„Mindennek van Keletje” (Beszélgetés Oya Baydarral)

Kép forrása. facebook

2024. május 27-én a PesText vendége volt Oya Baydar (1940) török írónő, szociológus, aki példamutató hitelességgel és nyíltsággal fiatal kora óta „főállásban” a törökországi emberi és kisebbségi jogok harcosa és hangja. Budapesti látogatása alkalmával Schmidt Szonja Emese készített interjút vele.

1749: A magyarul nemrég megjelent Az elveszett szónak és 2022-es, legutóbbi regényének, a Yazarlarevi Cinayeti (Gyilkosság az Írók házában) címűnek is egy-egy író a főhőse, akik bár más indíttatásból, de az elveszett mondanivalójuk nyomában vannak, szeretnének rátalálni saját hangjukra. Önnek hogyan sikerült rátalálnia saját hangjára, és hogy érzi, mennyire tudta megőrizni azt a későbbiekben?

Oya Baydar: Fiatalon kezdtem el irodalommal foglalkozni. Tizennyolc évesen írtam egy regényt, mely Törökország akkor legolvasottabb napilapjában, a Hürriyetben jelent meg folytatásokban. Ez nagyon fellelkesített, ám a Notre Dame de Sion francia leánygimnáziumból, ahová jártam, ki akartak rúgni miatta. Nem csak azért, mert fiatal lányként írásra adtam a fejem, hanem mert az újság megváltoztatva a regény eredeti címét – ha jól emlékszem, én A remény útja címet adtam neki – A férfi, akire a szívem vágyik címmel közölte. Valahogyan végül sikerült kimentenem magam, és nem rúgtak ki, befejeztem az iskolát. Ezután még írtam két regényt 1959 és 1962 között, ekkor már egyetemista voltam. A Savaş Çağı Umut Çağı (Háborús idők, reményteli idők) című könyv egyetemista fiatalokról szólt, az álmaikról, a Törökországban akkor végbemenő változásokról. Ezt követően én magam is csatlakoztam a baloldali mozgalmakhoz, mi forradalmi mozgalomnak neveztük ezt, és mivel forradalmat csak teljes munkaidőben lehet csinálni, felhagytam az írással. Közben elvégeztem a szociológia szakot, asszisztens lettem az egyetemen, egészen 1969-ig dolgoztam ott. Azért mesélem ezt, mert ebben az időszakban, tehát 1962-től egészen 1989-ig, a berlini fal leomlásáig nem foglalkoztam irodalommal. Természetesen írtam cikkeket, politikai elemzéseket, stb., de irodalmat nem. Amikor azonban leomlott a berlini fal, akkor olyan válságot éltem át, hogy nem tudtam, mihez kezdjek. Egész életemben ebben hittem, ezért dolgoztam, és erre hirtelen láttam, ahogy az egész hiedelem, eszmerendszer, mely az identitásom alapját képezte, romba dől, és én nem tehetek semmit. Persze tudtam én, hogy gondok vannak, éltem egy ideig Moszkvában 1982-83 között, ahol közelről láttam a problémákat, de mégis nagy csalódás volt. És ekkor elgondolkoztam azon, hogy mi ebben az én részem, hogy esetleg nem írtam le a kétségeimet, nem adtam hangot az aggodalmaimnak, nem fejeztem ki a közéletben eléggé, hogy felül kell vizsgálni a reálszocializmus valóságát. Mindezek tereltek vissza az íráshoz, ilyen állapotban kezdtem el újra írni, saját magam miatt. Ekkor jelent meg az Elveda Alyoşa (Isten veled, Aljosa!) című elbeszéléskötetem, ami egyébként szerintem az egyik legőszintébb írásom. Olyan volt, mint egy szívből feltörő segélykiáltás. A kérdésre a válaszom tehát az, hogy se fiatalkoromban, se amikor újrakezdtem, ötven évesen sem tudatosan kezdtem el írni, nem dédelgettem írói álmokat, hanem a társadalom, a környezetem változásai hozták ezt ki belőlem. Az, hogy íróként milyen utat követek, hogyan írok, csak később kezdett el foglalkoztatni.

Folytatás

Forrás: 1749.hu