Péter László : A ferencesek és a török

Csak mellékszál Bulányi György terjedelmes levelében (Csak kötél végén tárgyalt velük, ÉS, 2005/28.), de mivel elvonatkoztatható, időszerűsíthető jelentősége is van, föltétlenül ki kell igazítani.

Az előttem ismeretlen Schrotty „ferences főatyát” idézve a piarista Bulányi szemmel láthatóan egyetértőn írja: „az Alföldön csak azért maradtak meg a katolikusok, mert a szeged-alsóvárosi ferences barátok hajlandók voltak a basa papucsát is megcsókolni”. Ilyen adatot Szeged történetében nem ismerek. De még ha a „főatya” – és nyomában Bulányi György – nem konkrétan, hanem metaforaként, a mindenkori megalkuvó magatartás jelképeként értelmezné is ezt a bizonyos csókot, azt is erősnek, túlzónak, sértőnek ítélem.

A török a cseri barátokat, ahogyan a nép akkoriban hívta őket, kolduló, szegény életmódjuk miatt, a maga derviseihez hasonlóknak érezve, megtűrte a hódoltságban. Egyedül őket. Pázmány Péter esztergomi érsekprímás 1627. november 30-i levelében éppen a szegediekről írta: „Minthogy ott a törökök gyűlölete miatt más papok nem élhetnek, azok a derék atyák látják el az összes lelkipásztori teendőt, nemcsak abban a városban, hanem messze a szomszédos vidéken.” Azt senki nem tagadja, hogy ezért a megtűrésért a barátok nem húztak ujjat a török hatalmasságokkal; ha kellett, meg is hajoltak előttük; de olyan adatot még senki nem mutatott, hogy valamely basa papucsát megcsókolták volna. Éltek viszont mozgási szabadságukkal a magyar érdekek szolgálatában. Ezért áldozatot is hoztak.

1552-ben Szegedi Tamás, Szatmári László, Liptai Bernát és Liptai Ferenc „az igaz hitért vérekkel [értsd: vérükkel] festették a szögedi mezőket s határokat” – ahogyan a krónikás, Telek József 1772-ben rögzítette. A fölszabadító háborúk idején, 1684-ben pedig a korábbi tartományfőnököt, akkori szegedi gvárdiánt (házfőnököt), Fülöp Andrást a törökök „kínzó eszközökre húzták, a feje körül abroncsot vontak, s azt ékekkel szorongatták”, hogy árulja el, hol az ostromlott város élelme. 1686 januárjában Nagy János gvárdiánt, Fülöp Andrást, Spányik Sándort és még három rendtársukat megkötözve vitték a Várba, megostorozták őket. Nagy Jánost kevéssel utóbb ismét elfogták, és tizenhárom társával (néhány baráttal és a városi magisztrátus tagjaival) nyársra akarták húzni. Csak nagy váltságdíjért engedték őket el.

Ennek az áldozatnak lett eredménye, hogy a nép megmaradt – magyarnak. Jellemző Tápé népének panasza 1641-ben az udvari kamarához: „Eddig is régen elpusztultunk volna, ha [a] római egyháznak Szent Ferenc életű páterei nem tartottak volna bennünket. Mert töröknek az nagy kívánságát meg nem tudjuk ótani [elhárítani], más az, hogy mindenütt, ahol jobb helyet aránzanak [ígérnek], kálvinista vallások vagynak.” Nem véletlenül maradt a ferencesek neve barát. A barátok egyszerre voltak a nép tanítói és orvosai. A szegediek gyógyító tudományával a török is élt. Hatholdas kertjükben gyümölcsöket és gyógyfüveket termesztettek. Maláriaellenes orvosságként ők honosították meg a híressé vált szegedi fűszerpaprikát. Mindehhez nem kellett megcsókolniuk a basa papucsát.

2011-06-10

Élet és irodalom