Orhan Pamuk – A Boszporusz vizének visszahúzódása idején

„Semmi nem lehet meglepőbb az életnél. Csak az írás.”

Ibn Zerhani

Észrevették, hogy a Boszporusz vize visszahúzódik? Nem hinném. Napjainkban, amikor oly hévvel és oly élvezettel öldössük egymást, akár a vakációzó gyerekek, ki olvas, ki vesz tudomást a világban történtekről? Még tárcaíróink sorait is csak a hajókikötői lökdösődésben, az embereket egymás nyakába borogató autóbuszperonokon, a betűket össze-vissza ugráltató iránytaxiüléseken olvassuk. Jómagam egy francia geológiai folyóiratban olvastam a hírt. Eszerint a Fekete-tenger melegszik, a Földközi-tenger pedig hűl. Ennek következtében a táguló kontinentális talapzat mélyén lévő hatalmas barlangokba áramlik a víz, s ugyanezen tektonikus mozgások következtében a Gibraltári-szoros, a Dardanellák és a Boszporusz medre magasabbra kerül.

Az egyik halász, akivel nemrégiben beszélgettem, azt állította, hogy ahol régen egy minaretnyi mélységbe kellett ledobnia a vasmacskát, most megfeneklik a bárkája, majd ezt kérdezte: A miniszterelnökünk foglalkozik egyáltalán ezzel a kérdéssel? Nem tudom. Amit tudok, az az, hogy ez a tendencia − amelynek egyre gyorsuló előrehaladására számítanak − mit eredményezhet a közeli jövőben. Nem kétséges, hogy az a paradicsomi hely, melyet egykor Boszporusznak neveztünk, rövid időn belül szurokfekete mocsárrá változik, benne fehérlő fogaikat mutogató kísértetekként ragyognak majd a fekete sár borította fregatt-tetemek.

Nem nehéz elképzelni, hogy egy meleg nyárutón ez a mocsár, akár egy kisvárost átszelő szerény patak medre, helyenként teljesen kiszárad, azokon a lejtőkön pedig, amelyeket az ezernyi széles csőből szökőkútként előhömpölygő szennyvíz öntöz, füvek és százszorszépek nyílnak. És ebben a mély és vad völgyben, amelyből egy domb tetején valódi és félelmetes toronyként emelkedik ki a Lány-torony, új élet kezdődik. A valaha Boszporusz-partnak nevezett helyen keletkezett sáron büntetőcédulákkal futkosó közterület-felügyelők pillantásai közepette születendő új negyedekről beszélek: szegénynegyedekről, viskókról, ivókról és mulatóhelyekről, körhintás vidámparkokról, játékkaszinókról, dzsámikról és marxista frakciók rejtekeiről, műanyagból tákolt műhelyekről és nylonharisnya-gyártó üzemekről…

Ebben az apokaliptikus zűrzavarban a Jóutat Rt. felborult hajótetemeivel üdítőüveg-kupakok és medúzák tengere tárul majd a szem elé. A víz visszahúzódásának legutolsó napján zátonyra futott amerikai tengerjáró hajók és moszatos ión oszlopok között nyitott szájukkal ismeretlen történelem előtti istenekhez könyörgő kelta és líkiai csontvázak bukkannak elő. Elképzelem, hogy a kagylólepte bizánci kincsek, ezüst és pléh villák és kések, ezeréves boroshordók, üdítős palackok és hegyes orrú gályák roncsai között megjelenő új civilizáció az antik tűzhelyeihez és lámpáihoz szükséges energiát egy propellerével a mocsárba fúródott ősrégi román tankhajóból nyeri.

De ebben az átkozott majdani gödörben, amelyet az egész Isztambul sötétzöld szennyvíz-zuhatagai fognak öntözni, legfőképpen egy vadonatúj ragályos betegségre kell felkészülve lennünk, amely a történelem előtti idők föld alól felfakadó gázai, a száradó mocsár, delfin-, pajzshal- és kardhaltetemek és az új paradicsomot felfedező patkányseregek közül támad. Tudom, és ezért figyelmeztetek: akkor, ezen a szögesdrótokkal frissen karanténba zárt dögvészes területen bekövetkező csapások mindannyiunkat érintik majd. Azokról az erkélyekről, amelyekről a Boszporusz selymes vizét ezüstbe vonó holdfényben gyönyörködtünk, a temetések lehetetlenné válása miatt sietve elégetett halottakból felszálló kékes füst világosságát fogjuk bámulni. Azoknál az asztaloknál, amelyek mellett a Boszporusz-parti begunviliák és loncok mámorító hűsének illatát beszíva ittuk a rakit, rothadó hullák savanykás-kesernyés szaga csavarja majd az orrunk.

A rakpartokon, ahol a halászbárkák sorakoztak, nem a Boszporusz áramlatainak és tavaszi égbolt madarainak megnyugtató hangjait, hanem ezer év házkutatásaitól való félelemből a tengerbe vetett kardokat, handzsárokat, megrozsdásodott szablyákat, pisztolyokat és puskákat előrángatók halálfélelemről árulkodó kiáltozását hallani majd. A valaha volt tengerparti falvakban élő isztambuliak este fáradtan hazatérvén már nem tépik fel az autóbuszablakokat, hogy beszívják a tengerillatot; épp ellenkezőleg, hogy ne érezzék a rothadó tetemek és a sár szagát, a városi autóbuszok ablakait, amelyekből azt a lenti, lángokkal megvilágított félelmetes sötétséget láthatnák, újság- és rongydarabokkal tömik el.

A parti kávézókban, ahová régen a léggömb- és a nápolyi árusokkal együtt gyülekeztünk, már nem a flottaünnepségeket, hanem a kíváncsi gyerekek által megpiszkált és velük együtt a levegőbe repülő aknák vérvörös fényét fogjuk szemlélni. A parti guberálók, akik egykor a viharos tenger által partra vetett bizánci rézpénzek és üres konzervdobozok összegyűjtéséből éltek, a hajdani árvizek által a parti falvak faházaiból elsodort és a Boszporusz mélyében felhalmozott kávédarálók, bealgásodott madarú kakukkos órák és kagylóhéjpáncélos fekete zongorák között keresik a mindennapit.

És akkor egy napon a szögesdrótok közül ebbe az új pokolba lopódzom, hogy megtaláljak egy fekete Cadillacet. A fekete Cadillackel egy beyoğlui vagány flancolt (nem áll a szájam arra, hogy gengszternek nevezzem), akinek a kalandjait harminc évvel ezelőtt, kezdő tudósító koromban figyelemmel kísértem. A tulajdonában volt egy kupleráj, s annak a bejáratánál két Isztambul-kép, amelyektől el voltam ragadtatva. Egy-egy hasonló kocsija volt még a vasútépítésből akkoriban meggazdagodott Dağdelennek, meg Marufnak, a dohánykirálynak is. Vagányunk, akinek az élettörténetét egy héten át folytatásokban ismertettük, és akit mi, újságírók legendás alakká növesztettünk, egyszer, amikor éjfélkor a rendőrök üldözőbe fogták, a szeretőjével – egyes állítások szerint kábítószeres mámorban, mások szerint tudatosan, ahogy a régi betyárok lovukat a szakadékba irányították − az Áramlás-foknál a Boszporusz sötét vizébe repült a Cadillackel.

A kocsit, amelyet a búvárok napokon keresztül hiába kerestek a tengeráramban, majd az újságok és az olvasók is elfelejtettek, most én fogom felfedezni. Ott kell lennie a valaha Boszprusznak nevezett új völgy mélyén, a rákok lakhelyévé vált hétszáz éves fél pár cipőkkel és csizmákkal, tevecsontokkal és ismeretlen kedvesnek írt szerelemes levelekkel teli üvegekkel jelzett szakadék alján, a szivacs- és kagylóerdőkkel fedett, gyémántokat, fülbevalókat, üdítősüveg-kupakokat és arany karkötőket ragyogtató lejtőktől innen, de túl azon a homokos részen, ahol egy korhadt dereglye roncsai között hevenyészve kialakított heroinlaboratórium meg az illegális kolbászkészítők által levágott lovak és szamarak vére öntözte az osztrigákat.

Miközben a régen parti útnak nevezett, de ma inkább hegyi útnak tűnő aszfalton haladó autók dudálását hallgatva ereszkedem lefelé a dögszagú sötétben az autó keresésére, zsákban vízbefojtott, még mindig térben behajlított szerájbéli nyomdászok, meg keresztjükbe és pásztorbotjukba kapaszkodó ortodox pópák bokában golyóbissal megnehezített holttesteire bukkanok majd. Miután az Ágyöntőműhely-rakpartról a Dardanellákhoz katonákat szállító Gülcemal nevű gőzős megtorpedózására készülő angol tengeralattjáró propellere halászhálóba akadván, majd orra a moszatos sziklákba ütközvén a tengerfenékre süllyedt, a kályhacsőként használt periszkópjából felszálló kékes füstöt meglátva rájövök, hogy az oxigén fogyta miatt nyitva maradt szájú angol csontvázakat eltakarítva, a bársonyborítású ezredesi székben a kínai porcelánból a liverpooli műhelyekben készült új otthonukat teljesen a magukénak érezve már az én honfitársaim isszák az esti teát.

Valamivel arrébb az ott a sötétben Vilmos császár egyik monitorának rozsdás horgonya lehet; még távolabbról egy televízió gyöngyházfényű képernyője kacsint rám. Amott Genovából rablott kincsek maradékait, sártól eltömődött végű mozsárágyút, összeomlott birodalmak és eltűnt törzsek kagylóborította bálványait és egy felfordított sárgaréz csillár törött ampulláit látom. Egyre lejjebb ereszkedve, sárban és sziklák között haladván, a leláncolt evezőlapátok mellett ülve türelmesen a csillagokra bámuló gályarabok csontvázaival találkozom. Moszatágakról csüngő nyakéket pillantok meg. A szemüvegekre és esernyőkre talán nem figyelek oda, a még mindig konokul négy lábon álló pompás lócsontvázakon páncélban, teljes fegyverzetben ülő keresztes lovagokra azonban félénk, de figyelmes pillantást vetek, s akkor veszem csak észre, hogy kagylóval borított jelvényeikkel és fegyvereikkel a keresztes csontvázak a közvetlenül mellettük álló Fekete Cadillacet őrzik. A valami ismeretlen forrás révén időről időre felderengő Fekete Cadillachez − akárha engedélyt kérve a mellette álló keresztes testőreitől − lassan, félve, tisztelettel fogok közelíteni. Próbálkozom az ajtókilincsekkel, de a kagylókkal és tengeri sünökkel elborított jármű nem nyílik meg: beszorult, zöldes ablaküvegei sem mozdulnak. Ekkor előveszem a zsebemből a golyóstollamat, és szárával óvatosan lekapargatom az egyik ablakról a pisztáciazöld algaréteget.

Éjfélkor gyufát gyújtva fogom meglátni a félelmetes és mégis bűvöletes sötétben a keresztesek páncéljához hasonlóan még mindig ragyogó kormány, a nikkelezett műszerek, mutatók és órák fémes fényében a vagánynak és szeretőjének karkötős vékony karjával, gyűrűs ujjaival egymást ölelő, csókolózó csontvázát. Nem csak az egybeforró állkapcsok, de a koponyák is halhatatlan csókban forrtak össze. És akkor, miközben úgy indulok vissza a város felé, hogy nem gyújtok még egyszer gyufát, arra gondolok, hogy ez a legboldogabb módja a halál fogadásának a katasztrófa pillanatában, s egy messzi kedvest szólítok fájdalmasan: Szívem, gyönyörűm, bús kedvesem, eljött a katasztrófák ideje, jöjj hát, bárhol vagy is, akár egy cigarettafüstös irodában, akár egy nagymosás-szagú ház hagymás konyhájában, akár egy szanaszét világoskék hálószobában, akárhol vagy is, gyere; itt az idő, hogy megfeledkezve a közelgő katasztrófáról egy behúzott függönyű félhomályos szobában minden erőnkkel egymást ölelve várjuk a halált.

Tasnádi Edit fordítása