Óriásit kaszálnak a török sorozatokkal, kielemeztük, hogy miért

A délutáni tévézés megkerülhetetlen elemei lettek a török sorozatok. Bár gyakran szeretik őket a mexikói szappanoperákhoz hasonlítani, a török műsorok legalább három lépéssel a dél-amerikaiak előtt tartanak. De mégis mit tudnak ezek a sorozatok, amivel odaszögezik a készítők a kelet-európai közönséget a tévé elé?

A Kara Sevda, vagyis a Végtelen szerelem volt az első olyan török siker, amire a világ felkapta a fejét, miután Nemzetközi Emmy-díjat nyert, és azóta a siker töretlen. Amikor New Yorkban a legjobb telenovellának nevezték, már 60 országban futott le a széria, jól mutatva, hogy a törökök éreztek rá arra, mivel kell meghódítani a világ tévénézőit. Az eredeti leosztásban hetente jelentkező sorozatokat országfüggően vették át: nálunk nem az eredeti hosszú (általában két, két és fél órás részek mennek), hanem sok rövidebb epizód megy le és nem hetente, hanem naponta, ahogyan a telenovellákon edzett latin-amerikai országokat is meghódították. A közép-ázsiai és dél-amerikai sikerek után vették célba a török sorozatgyártók Közép-, és Kelet-Európát, Dél-Afrikát és Ázsiát. Ezzel a török sorozatok az ország második legjövedelmezőbb importcikkei lettek, két évvel ezelőtti adatok szerint 350 millió dollárt termeltek, és azóta ezek a számok tovább nőttek. De mi ennek a sikernek a titka, már ha egyáltalán van titka? Erre évek óta keresik a választ, és nagyjából így néz ki a siker képlete.
Bátor témaválasztás

Tény, hogy a Szulejmán robbant a legnagyobbat itthon a török sorozatok közül, még akkor is, ha közel sem a Szulejmán volt az első, amit bemutattak. A TV2 2011-ben tűzte műsorra a Seherezádét – amiben egyébként ugyanaz a Halit Ergenc volt a főszereplő, mint a Szulejmánban. Ebben tapasztaltuk meg először a török forgatókönyvírók egyik fegyverét, vagyis azt, hogy itt a szereplők vagy az események sohasem fehérek vagy feketék. A gonosz sohasem egyszerűen gonosz, a legtöbbször kap valamilyen háttértörténetet, amely egyúttal egyfajta feloldozást is ad neki, ezzel pedig hamar romantikus szuperhőssé válik. A személyiségek sokkal árnyaltabban jelennek meg, az ármánykodó, a gondolkodtató, a függő, az erőszakos… karakter cselekedeteit így könnyebb megérteni, de nem egyszerűbb elfogadni.

Nagy kérdés, hogy vajon a #metoo kampány idején is ekkora siker lett volna a Seherezádé? A történet szerint a beteg gyermekét egyedül nevelő, ifjú özvegy pénzt kér a fia kezelésére a főnökétől. A megsebzett férfi azonban kérdés nélkül könyveli el a nőt pénzéhes némbernek, és egy éjszakához köti a kért összeget. A szörnyből aztán szépséges lelkű megmentő válik, amitől a gyakorlatilag kényszerített szexen átesett asszony szíve is meglágyul, de azért azt nem mondhatjuk, hogy ez egy klasszikus szerelmi történet. Bár az biztos, hogy még így is könnyebb elképzelni, mint mondjuk a latin-amerikai szappanoperák kedvelt fordulatait (elcserélt gyerekek, akik később felnőttként egymásba szeretnek, illetve a gonosz ikertestvéres szálak).
Egyetemes nyelvet beszélnek a török forgatókönyvírók

A török sorozatokban a történet középpontjában mindig az emberek érzelmei állnak. Az pedig teljesen mindegy, hogy valaki Krétán, Kazahsztánban vagy Argentínában él, hiszen az érzéseket mindannyian egyformán ismerjük. Az érzelem nyelve egyetemes, összeköti az embereket. Míg egy dél-amerikai szappanopera maximum annyit váltott ki a nézőből, hogy az a szemét Rodriguez megcsalta Maria Rosát, addig egy Cennet vagy egy Fatmagül (ezek mind török sorozatok, azoknak, akik nem ismernék őket) esetében még bruttó 13 perccel az epizód után is azon gondolkodik az ember, vacsorakészítés közben, hogy mi lenne számára a még megbocsátható bűn.

Yamac Okur, az Ay Yapim stúdió producere például úgy fogalmazott, hogy az értékeket jelenítik meg, és a fő szál minden esetben valami morális kérdés, amire legfeljebb csak első pillanatban tűnhet úgy, hogy van egyértelmű megoldás.

Folytatás

Forrás: www.nlcafe.hu