a Habsburgok magyarországi térhódítását. Szapolyai nyomban a koronázása után felvette a kapcsolatot a pápával, hogy trónra lépéséhez megerősítést nyerjen tőle. VII. Kelemen ismerte és helyesen ítélte meg a magyarországi helyzetet.

A cikk folytatása>>>

magyarhirlap.hu