Somfai Kara Dávid: A száguldó sámánkutató

Dávid a magyar atlétika nagy reménységeként indult. Ifjúsági válogatott rövidtávfutó volt, így jutott ki a Toldy Ferenc Gimnáziumban tett érettségi után egy sportösztöndíjjal Amerikába. De ott, a kitűnő tréningfeltételeken túl, kissé kiábrándítóan hatott rá, hogy a nagy, szabad ország polgárai nem úgy használják a szabadságukat, ahogy lehetne, s az érdeklődésük más kultúrák iránt eléggé beszűkült. Viszont a kollégiumban ujgur szobatársat kapott, akitől egy év alatt jól megtanult ujgurul, úgyhogy végül már nem is angolul beszélgettek. Amikor a következő nyáron meglátogatta Kasgárban, már kazakul is tanult. Útja előtt találkozott ugyanis a turkológus Mándoky Kongur Istvánnal, az Akadémia Altajisztikai Kutatócsoportjának a tagjával, aki folyékonyan beszélte mindazokat a keleti nyelveket, amelyeket Dávid szeretett volna elsajátítani. Tőle kezdett kazakleckéket venni tehát, s két év múlva egyetemi diák lett Almatiban. Ő volt az első magyar, aki államközi oktatási csereegyezmény keretében ott tölthetett egy évet. Mivel azonban a városban szinte mindenki oroszul beszélt, elkezdett a Tiensan-hegység falvaiba feljárogatni. Napokat, heteket töltött a pásztorok között, gyűjtötte meséiket, énekeiket. Közben megint történt egy sorsszerű találkozás. Összehozta a szerencséje Torma Józseffel, Magyarország első, 1994-től akkreditált kazahsztáni nagykövetével, akitől előzőleg már jó néhány cikket olvasott a baskír hitvilágról. Természetes, hogy új állomáshelyén is a hitvilág érdekelte a nagykövetet, s felajánlotta Dávidnak, hogy járják együtt a vidéket. A következő egy év nagyrészt ezzel telt. Rengeteget tanult Torma tanár úrtól, habár őt akkor még nem is annyira az ősi nomád hitvilág érdekelte, hanem a nyelv. Ezek után kezdte el Budapesten a török-mongol szakot. Kicsit későn, mert előzőleg kétszer nem vették fel orosz-angol szakra. És nem az angol miatt, furcsa mód oroszból nem volt elég jó az orosztanár Kara Mihály nagypapa egykori erőfeszítései ellenére sem. HIRDETÉS Keleti tanulmányai mellett folytatta az atlétikát is. Többször bekerült a válogatottba, és az 1993-as buffalói universiadén tagja volt a bronzérmes 4×400-as váltónak, amely országos csúcsot futott a döntőben: 3:04.27-et. Ez kisebb csodaszámba ment: a repülőtéren újságírók hada várta őket, villogtak a vakuk, tolongtak az érdeklődők. De ekkor már sokkal fontosabb volt számára Belső-Ázsia felfedezése, mint az atlétika. Népről népre ismerkedett az újabb és újabb török nyelvekkel. Az ujgur és a kazak után lassan az özbek, a kirgiz, a karakalpak, a nogáj, a baskír, a tatár, a mongol, az altaji, az abakáni, a tuva, a jakut, a türkmén, a kalmak, a burját és a daur nyelvnek is tudója lett. Mire azonban 2000-ben megszerezte a diplomáját, már nem is annyira a nyelvészet vonzotta – bár még ebből írta a diplomamunkáját -, hanem már a néprajz, a törökök és a mongolok hagyományai érdekelték. Főként a néphit és a sámánhit. Mostani munkahelyén, a Néprajzi Kutatóintézetben nem véletlenül osztotta rá Hoppál Mihály igazgató a legendás sámánkutató előd, Diószegi Vilmos sámánarchívumának kezelését. A dokumentumokat őrző tizenhárom dosszié irodaszekrényének féltett kincse. Dávid jól ismeri a falvakat, ahol elődje 1957 és 1964 között járt. Ő azonban nem hisz abban, hogy az ősmagyar népvallás rekonstruálható lenne. Bár azt szerinte Diószegi jól látta, hogy sok eleme a Belső-Ázsiában elterjedt népvallásokból eredhet. Úgy tűnik, hogy a honfoglaló magyarok kultúrája – de nem a nyelve – sokkal inkább törökös lovas nomád kultúra volt, mint az északra vetődött, szamojéd népekkel érintkező obi-ugor nyelvrokonaiké, a hantiké és a manysiké. A magyar tudományosságnak ezért is fontos hagyománya, hogy a török népeket is minél jobban megismerje. Dávid rengeteg új megfigyelést tett a török sámánhittel kapcsolatban. Ő írta le először, hogy az ötvenes években, amikor hivatalosan tiltották a sámánkodást, s begyűjtötték a révületbe eséshez használt dobokat, az Altaj hegységben a sámánok a szellemekkel való kapcsolatteremtésre rongyot használtak, amelyre rárajzolták a dobot. A falvak eposzmesélői, akik olykor hat-hét órát mondják népük eposzba szőtt és szájhagyomány útján őrzött történelmét, tulajdonképpen maguk is sámántulajdonságokkal rendelkeznek. Dávid még látott olyan kazak sámánt, aki hegedűvel gyógyított. Ilyen a mi népvallásunkban is lehetett, amit ismert gyerekdalunk őrzött meg e sorban: „magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi hegedűvel”. Diószegi furcsán, hirtelen halt meg 1972-ben, viszonylag fiatalon, majd 2002-ben egy másik sámánkutató, Schmidt Éva vetett véget rejtélyesen az életének. Nem gondolja, hogy a szellemvilág befolyással lehet a kutató életére? – vetem fel. Dávid szerint Diószegi korai halálának inkább az egészségtelen életmód és érrendszeri probléma lehetett az oka, mint valamiféle sámánbetegség. Schmidt Éva pedig szerinte tipikus esete volt annak, aki átlépve tudós mivoltát, érzelmileg is azonosult kutatásának tárgyával. Tulajdonképpen hantivá vált, már úgy is beszélt róluk: „minálunk”. „Pedig a kutató nem lehet objektív, ha nem tud elszakadni kutatásától érzelmileg” – mondja Dávid, s váratlanul kivesz az íróasztalfiókjából egy fekete üveglapot. Arany betűkkel olvasható rajta: Schmidt Éva. Névtábla egykori kolléganője ajtajáról. Fura módon első munkanapján a szobájában a földön találta, azóta őrzi. Folytatás népszabadságon

Csordás Lajos|- Népszabadság,